Samsara, a nyugalom szigete

Kezembe nyomja a fagyit, és a színpad elé ugrik: nagyon érzi a ritmust a hétéves, önfeledten táncol a zenére. Na, annyira önfeledten azért nem, időnként hátrasandít, de nincs miért aggódnia, beleillik a képbe, a mögötte ringatózó fiatal és idős félmeztelen férfiak hasonló mozdulatokkal élvezik a zenét. Az árnyékba húzódunk mindannyian a hőség elől, legtöbben a táncolókat és a színpadon zenélőket figyeljük. Koncertezők ülnek a földön, a fákon, a hintákon, ringatóznak a függőágyakon. Mások kártyáznak, megint mások a fák közé kifeszített kötélen próbálnak végiglépdelni; a felnőttek között gyerekek és kutyák rohangálnak. Megállhatna az idő ebben a nyugalomban.

Térerő alig, wifi nincs, por viszont igen, persze, rengeteg – a parkoló autókon pár órán belül vastag porréteg pihen –, egyedül ez emlékeztet azokra a fesztiválokra, amelyeken általában részt veszek. A Samsara más, mondták már többen, akik a korábbi években idelátogattak, és kénytelen vagyok igazat adni nekik. A Siófok melletti Törekin, a tó melletti településektől távol, a dombok között kitűnő kilátással a Balatonra, a tihanyi apátságra, már negyedik éve szervezik meg a Samsara Fesztivált. A nyugalom és béke szigetének szánták – szándékosan egy időben a budapesti Sziget Fesztivállal, korábban pedig a Balaton Sounddal, ezzel is jelezve, ez a zenei esemény merőben más, mint a többi –, egy olyan helynek, ahol feltöltődhetnek a fesztiválozók. A helyiek kezdetben aggódtak, hogy egy második Ozorát szerveznek a közelbe, ahol drogoktól homályos tekintetű fiatalok lézengenek majd, vagy bömböltetik a zenét, de tévedtek.

– Nézz körbe, látsz bárkit, aki drogosnak tűnik? Még részeg embert se, pedig egy fesztiválon vagyunk – mutat körbe Czinkóczky Csaba, a fesztivál ötletgazdája és fő szervezője. – Teljesen kiszűrni persze senki nem tudja a kábítószert, de aki itt próbálkozik, azt azonnal elküldjük, és többet nem is jöhet vissza.

Az ellenőrzésben a rendőrségtől is részt vesznek, időnként felbukkannak, körbenéznek, minden rendben van-e. De már jóval kevesebb civil és egyenruhás jön, mint pár éve – az elmúlt években kiderült, a Samsarán nem lesz nagy fogás.

A nyugalmat kereső fiatalok, idősebbek, családosok javarészt a határon- és tengerentúlról érkeznek. Csaba úgy nyolcvan-húsz százalékra teszi a külföldiek és a magyarok arányát.

– Nem hirdetjük a fesztivált, mégis jönnek a világ minden tájáról, vannak itt Ausztráliából, Mexikóból, Brazíliából is. Szájról szájra terjed a hírünk.

Csaba Svédországból jött haza, ma is kétlaki életet él. Korábban tévézéssel foglalkozott, producer volt, de kiábrándult a média világából, nyugalomra vágyott. Itt meglelte. A fesztivál ötlete is ez volt: egy olyan hetet szervezni, ahol ellazulhat bárki, miközben értékes zenéket hallgathat, meditálhat, jókat ehet és ihat.

És bár a Samsara hamar népszerű lett a pszichedelikus, illetve goa, ambient zenét kedvelők körében, számos nehézséggel kellett megküzdeni az évek során. Például a helyi vadászokkal, akik nehezményezték, hogy a Samsara az ő vadászterületükön kapott helyet. Zavarja az állatokat a hangos zene, mondták. (Azokat az állatokat, amelyeket ők később leölni terveztek...) Meg sok a szemét, és sok a rosszarcú ember. Ezeket a vádakat a szervezők hamar megcáfolták, a természetben senki nem tett kárt, többek között a szemetet szelektíven gyűjtik, emellett komposztálógödör is adott a szerves hulladék számára, és balhé sem történt soha. Volt időszak, mikor azt hihették a szervezők, betiltják a fesztivált, aztán ők lepődtek meg a legjobban, amikor a mintegy negyvenhektárnyi területet kíméleti területté nyilvánították, vagyis itt többet nem lehet vadászni.

Hippifesztivál ez tulajdonképpen, annak minden előnyével és hátrányával. Sehol máshol ennyi békés embert nem látni, hangos szó nincs, ellenben sok a naturalista fesztiválozó. Nem érdekli őket a por és a meleg. Lazák, néha túlságosan is, nem mindig akaródzik betartani például a kijelölt helyeken való sátrazást, erősen megnehezítve ezzel a közlekedést. Imádják viszont a zenét, a pszichedelikus szcéna nagy nevei vonulnak fel a töreki erdő színpadjain ebben a pár napban. Nem olcsó mulatság őket ideutaztatni, kifizetni a gázsit, meg persze állni a fesztivál egyéb költségeit. És mindezt az összeget csak a jegyek árából előteremteni, legalább nullszaldósra kihozni. De bármilyen nehéz is, szponzorok akkor sem lesznek, nem adják el a fesztivált néhány nagyobb márkának, ez elvi kérdés. Itt csak a zene számít, a tánc meg a pihenés meg a jóga.

A domboldal most Jógafalu, pár napja azonban még kecskék legelték, mind a negyvenheten. Nem laknak itt olyan régóta, de sajátjukként kezelik a tisztást és az erdei részt. Ami egyébként már magántulajdonban van, Csabáék vették meg. Szükségük is van a területre, hiszen a kecskék mellett „médiasztár” lovakat is tartanak. Ugyanis tavaly nyáron ezek a jószágok kószáltak Jakabszállás környékén, miután idős gazdájuk nem foglalkozott velük, nem kis bosszúságot okozva a helyieknek. Csaba és társa, Berecz Gabriella azonnal jelentkeztek értük, hogy befogadnák őket. Sérült, traumatizált lovak. Többük beteg. Szelíd jószágok, megülni őket mégsem lehet. Hosszú időre van szükségük a gyógyuláshoz, és megfelelő szakemberre, aki foglalkozik velük.

A kecskék meg? Őket tavaly mentették ki az állatvédők egy siófoki kertből, ahol szinte mindent betemetett a szemét, nem etették, nem gondozták az állatokat.

– Amikor hírüket hallottuk az állatvédőktől, azonnal jelentkeztünk, hogy megvennénk őket. Idehoztuk mindet. Korábban még kecskét se láttam közelről. Öten kergettük az állatokat, hogy megfejhessük őket. Ma már egyedül is megcsinálom.

Kell is a tapasztalat, hiszen a sok kecske (és valószínűleg még többen lesznek, mert le nem vágnák őket) sok tejet ad, amit a környékbeliek vesznek meg. Ami megmarad, abból sajt készül; egyre többen vásárolnak tőlük. Az állatokat önkéntesek segítségével látják el, akik pár napra, hétre vagy akár hónapra – kinek hogy engedi az ideje – ideköltöznek és gondoskodnak a jószágokról. A neveletlen kecskéket a villanypásztor nem hatotta meg, most egy fiatal puli próbálja kordában tartani őket.

És Ági. Előbb a nő 22 éves lova, majd ő maga költözött ide. Korábban Miskolcon éltek; amikor Ági elvesztette a munkáját, akkor kereste fel Csabáékat, elszállásolnák-e szeretett lovát. Nem sokkal később elvesztette az otthonát is, jött a töreki erdőbe ő is, azóta gondoskodik az állatokról.

A lovakat, kecskéket nem zavarja a zene – különben is, nem szól egész nap, a koncertek között pár órányi szünet is eltelik –, meg hozzá is vannak szokva az emberekhez. Az erdőben és a dombokon év közben is nagy a mozgás, a terület ugyanis állatmenhelyként is működik. A Dharma névre keresztelt menhely nem csak az állatokkal, de az emberekkel is foglalkozik: több, sérült fiatalokkal és gyerekekkel foglalkozó szervezettel állnak kapcsolatban, akik gyakran látogatnak ide. A fiatalok betekintést nyerhetnek az állatgondozásba, elláthatják az állatokat, illetve különböző kreatív foglalkozásokon vehetnek részt.

Ahogy megy le a nap, a tömeg kimozdul az erdőből. Az árnyékok megnyúlnak, a sátrak mellett is élénkebb a mozgolódás. Tavaly ötezren vettek részt a fesztiválon, idén nyolc-tízezer körül tippelik a heti látogatottságot. A hatalmas területnek hála, nem kell a tömeg miatt aggódni.

Csabát lépten-nyomon megállítják, talán ő az egyetlen ember, aki nem tud ezalatt a pár nap alatt tökéletesen kikapcsolódni. A szervezésben javarészt önkéntesek segítik, itt minden olyan, mintha egy nagy család állt volna össze, hogy egyhetes tábort rendezzen. Akad probléma, lehetne ezt sokkal jobban is csinálni, mondja időnként, bár mi ebből vendégként semmit nem veszünk észre. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy feltöltődjünk.