Madárles csárdással

Pro Natura-díjas vendéglátónk több mint hetven évvel ezelőtt szerelmesedett bele a madarakba. Derecskén volt általános iskolás, amikor az egyik pajtása megjelent egy tengelicfészekkel, benne öt kis tojással.

– Amikor kézbe vettem a fészket, megpecsételődött a sorsom – meséli mosolyogva a vasvári portán, ahová nem csak inni járnak a madarak. Enni is, aminek szemmel látható nyomait is láthatja, illetve taposhatja az ember. A gyertyánfa alatti fű úgy néz ki, mint a nézőtér egy-egy futballmeccs után – tele maghéjjal. De ezt nem az ember köpködte a földre, hanem a meggyvágó, hisz’ idejár csemegézni a fára.

Az itató mögötti félhomályban felfedezhet más érdekességet is a kutakodó tekintet. Egy gyönyörűen megfaragott posztamensen arasznyi magas szobrocska, anya és gyermeke meghitten összeölelkezve. Az alján a művész kézjegye: Újhelyi, 1945. Budapesti nagyapjától, a Pester Lloyd egykori főszerkesztőjétől örökölte, aki negyvennégyben, az ország német megszállása után, tiltakozásul mondott le posztjáról. Azt akarták ugyanis a megszállók, hogy német szócső legyen a lapból. Ő azonban azt mondta, a lap ugyan német nyelvű, de magyar! A főszerkesztő urat egyébként Wertz Bélának hívták, magyar–latin szakos tanári diploma volt a zsebében. Embersége, műveltsége révén számtalan barátot tudhatott maga mellett. Többek közt Kosztolányi Dezsőt, Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot. A Ficfás Tiszahát írója például a Forr a bor című regényét küldte nászajándékul a tanár úr nagyanyjának, Kosztolányi pedig meleg hangú levelet az édesanyjának. Azt a kis madonnás szobrot is ajándékba kapta a nagyapa, Wertz Béla. Alkotóját megmentette a gettóból, aki hálából személyesen vitte el hozzá az alkotását.

Wertz – nem éppen magyar név, de nem ez, hanem a szív a fontos. Márpedig vendéglátónk ősei mind büszke magyarok voltak, 1848 hűséges ápolói. Nem is csoda, hiszen Legány András ük-ükapja, Oberbauer Jenő Kossuth Lajos egyik titkára volt, és a híres bécsi légió magyarországi útjának egyengetője. Meg is kapta ezért a császári ház „jutalmát”: négy év börtön Kunfstein várában.

A tanár úr dolgozószobájának falán pompás madárfestmények között egy családi címer. Világos mezőben egy szerecsen kinézetű katona, hiányzik az egyik keze. Alatta az öreg írás: Stephani Legány, 1596.

– A családi legenda szerint a Stephani nevű ősünk valahol a Felvidéken volt várkapitány, amikor rátámadt egy török óriás. Igaz, hogy félkarú volt, de hatalmas termetű, a mi ősünk szabályosan eltörpült mellette. De azért legyőzte a turbános szerecsent, és kiderült, hogy a szultán futárját ejtette foglyul, tarisznyájában fontos hadititkokkal. Ezért a tettéért kapta a nemesi oklevelet. A császártól persze, de én jobban örültem volna az erdélyi fejedelem pecsétjének. Apám is, mert akárcsak én, kuructermészetű volt.

Közrejátszhatott talán ebben a család talján származása is, az ősök aranyművesként, ötvösként az itáliai Luganóból érkeztek az országba. Régiesen írva leganiak, innen kaphatták a magyar nevüket. Ám ha taljánok voltak is, hamar elmagyarosodtak. Istvánból, mint tudjuk, várkapitány lett, egyik dédunokája pedig Rákóczi hű embereként esett el a szabadságharcban.

Kis híján házigazdánk is így járt. Az ’56-os forradalomkor másodéves pesti egyetemistaként a rádió előtti tüntetésen a karhatalmisták golyója őt is leterítette. A  véletlenen múlt, hogy életben maradt. Úgy, sárosan, véresen rakták fel a teherautóra, s vitték a kórházba. Ott persze nyomban le akarták metszeni róla az inget, a kabátot, mikor felkiáltott: „Emberek, ez az egyetlen kabátom!” Ma már persze mosolygunk a kórházi történeten, pedig az ’56-os múlt sokáig elkísérte. Igaz, soha nem rejtette véka alá, hogy melyik oldalon áll, mint mondja, szüleitől örökölhette ezt. Édesapja agrárszakemberként a Károlyi, majd a Wenckheim grófok gazdatisztjeként szolgált a régi világban; Legány András is gyermekkora legszebb élményei között tartja számon az újkígyósi éveit, tulajdonképpen ott csodálkozott rá először a magyar táj értékeire, szépségeire. Azt is látta, hogy a grófok parádés kocsisa milyen pompás lovakkal furikázik a határban. Neki sem kellett több, varratott magának egy szabályos kis mentét, aztán befogta a szekérbe Makit, s irány a határ. Igen ám, de Maki az uradalom legrafináltabb szamara volt. Alighogy rátették a hámot, máris „lesántult”. Igaz, nagy nehezen így is elvánszorgott pár száz métert, de aztán, mikor már nagyon unta a háta mögötti gyermekzsivajt, egyszerűen kibújt a hámból, a kicsiknek meg maguknak kellett hazahúzni, tolni a talyigát. De legalább közben tanulmányozhatták az út menti bogarakat, virágokat.

A diplomát ’59-ben kapta kézhez, s véletlenül került Szabolcsba. Itt ajánlottak munkát, s szolgálati lakást. Soha életében nem járt addig Tiszavasváriban, de áldja a sorsot, hogy így alakult az életük. Akkor már tudományos alapon is érdeklődött a természetvédelem után, itt pedig tobzódhatott az értékekben. Itt van a Tisza, a Keleti- és Nyugati-főcsatorna, itt vannak a halastavak, az ártéri erdők, idáig lenyúlnak a szikes puszták – hihetetlenül gazdag élővilág várt rá. De hogy majd hivatásszerűen is természetvédelemmel foglalkozhasson, ahhoz kellett a kislánya meg a pajtásai. Meghirdettek akkortájt egy országos úttörőprogramot, két téma közül kellett az iskolásoknak választaniuk: Lenin útján vagy a Nyílt szemmel a természetben. A vasvári gyerekek az utóbbi mellett voksoltak. Az apa akkor erről még nemigen értesült, de felfigyelt rá, hogy a kicsik folyton az iskola közeli kastélykertet bújják. Ő pedig egyszer megleste őket. Nemsokára már szakkört vezetett, majd természetvédelmi felügyelő, utóbb pedig főiskolai tanár lett.

Az oktatást mind a mai napig gyakorolja. Rendszeresen szervez madárgyűrűző táborokat, két természetvédelmi alapítvány kuratóriumának is aktív tagja, ráadásként egyik közeli munkatársával a szomszédos Szorgalmatos általános iskolájának környezetvédelmi oktatását is menedzseli. S ha csak teheti, irány a természet! Mi sem ragadunk le a tiszavasvári portán, átugrunk Tiszalökre megnézni, hogyan viselkednek a vízimadarak a híres kenyérgyári holtágon. Könyöklünk a hídon, s arról faggatnám, az elmúlt hetven-hetvenöt évben milyen változásokon ment át a madárvilág.

– Holnap reggelig ráér? – kérdezi ekkor váratlanul. – Mert legalább ennyi idő kellene, hogy elmondhassam.

Néhány részletet sikerül kiragadnunk. Sajnos az úgynevezett hosszúvonulók (ők több ezer kilométerre vándorolnak ősszel) állománya csökken, a ragadozók száma viszont emelkedik. Köszönhetően a szigorú védelemnek, meg talán a természetvédők áldozatos munkájának is. Akiknek mindegy, hogy tél vagy nyár, ha úgy érzik, hogy menniük kell, hát mennek.

Délután dr. Legány András is egy kis mezei körútra készül, holnap este pedig táncpróba. A helyi néptáncegyüttes tagjaként koptatja a deszkát, s igaz, hogy a kalotaszegi legényesre már nemigen vállalkozna, de azért a sűrű csárdást 82 évesen is gyakran ropja. Amolyan taljánosmagyarosan.