Most én jövök!

– Új életet kezdett? 

– Nincs új élet, legfeljebb másként lehet élni. Nem árt időnként változtatni, ami persze nem megy egyik napról a másikra. Én is fokozatosan építettem át az életemet. Az elmúlt években egyre világosabbá vált, hogy merrefelé akarok tartani.

– Már az is óriási fordulat, hogy vidékre költözött… 

– Némiképp szimbolikus is. Szombathelyi vagyok, kertvárosban nőttem fel. Mindig hiányzott az ottani nyugalom, főleg a budapesti zűrzavarban. Ezt most egy kis faluban újra megtaláltam. Épp egy éve bukkantam rá egy majd’ százhúsz éves, buja kerttel övezett házikóra, amelynek falai biztosan sokat tudnának mesélni. Mivel a gyerekeim kirepültek a családi fészekből – a nagyobb fiam elkezdte önálló életét, a kisebb pedig a debreceni egyetemre jár, ahol kollégista –, nem kell a napi logisztikán agyalnom. Lelkiismeret-furdalás nélkül megtehetem, hogy távolodjak a fővárostól és a saját dolgaimra koncentráljak. Most én jövök! Mindaz, amire vágytam, megvalósíthatom. Lehet kutyám, cicám, hallgathatom a madarak énekét, üldögélhetek a teraszon, kertészkedhetek. Hazaértem.

– Miért osztja meg ezeket a közösségi oldalon? 

– Szinte nyaralok a saját házamban, minden apróságnak örülök. Megosztásukkal azt akarom üzenni, hogy vegyük észre a körülöttünk lévő szépet. Csak külső képeket mutatok az otthonomról, ami a küszöbön túl van, az nem tartozik másokra. De abban semmi kifogásolnivalót nem látok, hogy ami mosolygóssá teheti mások napjait, arról beszámoljak.

– Említette, hogy sikerült megőriznie a vidékiségét. Hozzáállásban, mentalitásban, kapcsolatteremtő képességben másfajta ember, mint a budapestiek?

– Nem szeretnék címkézni, ez személyiségfüggő. Saját vidékiségem fogalma alatt azt értem, hogy nem vagyok annyira pörgős, zizegős, zajos, mint amilyen ez a város, ahol most is beszélgetünk. Nagyon igénylem a lassulást. Hozzáteszem: amikor Budapesten éltem, akkor is igyekeztem kiegyensúlyozottá tenni az életemet. Ha például a gyerekeimmel hazamentem Szombathelyre, rácsodálkoztak az ott tapasztalt nyugalomra, és nyaggattak, miért nem költözünk oda. Engem a fővároshoz kötött a televíziózás, itt építettem fel a hivatásomat, itt szereztem a barátaim többségét. Most úgy szervezem a dolgaimat, hogy ne kelljen mindennap bejönnöm és elkerüljem a csúcsforgalmat. Nekem a csend már fontosabb. Ezzel szemben egy tősgyökeres belvárosi megőrülne tőle, ha vidékre kellene költöznie. Érdekes, ide gyakrabban jönnek a barátaim, és nem akarnak hazamenni, olyan jól érzik magukat nálam.

– A rácsodálkozás képessége is megmaradt önben? 

– Hogyne! Szombathelyi gimnazistaként az LGT-koncerten csodálattal néztem Presser Gábort, később riporterként pedig ott ült velem szemben és kérdezgettem. De a négyszázötven tévés interjúból Geszti Pétertől Törőcsik Mariig oly sok mindenkit említhetnék. Néha eszembe villant: ez velem történik? Újra és újra rá tudok csodálkozni, hány ember sorsa folyt át rajtam, mennyi élményt kaptam az elmúlt években.

– Szinte nincs olyan ismert ember, akivel ne készített volna interjút. Biztosan lehetne ezt még folytatni. 

– Attól nem lennék „szilynórább”, ha még ötven hírességgel beszélgetnék. Elérkezett a gyöngyfűzés időszaka. Maradt a szenvedély, és jött a „kézműves” munka, csak azt vállalom el, amiről tudom, hogy nekem is örömet szerez. Vége a sorozatgyártásnak, volt benne részem, amikor napi öt adást vettünk fel. Szerepelni sem akarok mindenáron. Viszont, ha felkérne egy tévécsatorna interjúk készítésére, valószínűleg nem utasítanám el, de méltatlan feltételek közt biztosan nem csinálnám. Nehéz találni olyan helyet, ahol értékén kezelik a dolgokat. Számomra nem a képernyős jelenlét a lényeg, hanem a beszélgetőpartnerrel való interakció. Tudok figyelni a másikra, hamar ráhangolódom. Hagyom, hogy vigyen magával. Arra törekszem, hogy összekapcsolódjon két szempár – vagy több, hiszen a közönség előtti szereplést is imádom. Bizony, a dobozon kívül is van élet.

– Nem hiszem el, hogy nem hiányzik a stúdió! 

– Amikor vendégnek hívnak egy műsorba, hazamegyek. Az az érzésem, ott van az én lakásom, csak most már nem én lakom benne. Ha éjjel háromkor riasztanának, akár a kamerának háttal is le tudnék vezetni egy műsort. Ebben óriási rutint szereztem, hiszen annak idején a mély vízben tanultam úszni, pár év rádiózás után két és fél órás élő televíziós adásokban kezdtem a pályát. Mindig megérint a stúdió hangulata. Pár éve egy-egy vendégeskedés után, ahogy beültem az autóba, elkezdtek potyogni a könnyeim, megrohantak az emlékek. Mára megbékéltem a helyzetemmel, hiszen tudom, hogy a megszerzett rutint nem vesztettem el – ahogyan a biciklizést sem felejti el az ember –, csak most nem ezt a tudást használom. Nálunk nem úgy működik, mint nyugaton, ahol 45 éves koruk után élik virágkorukat a tévések. Itthon a szépség és a fiatalság számít, én pedig nem akarok ebbe a „versenybe” mindenáron beszállni.

– Figyeli a mai kollégáit? 

– Keveset nézek tévét, a híreket az interneten olvasom. Amikor indul egy új műsor, abba azért belepillantok, hisz a szakmai érdeklődésem nem veszett el. De nem a hibákat keresem, és nem gondolkodom azon, én hogyan csinálnám. 

– Nóra, önnek miből volt több: dicséretből vagy kritikából?

– A nézőktől nem sok bántást kaptam, sőt! Bár voltak, akik a gesztusaimat kifogásolták. Tény és való: élénk a testbeszédem. Ez azért van, mert nem előre megírt kérdéseket teszek fel, és súgógépet sem használok. Nyilván nem kedvelhet mindenki, ezt is meg kellett tanulnom elfogadni.

– Most új utakon jár. Törvényszerű volt a váltás? 

– Utólag visszanézve láthatók azok a mérföldkövek, amelyekről akkor még nem lehetett tudni, miféle jelentőségük lehet az életünkben. Ha nem lettek volna nagy csendjeim a tévés pályafutásom során, akkor ma úgy definiálnám magam, hogy televíziós vagyok, és nehezen kezelném, hogy nem vagyok képernyőn. Nekem viszont elvált nőként, két gyerekkel a légüres térben is mindig utat kellett találnom. Elkezdtem cikkeket írni, tanítani, könyvet írtam... Az X-Faktor „láthatatlan” lélekmentoraként pedig rájöttem, nekem nem a látszás a fontos, hanem a támogató kérdezés, egy-egy jó beszélgetés. Ezekből aztán egyszer csak összeállt az új portfólióm.

– Ennek része a pszichológia? 

– Végül is erről van diplomám. A tévézés után elvégeztem különböző személyiségdiagnosztikai, segítői (coach) tanfolyamokat, tréningeken vettem részt. Hívogattak előadásokat tartani, eleinte a saját élményeimet meséltem, aztán törvényszerűségeket is kezdtem megfogalmazni, majd azt vettem észre, hogy tanácsokat kérnek tőlem az emberek.

– Ma már ebből él? 

– Több lábon állok. Talkshow-kat vezetek, előadásokat tartok, workshopok háziasszonya vagyok, sztárinterjúkat írok. Coachként önismereti, kommunikációs tanácsokat adok magánszemélyeknek, de cégek is felkérnek. És itt van a PszichoStyling, amit két egykori egyetemi csoporttársammal együtt alkottam meg. Ez a módszertan főleg önismeretre, kommunikációra, stílusra épül. Hívószavaink: látni, látszani és láttatni. Vagyis lélek 3D-ben. Pszichológiai alapokról indulunk, és eljutunk a külső megjelenésig. Belülről kifelé tart az utazás. A siker záloga az önazonosságban rejlik. Ha valaki tisztában van az értékeivel, erősségeivel, akkor csodákra képes. Aki a saját életében a teljességre törekszik, időnként nem árt tükörbe néznie, és el kell gondolkodnia a számára fontos kérdéseken.

– Van ehhez bátorságuk az embereknek? 

– Én úgy látom, hogy egyre többen vállalják ezt. Augusztus utolsó hetében Szarvason tartunk egy egyhetes tábort, ahová azok a nők jönnek el, akik saját, mások és/vagy cégek életét vezetik. Napközben kiscsoportokban foglalkozunk velük, két este pedig talkshow is lesz. Ősszel a férfiakat is megcélozzuk.

– Az ön lelke rendben van? 

– Ha szükségét láttam, nem szégyelltem segítséget kérni. Legutóbb egy coachcsal konzultáltam. Nincs a bölcsek köve a zsebemben, csak a bölcsek kételye. De érzem, hogy jó úton járok.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE