Terápia az írás

Becsöngetek a főutcai parasztházba. Az író felesége, Noémi nyit kaput. A dolgozószobában kevés a természetes fény, a régi kamrából alakították ki, ablak sem volt rajta. Az íróasztalon világít a lámpa, a számítógép monitorján fotók váltakoznak. Az író cigarettázik, és kedvenc bögréjéből teát iszik szívószállal. Amikor meglát, kerekes székében elém gurul, puha kézfogással üdvözöljük egymást, szorítani nem is tudna. Életének eddigi ötvenhárom évéből ötvenegyet kocsiban töltött.

– Születésem után teljesen egészséges voltam. Tudok mutatni fényképeket, melyeken jászdózsai nagymamámnál kergetem a tyúkokat a baromfiudvarban. Egyéves lehettem, amikor elkaptam a kanyarót. Felépültem belőle, de anyámék észrevették, hogy nem vagyok a régi. Lustább lettem, sokat üldögéltem, nem mászkáltam annyit, mint korábban, s egyre többet kapaszkodtam a tárgyakba. Aztán egyszer csak lerogytam a földre, és többé nem álltam fel. Rohantak velem az orvoshoz. Sokáig vizsgálgattak, azt gondolták, a kanyaró miatt van. Végül megállapították az izomsorvadást, ami egy genetikai betegség. A professzor azt mondta: kedves szülők, ne nagyon szeressék meg a gyereküket, mert tízéves korára meg fog halni, inkább gondoskodjanak egy kistestvérről.

Huszonöt esztendősen is tudtára adták, amikor egy szakmai kongresszuson, ahol izomsorvadásosként saját magáról beszélt, hogy neki már rég halottnak kellene lennie. Ezzel szemben életben van, ami valóságos orvosi csoda. Kérdezte tőle a doki, hogy csinálja, mert szeretné a betegeinek továbbadni a titkát. Ezt válaszolta: „Nem veszek tudomást a betegségemről. Ugyanúgy élek, mint annak előtte.” Most ötvenhárom éves, s eddig ötvenöt könyve jelent meg.

– Nekem az írás mindmáig terápia. Eleinte persze lázadás is volt. Tizenkét éves koromtól a debreceni egészségügyi gyermekotthonban laktam, a hatszáz gondozott közül hárman voltunk épelméjűek. Klasszikus zárt osztálynak is nevezhetném. Leszerelték a kilincset az ajtóról, a belsőudvarnál tovább nem mehettünk, leveleinket felbontották. Írásaimat kicsempésztem az akkori ifjúsági lapoknak. Az első szárnypróbálgatásomért kétszáz forint honoráriumot kaptam az újságtól – és kétheti tévénézés-megvonást az intézettől. De elértem, hogy rám figyeljenek. És magányoldásnak sem volt rossz. Kezdeti könyveim közül az 1991-es kisregényem, a Kucó keltett figyelmet, a többi megbukott. Azon töprengtem, érdemes-e tovább keresgélnem az utamat. Ha nem sikerül megtalálnom a hangomat, a témáimat, a stílusomat, minek erőltetni?! Elbizonytalanodtam: egyáltalán tudok-e írni? Jó, jó, de akkor mit fogok csinálni? Nem adhatom fel! És győzött az életösztönöm.

Gyuszi tizenhat évet töltött az erdőkertesi idősek otthonában, huszonöt esztendősen került oda. Jóformán csak étkezni és aludni járt be, idejének nagy részét értelmes dolgokkal foglalta le, például sci-fi klubot szervezett, színjátszó csoporttal foglalkozott, mozgássérült eszperantisták levelező körét vezette és persze írt. Mert nem tudott szabadulni a történetektől. Ontotta magából a könyveket. Fantasy, sci-fi, horror, romantikus regény – alig akadt olyan műfaj, amit ne próbált volna ki. Mindet álnéven jegyezte. De csak nem akart jönni a nagy áttörés. Keserűen elpanaszolta barátjának, Müller Péter Sziáminak, aki némi gondolkodás után felvetette: „Gyerekeknek még nem írtál. Meg kellene próbálnod!” Hát, akkor, ez lesz az út. 2001-ben megszületett a Gergő és az álomfogók. A kiadó húzta a száját, csak ötezer példányt nyomtattak belőle, arra számítva, ha a felét eladják, megtérül a nyomdaköltség. Hétfőn boltokba került a könyv, csütörtökre az utolsó darabig elfogyott. Döbbenetes siker! Újra kellett nyomtatni. Mindenki követelte a regény folytatását. Összesen öt könyv született, és több kiegészítő kötet. Máig ez a legsikeresebb szériája.

A szárnyait bontogató író erdőkertesi magányában egy barátjával együtt nekikezdett angolul tanulni. Egymást támogatták, pénzük nem volt tanárra. A barát becsajozott, nem maradt ideje a leckékre, Gyuszi viszont folytatni akarta. Feltett egy hirdetést az internetre, hátha talál valakit, aki átnézi a tesztjeit. Cséplő Noémi, tiszakécskei angoltanárnő jelentkezett. Aztán szorosabbá vált köztük a kötelék, megszerették egymást, 2004 nyarán összeházasodtak. Felújítottak egy kécskei parasztházat. Noémi eleinte még tanított a helyi gimnáziumban, de mivel a férje éjjel-nappali ellátásra szorul, úgy döntött, hogy ápolási díjat vesz igénybe, ami megalázóan kevés. Szerencsére sok mindennel foglalkoznak, alapítványt működtetnek. És mára a könyvek is szép pénzt hoznak a konyhára.

Böszörményi Gyulát Tiszakécskén azonnal befogadták, senki nem kérdezi, miért is került kerekes székbe. Talán, mert tabunak számít, talán illetlenségnek tartanák. Budapesten jobban megbámulják, de szerencsére nem tesznek rá megjegyzéseket. Nem nyüzsög már annyit, jobban szeret otthon lenni. Az is igaz: fizikai állapota fokozatosan romlik. Amit tavaly még fel tudott emelni, azt idén már nem. Mérsékli az író-olvasó találkozóinak számát is.

– Néha hátborzongató módon köszönnek vissza a történeteim. Nem lehet előre tudni, hogy az írásaim milyen hatást váltanak ki másokból. Gergő húga, Zsófi kalandjaiból három könyv lett, az utolsó a Dalnokról, vagyis Cseh Tamásról szól, aki énekével sokaknak segít, ő maga pedig sámánerővel bír. Évek múltán találkoztam Bereményi Gézával, adtam neki két példányt, és megkértem, vigye el az egyiket a barátjának. Tamás nem sokkal később beteg lett, fokozatosan romlott az állapota, majd itt hagyott bennünket. Telt-múlt az idő, egyszer csak megcsörrent a telefonom, a művész özvegye, Éva szólt bele. Megköszönte a könyvemet, amit felolvasott a férjének. Szinte gyógyírként hatott rá, utolsó napjaiban csak ezzel lehetett megnyugtatni. Úgy ment el, hogy a róla szóló regényemet hallgatta. Ma sem tudok erről meghatottság nélkül beszélni...