Sok embertől keveset!

– Újságírói pályája elején többször járt katasztrófa sújtotta világrészeken, testközelből látta a tragédiákat – akárcsak most, az UNICEF csapatának részeseként.

– Valóban sokat forgattam a fejlődő világban dokumentumfilmesként, amikor a BBC-nél dolgoztam. Afrikában és a Közel-Keleten elképesztő nyomort, szenvedést láttam. Úgy próbáltam lelkileg elviselni az ilyen helyzeteket, hogy tudatosítottam magamban: nem pusztán a fájdalom szemlélőjeként vagyok ott, hanem azt remélhetem, a munkám jóvoltából ezek a történetek eljutnak a nagyvilágba, és talán változást hoznak. Nemegyszer hoztak is. Például Zimbabwében lelepleztük, hogy Robert Mugabe elnök ifjúsági programnak álcázva létrehozott egy pokoli intézményrendszert: családjuktól erőszakkal elszakított gyerekekből fegyveres milicistákat képeztek az átnevelőtáborokban, mégpedig felfoghatatlanul brutális módszerekkel. Ennek a filmnek a hatására arra hivatott nemzetközi szervezetek felelősségre vonták a zimbabwei kormányt, amely erre a nyomásra végül kénytelen volt bezárni ezt az embertelen hálózatot. Rendkívül addiktív érzés, amikor az ember saját szemével láthatja és értheti meg a világ akár legrettenetesebb történéseit, és tehet valamit azért, hogy a dolgok jobb irányba menjenek. Ezt élhetem most meg újra az UNICEF-nél, persze, kicsit másképp: része vagyok egy inspiráló nemzetközi csapatnak, amely tevőlegesen, helyben enyhít a bajokon.

– Korábban nem segíthetett?!

–Közvetve, a munkám eredményeként alighanem igen, de forgatás közben semmiképp. A BBC szabályzata nem engedte, hogy beavatkozzunk a dokumentumfilmjeinkben szereplő emberek életébe. Ami kétségkívül logikus tilalom, hiszen a csatorna nem vállalhat felelősséget értük, nem motiválhatjuk őket arra, hogy esetleg félrevezessenek minket; gondolnunk kell a nem várt következményekre, és így tovább. Persze, személyesen mégis nehéz megállni, hogy az ember ne próbálja egy-egy ember gondját-baját megoldani. Egyszer például szerettem volna az út széléről szállodába vinni éjszakára egy hajléktalan terhes anyát, de nem tehettem, mert a főnököm kifejezetten megtiltotta. Persze, valójában azzal az egy éjszakával amúgy se tudtam volna rendbetenni az életét. A legtöbb, amit az újságíró tehet, hogy közvetíti a segélykiáltást. Ezt változatlanul fontos munkának tartom, de jó érzés, hogy most kifejezetten a segítők között dolgozhatok. 

– Találkozott a halállal közelről?

– Többször is. Egyszer közvetlenül mellettem lőttek fejbe egy újságíró kollégát, máskor a katonai konvoj épp előttünk haladó járművét robbantották fel, de keveredtem tűzpárbaj közepébe is, vagyis sokszor láttam súlyos sebesülteket vagy halottakat, gyerekeket is. A halál közelségét nehéz elfelejteni. A szaga is mellbevágja az embert – talán erre voltam a legkevésbé felkészülve.

– Az UNICEF honlapján az olvasható, hogy 500 millió és másfél milliárd közé tehető azoknak a gyerekeknek a száma világszerte, akik évente erőszak, kizsákmányolás vagy durva bánásmód áldozatai lesznek. Vagyis végtelenül hosszú a segélyszervezet feladatlistája, amelyből – úgy érzékelem a hirdetési kampányukból – most a rohingya közösség segítése a legégetőbb.

– Rengeteg gyerek van bajban a világban, és az UNICEF annak ellenére igyekszik mindenhol segíteni, hogy az elhúzódó válságok olykor már nagyon nehezen törik át a világ közönyét. Mianmarban egyébként évtizedek óta hátrányos megkülönböztetés és üldöztetés sújtja a rohingya kisebbséget, de ez a nép most megdöbbentő vészhelyzetbe került; az őket sújtó népirtás kifejezetten a gyerekeik ellen irányult. 2017 augusztusában felfoghatatlan erőszakhullám kezdődött: a mianmari katonák egész falvakat égettek fel, nők és kiskorú lányok tömegeit erőszakolták meg, gyermekeket koncoltak fel szándékosan a szüleik szeme láttára, brutális tömeggyilkosságokat hajtottak végre. Akkor több mint egymillió ember indult útnak, köztük 720 ezer gyerek. A menekülés során is rengetegen életüket vesztették. A túlélők a határon túl, az eleve kihívásokkal küzdő Bangladesben egy Washington méretű terület menekülttáborában nyomorognak; elegendő víz, élelem, gyógyszer és megfelelő fedél nélkül. A nyári monszun most még kétségbeejtőbbé teszi a helyzetüket, mert a heves esőzések, áradások és földcsuszamlások nemcsak a családoknak ideiglenesen menedéket nyújtó, bambuszból és sárból tapasztott kunyhókat teszik tönkre, de teljesen ellehetetleníthetik az amúgy is rossz higiénés körülményeket is, ami pusztító járványok kialakulásához és betegségek elterjedéséhez vezethet. Vagyis most az élelmiszeren és az ivóvízen kívül sürgősen gyógyszerekre, védőoltásokra, vízhatlan sátrakra, hálózsákokra van szükség.

– Honnan teremti elő mindezt az UNICEF?

– A szervezet nem ENSZ-forrásokból gazdálkodik, hanem adományokból. Az UNICEF annyi pénzből tud segíteni a világ legszegényebb országaiban, amennyit a fejlett országok lakosságától humanitárius célra kap. Ezekből a felajánlásokból etetünk, oltunk, kutat fúrunk, latrinákat építünk, iskolákat létesítünk, egészségügyi rendszert építünk, mindenütt azt tesszük, amire szükség van és amit nem tenne meg helyettünk más ...

– Mit vár a világszervezet a 37 nemzeti bizottságtól?

– Azt, hogy a helyi társadalmunkat empatikussá, érzékennyé tegyük, és anyagi támogatást gyűjtsünk. Az UNICEF ereje abban rejlik, hogy mi elsősorban nem sokat kérünk kevés gazdag embertől – bár természetesen vannak nagyon tehetős támogatóink is -, hanem inkább nagyon sok átlagembertől relatíve nagyon keveset. A nyugati társadalmakban ennek komoly hagyománya van, kis túlzással rendes ember az első fizetésétől kezdve ad havi párezer forintnak megfelelő összeget valamelyik nagy segélyszervezetnek.

– A magyarok adnak, ha az UNICEF kér?

–  A 10 milliós Magyarországon mindössze 4 ezer ember segíti rendszeresen a gyerekeket az UNICEF-en keresztül – ez a 0,04 százalék messze elmarad mondjuk a csupán 330 ezres lakosú Izland 11 százalékos arányától. De a szintén tízmilliós Csehországban is húszezren támogatják rendszeresen az UNICEF-et. Nálunk nincs még kultúrája az adakozásnak, bár azt tapasztalom, azért egyre többen próbálnak túllátni a saját helyzetükön, és igyekeznek részt vállalni valamilyen jótékony munkában. Az oktatás sokat lendíthetne ezen, ha a gyerekeket már kicsi koruktól úgy nevelnénk, hogy érzékenyek legyenek a náluk elesettebbek gondjaira. De gyakran találkozunk azzal az érvvel is, hogy itthon is túl sok szegény gyerek él, miért adnánk mi a távoli éhezőknek?!

– Mit tudnak erre válaszolni?

– Egyrészt a kettő természetesen nem zárja ki egymást. Azok, akik ezzel a kifogással nem adnak kétezer forintot a rohingya árváknak, vagy a világ más, kiszolgáltatott gyerekeinek megmentésére, valójában a magyar elesetteket sem igen támogatják. Pedig ha mást nem, azt a migrációs válság is megmutatta nekünk - világnézettől függetlenül -, hogy ebben a globalizált világban semmi sincs már igazán távol tőlünk, és nem maradhatunk többé kívülállók. Ha nem segítünk a világ másik felén válságos helyzetbe került embereknek, ha nem teszünk értük semmit ott, helyben, a szülőföldjükön, akkor kétségbeesésükben óriási tömegek fognak elindulni. Talán éppen felénk. Bár ez egy igen önző, önvédelmi szempont, mégis, ha valaki nem szívjóságból akar segíteni, megteheti csupán ezért is. És bárki végiggondolhatja, mire elég nekünk 1000 forint: ennyit pár óra alatt elparkolunk Budapesten. Ugyanakkor egyetlen darab, mindössze 2 forintba kerülő víztisztító tabletta 4-5 liter vizet képes megtisztítani; ennyi elegendő egy gyermek napi túléléséhez. Egyes becslések szerint, ha mindenki hozzájuthatna tiszta vízhez, és javulnának a higiéniai viszonyok, az emberiséget sújtó betegségek legalább tizede, és évente 1,4 millió gyermek halála lenne megelőzhető.

– Ha valaki egy éhezőn szeretne segíteni, választhat: halat ad neki vagy megtanítja halászni…

– Az UNICEF – a szervezet nagyságánál fogva – nem csak halat oszt, hanem világszerte halászni is tanít. Nemrég jártam a nyugat-afrikai Maliban, és éppen ezt láttam: tudást, tapasztalatokat, egyszersmind védőhálót vittek oda: vagyis megtanítják az anyákat arra, hogy ne adjanak az újszülötteknek fertőzött vizet, inkább anyatejjel szoptassák őket, hogy vegyék igénybe a védőoltásokat (a világ gyermekeinek több mint egyharmadát az UNICEF oltja be), hogy a fúrt kutakat és a szervezet által létesített latrinákat használják, hogy sűrűn mossanak kezet, mert az alapvető higiénés szokások hiánya nagyban hozzájárul a magas halandósághoz; és a lányokat ne adják férjhez 12-13 éves korukban, hanem a fiúkkal együtt járassák iskolába. Óriási eredmény, hogy az iskolából kimaradó gyerekek száma az ezredforduló óta közel felére csökkent.

– És mit tesz a Magyar Bizottság a magyar gyerekekért?

– A fejlett országokban a nemzeti bizottságok általában gyerekjogi munkát végeznek, aminek a jó része figyelemfelhívás és oktatás. Hadd emeljem ki a rendkívül aktuális, #nemvagyegyedül kampányunkat: olyan gyerekeknek szól, akiket többnyire közvetlen környezetük és korosztályuk bántalmaz, főleg az interneten. A 10–18 évesek 88 százalékának van profilja közösségi oldalon, és felmérések szerint minden ötödik tapasztalt már online bántalmazást: az ő nevében posztoltak vagy küldtek hamis üzenetet; az ő fényképét, videóját tették fel az internetre, azért, hogy megszégyenítsék. Nagyjából 10 százalékuk a saját bevallása szerint maga követett el hasonló bántalmazást. Az áldozatok sokszor nem mernek a szüleiktől vagy tanáraiktól segítséget kérni, mert szégyellik, ami velük történik. Szeretnénk, ha a bántalmazott fiatalok nem maradnának egyedül a problémáikkal, ha tudnák, van hová fordulniuk, nincsenek egyedül. Működtetünk egy weboldalt, ahol a gyerekek akár csak a becenevük és e-mailcímük megadásával kapcsolatba léphetnek velünk. Hírességek is az ügyünk mellé álltak, és nemcsak személyes példáikkal segítik a programot, hanem közvetlen támogatásukkal is. A fiatalok talán tőlük szívesebben elfogadnak tanácsot, könnyebben elhiszik, hogy nincsenek egyedül. És persze alapvető célunk, hogy hagyjanak fel mások bántalmazásával, illetve, hogy az eddig tétlen szemlélők vegyék a fáradtságot, és védjék meg az áldozatokat. 

De van számos más programunk is, amelyekkel a gyerekbarát szemléletet terjesztjük, gyermekek jogait védjük, és fellépünk a bántalmazás különböző formái ellen. Egy nemsokára induló, új programunkkal pedig a legelesettebb magyar gyerekeknek szándékozunk kézzelfogható segítséget, új esélyeket adni. Ez utóbbiról szeptemberben tudhatnak majd meg többet az érdeklődők. Ami számunkra nagyon fontos: a világszervezet „minden gyerekért” mottójába hangsúlyosan beleértjük a magyar gyerekeket is!