Valóságos kitaláció

– Szólíthatom Básti úrnak? 

– Tény, hogy sok minden, ami velem történt, vele is megtörténik a regényben, de nem én vagyok Básti kapitány. 

– Csak hogy az olvasók is értsék: legújabb könyvének főhőse Básti Péter, sorsa pedig kísértetiesen emlékeztet az ön karrierjére. Anno maga is megyei kapitányságról érkezett a fővárosba kerületi kapitánynak, és Básti is húsz év után hagyta ott az állományt. 

– A regényben egyetlen szereplő sem csupán egyvalaki, akit azonosítani lehetne bárkivel is. Básti Péter személyiségét több olyan emberből gyúrtam össze, akiket korábbról ismertem, beszélgettem velük. De a regény alapvetően olyan fikció, aminek van köze a valósághoz.

– Valóban, a regény elejére azt írta, hogy egyes elemei megtörténtek, de úgysem hinnénk el, melyek azok. Ám ettől rémisztő. Hiszen a regényt egy volt rendőr írta, a történet pedig arról szól, hogy terrortámadás éri Magyarországot. 

– Amikor eljöttem a rendőrségtől, néhány oldalban leírtam a gondolataimat, mondván, három-öt év múlva jó lesz majd egy regényhez. Amikor elővettem, felmerült bennem, hogy scifit írok, de végül krimi lett. Terrortámadást pedig, vagy ahhoz hasonlót, ami a könyvben van, sosem éltem át. Kitaláció. Csak úgy írtam meg, ahogyan akár meg is történhetne. 

– Viszont manapság terrortámadásról beszélni olyan, mintha megnyomna egy gombot az emberek lelkében. Beindul a félelem.

– Érdekes, hogy ezt mondja. Mert magam is ezt gondoltam már a Falak mögött című könyvemnél. Annak története 2033-ban játszódik, amikor Európát már hat méter magas falak veszik körül, védekezve a bevándorlásáradat ellen. A könyvet mégis szeretik az emberek. Miközben tényleg rémisztő, hogy az élet mintha igazolná a fikciót: Európa határára kerítések épülnek, visszaáll a határellenőrzés, a hajókat visszafordítják a tengeren. Tűzparancs, szerencsére, egyelőre csak a Falnál van, a regényben. Íróként ugyanakkor nem akarom megmondani azt, hogy az olvasó mitől féljen, és a jövővel sem akarok senkit riogatni. Még a szereplők kiválasztásánál is ügyeltem arra, hogy az olvasók különböző szempontokat ismerjenek meg: terroristáét, bevándorlóét, politikusét, bűnüldözőét, átlagemberét. Ennek alapján bárki ki tudja alakítani álláspontját. Nekem ugyanis minden regényemben fontos az, hogy értsük a szereplők döntéseinek hátterét. Ezért, mielőtt nekiállnék az írásnak, mindenkinek külön életrajzot írok, amit később, a cselekmények kibontásakor sorvezetőnek használok.

– Az igazság felmutatása nem egyszerű, megértetni pedig különösen nehéz. 

– Tapasztalatom szerint az emberek nagy többségét ritkán érdeklik a sorsdöntő, sorsfordító kérdések. Sokan megelégszenek valamilyen kész válasszal, és talán el is várják, hogy valaki megmondja nekik ezt. 

– Rendőrként mennyire érezte veszélyesnek a világot, és mennyire most, civilként?

– A terrorveszély ma nagyobb, mint amikor zsaru voltam. Európában sokfelé járok, Brüsszelben, Párizsban, Londonban, Rómában, és a szüleim mindig óvnak, féltenek. Ez érthető, de tudni kell: Európa ennél jobb hely már nem lesz. Sőt! Ezzel meg kell tanulni együtt élni. Ami viszont a közbiztonságot illeti: nem biztos, hogy akkor volt jobb, amíg zsaru voltam. De bárhogyan van is, egyvalamire mindenkinek nagyon oda kellene figyelnie: össze kell vetni a valósággal mindazt, amit a hírekben hallunk vagy olvasunk. Ha valaki csak azt hallja vagy olvassa, hogy lelőtte, felrobbantotta, megerőszakolta, akkor csukja be a szemét, és gondolja át, hogy az ismeretségében hány emberrel történt ilyen. Meg fog lepődni. Állítom, ha nem néznénk televíziót és nem olvasnánk híreket, sokkal jobb biztonsági környezetben élnénk.

– Mert a média manipulál? 

– Amit a média bemutat, az megtörténik. De a világban nem csak borzalmak történnek. 

– Világos: ha csak borzalmakról szólnak a hírek, az olyan hatást kelt, hogy a világ borzalmas.

– Tíz-tizenkét évvel ezelőtt arról szóltak a hírek, hogy mennyi fizetésemelést kapnak a rendőrök. A sajtó írt erről, amikor döntöttek az emelésről. Majd írt akkor, amikor bejelentették, amikor megemelték; majd akkor is, amikor utólag beszéltek róla, hogy megemelték. Nagyon sok ember pedig nem értette, miért mondják azt, hogy kevés a rendőrök fizetése, miközben egy év alatt négyszer emelték azt. Ugyanez van a bűnözéssel is. Valakit elegendő egyszer kirabolni, de ha sokszor bemondják, azt a hatást kelti, mintha sokakat kirabolnának.

– De ha a világ nem csak borzalmas, miért olyan krimiket ír, ahol előtérbe kerül a megölte, elrabolta, megfélemlítette, terrorizálta? 

– Senkire nem erőltetem rá. Olyan történeteket szeretek írni, amilyeneket magam is szívesen olvasok. De sosem csak tragédiákról írok, hanem arról is, milyen okok vezetnek odáig. Persze egy jó krimihez kellenek áldozatok, de a példájuk tanulságos, és a bűnös bűnhődik.

 – A Budapest Boulevard könyvében két szereplőjével nagyon rosszul bánik…. 

– Azt hittem, mindegyikkel.

– A politikát eleve ördöginek tekinti, de nem kíméli a rendőröket, sem az újságírókat. Miért? 

– Politikát nem lehet másként csinálni, csak erővel. Az már más kérdés, hogy ki mire használja a karizmáját. Sztálin és Hitler például rosszra, de a szövetségesek vezetői már jóra, a maguk esendőségében. 

– Churchill angol miniszterelnök állítólag azt is mondta, hogyha Hitler megtámadná a poklot, biztosan lenne néhány jó szava a Sátánról. 

– A politika már csak ilyen, mindent pragmatikusan szemlél, és mindent ennek alapján old meg.

– Ettől válik mondjuk korrupttá is? Könyvében a főrendőrök között is vannak romlottak, befolyásolhatók, korruptok, és a média munkatársai sem éppen Grál-lovagok. 

– Kapitányként nagyon szűk körben találkoztam csak korrupcióval. Kollégáim túlnyomó többsége becsületes, tisztességes ember volt, és ma is az. De ugyanez lehet az újságírók és egyéb foglalkozások esetében is. Az újságíróknál sokszor csak a szakmai igénytelenséget érzem súlyos gondnak, a rohanást, amikor elsőként akarnak kihozni egy hírt, és olykor nemcsak a tényekre, de még arra sem figyelnek, hogy egy mondaton belül legyen az alany és az állítmány. Tapasztalatom szerint ugyanakkor az emberek többsége nem romlott.

– A könyvben terrortámadás éri Magyarországot. Mennyire látja reálisnak ezt a valóságban? 

– Európában jelen van a terror, és Magyarországra sem mondhatjuk azt, hogy száz százalékban biztonságban van. De a magyar terrorelhárítók jól végzik a munkájukat. A  legtöbbször láthatatlanul, ami helyes is, mert nem kell mindenről tudnunk. Arról sem, ha a veszélyt elhárították. S bár tudom, hogy Magyarország nem célország, de egy író miért ne foglalkozhatna a terrorveszéllyel mint témával?! Ha jól nyúlunk hozzá, az akár még tanulsággal is szolgálhat. 

– És mennyi társadalomkritikát engedhet meg magának egy író egy ilyen történet megírásakor? 

– Van benne az is, persze túlgondolva. Enélkül nem működne a történet. Enélkül az olvasó talán el sem gondolkozna azon, hogy milyen ország az, ahol él.

– Húsz év szolgálat után, kapitányként döntött úgy, hogy eljön a rendőrségtől. Elég volt? 

– Lehet, ha a mai agyammal és tapasztalataimmal neveznének ki kapitánnyá, jobban csinálnám. De a távozásom tudatos döntés volt. A rendőrség egy idő után megeszi az embert. A rendőrök sajnos gyakran járnak visszavonult, korántsem idős kollégák temetésére. Az én életemben is eljött az idő, amikor átgondoltam, meddig juthatok; hogy mit kapok cserébe azzal, ha kilépek. Még fiatal voltam, és a családot választottam. Jól döntöttem. Azóta többet lehetek a gyerekeimmel, és több időt tölthetek írással. Persze nem csak írásból élek – csupán abból, Magyarországon csak kevesen tudnak önálló egzisztenciát teremteni. Vannak vállalkozásaim. De ami fontos változás az előző éveimhez képest: ma már nem álnéven, Marcus Mea dowként, hanem saját néven írok. Mert ma már, szerencsére, magyar szerzőket is olvasnak Magyarországon. 

– Nem bánta meg, hogy anno rendőr lett? 

– Sőt! Nyomozni, rablásokat felderíteni, gyilkosokat elfogni a világ egyik legjobb munkája. 

– Sajátos nézőpont. 

– Ehhez nyilván ember is kell. De én ilyen vagyok. A regényeimben pedig továbbra is nyomozhatok.