Rokonságunk nyomában

Mikor szabadabban lehetett a kérdést vitatni, azonnal előkerültek az addigi lappangó elméletek. Jómagam a '90-es évek elején hallgattam előadást, amely szerint a honfoglalás kori magyar sírok leleteinek antropológiai vizsgálata azt valószínűsíti, hogy a Kárpát-medencébe szövetséget kötött törökös – nem török – törzsek érkeztek. Tudósításom megjelenését követően az elismerő hozzászólások mellett kaptam gúnyolódó levelet is.

Az azóta eltelt csaknem három évtizedben óriásit lépett elő a tudomány, sorra kerülnek elő az újabb és újabb leletek is, nem csak a Kárpát-medencében. Nemrégiben a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott tanulmánysorozat három szemszögből – nyelvészeti, paleogenetikai és régészeti – vizsgálta népünk eredetét.

Hun eredetű a magyar vagy finnugor? A kérdést sokáig ilyen sarkosan tették fel. Lássuk először is, honnan ered a két elmélet. A hun eredet írásos nyoma Anonymusig nyúlik vissza, vagyis a XIII. század elejéig. III. Béla jegyzője az Árpád-házi királyokat a hun uralkodótól, Attilától származtatja. Ezt vette át IV. László királyunk udvari papja, Kézai Simon is, akinek a krónikájában először olvashatjuk a csodaszarvast üldöző Hunor és Magor legendáját. A történet ugyanúgy megtalálható a nomád népek mondakincsében, mint a rénszarvaspásztorokéban. Érdekesség még, hogy Attilától nemcsak a magyarok származtatják magukat, hanem a dunai bolgárok is.

A magyar és a lapp nyelv rokonságának elmélete elsőként a XVIII. században vetődött fel a nyelvész, matematikus, csillagász Sajnovics János értekezése nyomán azt követően, hogy a tudós északon járt csillagászati megfigyelések céljából. Elmélete heves indulatokat váltott ki. A legszélsőségesebb ellenvélemény szerint a magyar valójában az ősnép, amelytől minden más nép származik, nyelvünk pedig az ősnyelv. Aki pedig a finnugor eredetet vallja, az minden bizonnyal a Habsburgok fizetett ügynöke. A tudományos vita nagyjából a XIX. század végére dőlt el. Eszerint, egyszerűen fogalmazva, a magyar nyelv finnugor eredetű, viszont maga a magyar nép nem. Nyelvünk finnugor eredetére utalnak a rokonságot, a testrészeket, a számokat, az állatokat, növényeket jelölő alapszavaink, az alapvető igék, valamint a halászatra, a vadászatra, a gyűjtögetésre utaló 650-700 szavunk, amelyek töve finnugor eredetű, mint ahogy nyelvünk szerkezete is az. A gyűjtögetésről, halászatról, vadászatról fokozatosan állattenyésztésre, földművelésre áttérve új szavakkal bővült a szókincsünk, ezek azonban – 350-400 szó – már török eredetűek.

Származás szempontjából a genetikai nyomok az eurázsiai sztyeppe különböző régióiba vezetnek. A honfoglalás során betelepült népesség magyarnak nevezte magát, s magába olvasztotta, asszimilálta az itt talált népességet, mint ahogy a később érkezőket, például kunokat, jászokat is.

A Kárpát-medencébe érkező magyarok sírjait vizsgálva megállapítható, hogy genetikai szempontból anyai vonalon 25-30 százalékban ázsiai eredet vélelmezhető. Ám hogy mikor és hol történt a keveredés, arra a genetikának még csak hozzávetőleges válasza sincs. Az Ural-vidék VI–XI. századi népességével a honfoglaló magyaroknak egyedi kapcsolatuk lehetett. A  genetikai vizsgálatok szerint a honfoglaló magyarok jelentős része anyai ágon a Volga-Káma vidékéről, a mai Baskíria és Tatárföld, valamint a Dél-Ural keleti oldaláról érkezhetett.

És mit mond a régészet? A leletek ma már rendkívül pontosnak mondható kormeghatározása nyomán egyre bizonyosabb, hogy a honfoglalás nem egyetlen esztendőre tehető, hanem egy legalább fél évszázados folyamatról van szó. Körülbelül 860-tól a pozsonyi csatáig (907) tehető időszak alatt telepedtek le a magyarok a Kárpát-medencében. A honfoglalás folyamatosságát támasztja alá az is, hogy ugyanebből az időszakból, vagyis a IX. század második feléből az Etelközben – a Dnyeper középső folyása és a Dnyeszter alsó folyása közötti terület – talált leletek közötti közeli párhuzam. Vagyis amíg a magyarság egy része még az Etelközben legeltetett, addig a másik részük már a Kárpát-medencében. De érzékelhető a sírok leletanyagában a szláv és a bizánci kapcsolat is. Az összhang a ránk maradt írott források és a leletek között nagy fokú.

A levédiai – Dnyeper és Volga közötti terület – megtelepedésről mind ez idáig viszont rendkívül kevés lelet tanúskodik. Ez talán azért nem meglepő, mert a térséget a VII. és a IX. század között az iráni eredetű alánok lakták be viszonylag nagy sűrűséggel, tehát gátat jelentettek a vándorlásnak. Ezért csak feltételezhető, hogy a térségen viszonylag nagy sebességgel haladtak át a magyarok a IX. század közepén az Ural két oldalán található Magna Hungariából – kevés leletet hagyva maguk után. Miért keltek útra a magyarok? Évtizedekkel ezelőtt a besenyők nyomulását tanították az iskolákban, és a régészet ma sem mond mást. A VIII–IX. században dél felől feltűntek a besenyők, a magyarok pedig megindultak nyugat felé. A vándorlás során az egyik legnagyobb akadályt a Volga jelenthette, amelyen csak néhány helyen lehetett átkelni. A térséget ebben az időben a török eredetű kazárok uralták, akiknek a hozzájárulása, szövetsége nélkül az átkelésre valószínűleg nem kerülhetett volna sor. A legvalószínűbb, hogy az átkelés az úgynevezett Volgakönyöknél történt, a folyó középső szakaszán, Szamaránál.

Ha pedig még egy lépést teszünk az időben visszafelé, régészeti szempontból az Ural térsége, annak is a keleti oldala felé, Nyugat-Szibériába vezet az utunk. Feltételezhető, hogy innen az első Türk Kaganátus létrejötte miatt mozdultak eleink az Ural nyugati oldalára. Az, hogy ide, vagyis Nyugat-Szibériába honnan kerültek az őseink, régészeti leletek alapján már rendkívül nehéz megmagyarázni. Némi támpontot az újabban feltárt úgynevezett Bakalszkaja-kultúra nyújthat a IV–VI. századból. Az önálló magyar nyelv Krisztus előtt 1000 és 500 közé tehető kialakulását megelőző idők pedig végképp a múlt homályába vesznek – a tudomány jelenlegi tudása szerint.