Betyárok közt

– Gyertek ide, rossz arcúak, és mondjátok! – a műsorvezető hangja mélyen búg a hangszórókból. Maga is betyár, amit nemcsak öltözéke, hanem ízes hanglejtése is elárul, és a betyárok hívószava nélkül is szép számmal gyűlnek. A nap korongja lustán lebeg a Hortobágy álmos kék egén. Ha a sugaraknak lenne annyi erejük, hogy arrébb tolják a levegőben szálló port, talán egy könnyű délibáb is ráereszkedne a tájra. De errefelé nagyon is talpán áll a világ. A bográcsokba időben belekerült minden alapanyag. Emitt kakas, ott egy birka, marhából a gulyásnak való. A Patkós Csárda gigászi méretű üstöt telepített az épület elé, de nem csak mutatóba. Pokolbéli kondér, 1500 literes. Igaz, volt ez 5 ezer literes is, de a főzéshez nagynak bizonyult, így a harmadánál elvágták. Háromezer adag így is megfő benne bármiből, csak legyen ember, aki fakanállal kavarja. A pusztaséfek lépcsőt kaptak ehhez a nagy gyomrú, ívbe húzott vasalványhoz, azon baktatnak most is fel és le, hegyet másznak, combosodnak, a látványbogrács pereméről nézve pedig az üstben szinte semminek tűnik a mára tervezett ételmennyiség – miközben az még így is „szerény” háromszáz adag babgulyás. A tűzhely mellett borjú forog parázságyon. Szép vörös hús, széleinél szelhető. Prázmári Imre gyakorlott mozdulatokkal szurkálja, lehasít egy-egy átsült darabot. Azt mondja, ez már az öröm része, mert a borjút egy hete a hűtőházban kezeli. A húst ugyanis elő kell készíteni a sütéshez. Előbb egy napig főzte a hozzávaló páclevet, majd fecskendőbe töltve tűvel szurkálta azt a húsba, de permetezőbe öntve kívülről is meglocsolta. Imre amúgy nem szakács, hanem útkarbantartó, de már huszonhárom éve az a hobbija, hogy egész állatokat húz nyársra, és süt parázs fölött ropogósra.

A betyárok ma korán keltek. De nemcsak azért, hogy ideérjenek, hanem tudják, hogy a hőség hamar rátelepszik a tájra. A remegés a kései nyárban sem vár a délre, másrészt aki a hajnallal ébred, azt a gyomra idejében az asztalhoz ülteti. Aztán megy a dolgára, állatot hajt, ostort húz a levegőben, ámuló gyerekszempár előtt pózol, belenéz a kamerába, majd koccint borral, pálinkával, manapság már gyakran sörrel. A világ változik. Az éjszaka pedig még mindig csak a nappal folytatása, és minden betyár tudja jól, hogy akkor jut idő tűz melletti búsulásra, éneklésre máglyafényben, és ha az esti felhők nem szeretnek egymásba, a betyárok a tiszta ég alá heverednek, hátha az egyik csillag az ölükbe hull. De az esték arra is jók, hogy meghozzák a meséket, igaz, a betyároknak annyiféle akad ezekből, hogy ha már csak a fele igaz annak, amiről beszélnek vagy amit dallamruhába öltöztetnek, hónapokon át tarthatna az éjszaka, mire a történetek végére érnek.

Errefelé jó betyárok éltek. Az utolsók közül kettőt legalábbis – bizonyos Kozmát és Erdeit – a Hortobágy nyugati peremén élők úgy ismertek, mint aki a szegényeknek adja azt, amit a gazdagoktól elvett: aranyat, pénzt, ékszert. Egyszer úgy fordult a sors kereke, hogy éppen kenyéradó gazdájuk csalta egybe a tehetős urakat, akiket a két betyár – a látszat kedvéért – a többiekkel együtt ki is rabolt. Merthogy ilyet is láttak már a Patkós Csárdában, ott, ahol az út háromfelé fut, Egyeknek, Tiszafürednek és Hortobágynak. Mi tagadás, nem szép eset, de a krónikák feljegyezték, ahogyan azt is, hogy Kozmát Demeháznál érte utol a sorsa: agyonlőtték. Erdei meg Nagyivánnál hunyta le szemét örökre, miután tűzharcba keveredett a csendőrökkel.

Hát ide, erre a betyárvérrel áztatott földre hívják egybe 2012 óta a betyárok országos hagyományőrző találkozóját, amelynek kezdetéről a krónikák tényleg úgy szólnak, hogy négy betyár belépett a Patkós Csárda ajtaján. Abban az évben korán jött a hideg, a fű még későn reggel is deresen csillogott. A betyárok azonban ezúttal kérni jöttek. Merthogy ma már ilyenek. Ingük szépre vasalt, csizmájuk ropogós, dolmányukon aranyos, ezüstös sujtás. Övük tenyérnyi széles, megáll benne pisztoly, fokos nyele, a karikás meg kígyóként bújik meg a hónuk alatt, fut a vállon. Szóval jöttek, meg is álltak, és szép szavakkal elmondták azt, hogy az azért már mégse járja, hogy a hortobágyi legelőket olyanoknak adják oda, akiknek még jószáguk sincs. És ha egy betyár a szikes pusztán megszólal, arra a fővárosban is felfigyelnek. Vagyis hat évvel ezelőtt megmentőként érkeztek a betyárok, de ha már összegyűltek, úgy gondolták, miért is ne lehetne ez valamiféle kezdet, egy régi életemlék folytatása? Lettek mindjárt tizenketten, bár apostolnak ugyan nyersek, olümposzi istenekhez képest pedig túlságosan magyarok, de gyűjtöttek még néhány tagot, és megfogalmazták mindazt, amitől betyár a betyár: tisztelet, hagyomány, becsület, szabadság- és hazaszeretet.

Így mesél a kezdetekről az egyik hagyományalapító, Bujdosó Attila, aki – ha nem tudnánk, hogy a naptár 2018-at mutat – éppen úgy néz ki, mintha a történelem itt felejtette volna, valahonnan a XIX. századból, nem sokkal a szabadságharc előtti vagy utáni évekből. A tatai férfi foglalkozását tekintve építőipari kisvállalkozó, de ha a munkakönyvében csak annyi állna, betyár, nem lehetne szót emelni ellene. Úgy meséli, hogy országszerte ma már ötszáz hozzá hasonló igaz hitű betyár akad, és mint mondja, rendes, dolgos emberek, bárcsak mindenki ilyen volna. Mert lehet, hogy a betyár egykoron a hatalom számkivetettje volt, és tény, sokan zsiványra, rablóra és útonállóra is rámondták a betyárt – de ha valaki ma ezzel az értelmező szótárból, lexikonból kiolvasott tudással lépne a hagyományőrző betyárok közé, a kérges tenyerű legények és tagbaszakadt óriások előbb alighanem lágyan keblükre ölelnék a bátor gyanútlant, majd addig ropogtatnák gerincéhez tapadó csontjait, mígnem a köztük vergődő lélek rá nem talál az igazságra. Becsületre, hazaszeretetre, szabadságra.

No, innen érdemes ránézni a mai magyar betyárok világára. Ebből megérthető az is, hogy a hagyományőrzők szerint miért kellene újragondolni a betyárok történelmi helyét és szerepét. Mert újra és újra előveszik a híresek történeteit, és betyárból akad bőven: Csonka Ferenc, Sisa Pista, Sobri Jóska, Angyal Bandi, Milfajt Ferkó, Juraj Jánosik, Savanyú Jóska, Vidróczki Márton és még jó néhányan, s persze mind közül a leghíresebb Rózsa Sándor. Sándorról alighanem egy ifjú betyár, a még középiskolás Kunsági Bogár Bálint tud a legtöbbet. Már most nagy betyárkutatónak számít, aki tudását nem csupán a könyvekből nyeri, hanem piros pecsétes iratokból. Ha rajta múlna, alighanem a régi könyvek minden sorát újraírná, már amit a betyárokról feljegyeztek, mert ahogyan magyarázza, Rózsa Sándor is éles eszű, ráadásul jó ember volt, aki a szabadságharcban a magyarokért harcolt, idővel pedig a rendszer számkivetettjévé vált. És ha az apja engedte volna, és írni-olvasni is megtanul, akkor alighanem maga vetette volna papírra azt, hogy csak azokkal volt erőszakos, akik róla hazudtak vagy a nevében tettek rosszat. A lelkes kutató tekintetéből látszik, hogy a betyároknál komolyan veszik a hagyományőrzést. És lehet, tény is, hogy vannak ma már római légiósok, nyilazó ősmagyarok, páncélt zörgető lovagok, végvári vitézek, huszárok és mindenféle háborús katonák, és beöltözve mindannyian szépen járnak, megidézik a múlt egy-egy szeletét, ám ha valaki hagyományőrző betyárnak áll, az mintha nem csak a beöltözéstől kivetkőzésig lenne betyár, hanem az is marad, örökre.

A csárda mellett földút fut, párhuzamosan a 33-as számú aszfaltkígyóval. A főúton suhan az élet, a földúton toporog az idő. Jól van ez így, mert minden a maga útján halad. A kézműves kirakodók sorát úgy tervezték, hogyha valakinek netán kedve támadna betyárnak állni, itt minden hozzá illő dolgot megvehet. Csizmát, ruhát, kalapot, és persze a kiegészítőket, ostort, bicskát, még szűrt is átvethet a vállán, csak a pénze legyen elegendő. Egy komplett betyárgúnya ára ugyan ijesztően is soknak tűnhet, főleg akkor, ha ló is kell a betyársághoz, a lóhoz meg istálló, de nem kell mindjárt milliókat költenie annak, ha valaki betyárosan akar a földön járni. Sokféle mester és népművész dolgozik azért, hogy minden ruhadarab olyan legyen, mint egykoron. Kalapot a betyárok például leginkább a Mihalkó műhelyből vásárolnak. A balmazújvárosi család standja most is itt áll, csak éppen a kalaposok mestere hiányzik a pultból: Mihalkó Gyula két éve elhunyt. Most a lánya, Emese és a férje viszi a boltot, és munkájuk akad bőven, mert a kereslet hatalmas, de nem csak azért, mert a kalap újra divatos viselet. Egy magára valamit adó betyár nem lehet meg kalap nélkül. Mert bár a gúnya, a dolmány, a fegyver és az ostor sok mindent elárul a gazdájáról, a kalap alakja és formája mindig megmutatja, hogy viselője éppen hol és milyen társadalmi ranglétrán áll vagy ül. Mert a rangsor úgy épült ki, hogy csikós, gulyás, juhász, kanász, és ahogyan a betyárok mondják, mert azt már a dalokban is megírták, hogy csikós a kanásszal nem kokettál. Itt, a Hortobágy peremén persze nagy a barátság, együtt iszik gulyás, juhász, és ha méregetnek, dicsérnek is egymáson bármit, az többnyire ma sem merül ki a pörköltlé hosszában vagy csupán a pálinka ízében.

A pákozdi Balázs Attila és a csetényi Pongrácz Gyula például abban vívja szócsatáját, ugyan kinek cifrább és szebb a szűre. Mind a kettő az üllési Papp László mesterember munkája. Mi tagadás, nehéz helyzetbe kerül az, akinek ki kell mondania a verdiktet, különösen úgy, hogy a betyárok hátat fordítanak, jószerivel hátsójukat mutogatják. Végül kiegyeznek döntetlenben, mert amennyire kopott a szűr Gyula vállán, annyira új Attiláé – és különben is, azt már az álmoskönyvek is megírták, hogy a betyároknak mindig igazuk van, és leginkább akkor, ha nincs igazuk. Ezt magyarázza Gibárszki Károly is, aki alighanem Svájc legautentikusabb magyar betyárja. Gipszkartonozó, Bern elővárosában él, de gyakran hazajár. Betyársága olyannyira szívből jövő, már azt a hőstettet is véghez vitte, hogy beöltözve betyárnak kilépett a svájci délutánba, leheveredett a folyópartra, majd sütögetni kezdte szalonnáját. Úgy, ahogyan a puszta embere teszi. Borozgatva, pálinkázva. Amikor a helyiek ráhívták a rendőröket, magyar vendégszeretettel várta őket: borozgatva, pálinkázva, és egy idő után már csak látták a városlakók, hogy a rend őrei kimelegedve úsztatják a karikást a levegőben, áhítattal csattogtatják az ostort.

Amikor anno Bujdosó Attiláék beléptek a Patkós Csárda ajtaján, nem csak tiltakozni jöttek. Hoztak is valamit. Egy festményt Rózsa Sándor portréjával. Azt kérték a csárda tulajdonosától, hadd akasszák fel a falra. Merthogy Sándor teste a szamosújvári börtön melletti temetőben nyugszik. A betyár egykor úgy akarta, hogy sírja az Alföldön álljon, de erről végül nem ő döntött. A történelem közbeszólt. Ám képmása most itt lóg a falon, a lelke mintha hazatért volna. Ezért ne csodálkozzon senki, aki erre jár, itt, a Patkós Csárdában, ott, ahol az út háromfelé fut, Egyeknek, Tiszafürednek és Hortobágynak, hogy időnként, ebéd közben, vacsoránál belép az ajtón egy-két betyár. Leróják a tiszteletet, esznek, isznak, továbbállnak. Vagyis, ha betyárt látnak, ne féljenek, inkább kérjék meg őket, mondanának egy mesét, dünnyögnének némi nótát. Mert ne higgyük azt, hogy a betyárvilág eltűnt erről a földről. Lám, a betyárok már visszatértek.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE