Elszálló testvérlélek

Peckesen ül a kissé maszatos tükör előtt. Farkasszemet néz önmagával. Arcvonásai élesen kirajzolódnak. Szúrós tekintete még szúrósabb. Szakálla és bajusza jócskán megnőtt. Leveszi kalapját, majd felteszi. Jobb is, ha rajta marad, szinte már hozzánőtt, a jelképévé vált. Hirtelen összeráncolja homlokát, erősen koncentrál. Szája szegletében halvány mosoly jelenik meg. Lelkileg erősíti magát. Halott féltestvérére gondol. Eljött az ideje az elengedésnek. Számára ez azt jelenti: keresi a kapcsolatot Krisztussal, a segítségét kéri, hogy korán elveszített húgát vigye át a túlvilágra.

Sztojka Zoltán – akit mindenki csak mint Kalapos Zolit ismer – ezen a vasárnapon ősi cigány hagyomány szerint megtartja a gyásztörést. Otthonában levágja arcszőrzetét, a sírnál pedig a fekete öltözetét színesre váltja. Húga halála óta nem borotválkozott, csak fekete ruhában járt. Májustól nem nézett tévét, nem hallgatott zenét, nem ivott alkoholt, minden hét köznapi élvezettől visszavonult. A  tradíció szerint a fiatal halottat legalább hat hétig kell gyászolni. Mások három-hat hónapig vagy egy évig is elhúzzák a végső búcsúzást, ami a gyász feltörésével fejeződik be. „Az öreganyám hét esztendőn át gyászolta apámat, bele is rokkant szegény. Ha valaki a fiát veszíti el, azt nem lehet ép ésszel kibírni” – érzékenyül el Zoli.

Lassacskán megtelik vendégekkel a soltvadkerti kis ház. Jönnek a testvérek, a rokonok. Beszélgetnek, iddogálnak, cigarettáznak. A konyhában asszonyok sürögnek-forognak, készítik a többfogásos ebédet. Nekik ez a reszortjuk. Van is benne gyakorlatuk, az ínycsiklandó illatokat magunkba szippantva ezt bátran kijelenthetjük. Aki először jár Sztojkáéknál, nem győz betelni a küszöbön belüli látvánnyal, különösen a hátsó szoba misztikus világa taglózza le az embert, ahol virágokkal, gyertyákkal feldíszített oltár található, melynek közepén öltöztethető Szűzanya-szobor áll, most stílusosan fekete ruhában.

Kalapos Zoli elkezdi a rituális borotválkozást. Hónapokig hanyagolta az élete során sokszor megismételt műveletet, most pillanatok alatt megszabadul fölösleges bozontjától. Sampont használ habosításra. Szakállára keni az ujjára kinyomott adagot, majd lassú mozdulatokkal meglendíti a kézi borotvát. Óvatosan húzogatja, csak a halántékánál és az állcsúcsánál vágja a dús szőrzetet, gondosan ügyel arra, hogy lefelé ívelő harcsabajusza megmaradjon. Ez is hozzátartozik extravagáns megjelenéséhez, úgy, mint a széles karimájú fekete kalap, illetve az ujjain fénylő hatalmas arany pecsétgyűrűk, a nyakában lógó vastag láncok. Zoli akkurátusan elmossa a borotvát a lavórban, majd arcszeszt paskol frissen lekopasztott bőrére. Nem vágta meg magát. Végül kifésüli bajszát.

– Rád sem lehet ismerni! – jegyzi meg fotósunk.

Zoli dicséretnek veszi az elhangzottakat, azonnal meg is osztja a konyhában szorgoskodó élettársával:

– Figyelj, Brigi! Olyan szép vagyok, hogy fel sem ismernek! 

– Hohó, nem azt mondta a kollégám, hogy szép vagy! – próbálom visszarángatni a valóságba főhősünket. Tudjuk, mi az igazság, és nevetünk.

Kalapos Zoli messze földön híres kártyajós, de családtagjainak soha nem rakja ki a lapokat. Ha látná a jövőben a rosszat, az másokra is hatással lenne, ő viszont senkit nem akar negatív dolgokkal terhelni. Öten vannak testvérek: Sztojka Zoli 42, Sztojka Ottó 41, Sztojka József 39, Sztojka Hajnal 37 esztendős, és édesanyja hozta a féltestvérét, Szigeti Editet, aki 41 évesen hagyta itt az árnyékvilágot. Több betegséggel küzdött: asztmás volt és pánikrohamok gyötörték. Mondhatni, külön világban élt, ennek dacára a testvérei tartották vele a kapcsolatot, összejártak. Edit idén tavasszal kórházba került, ott halt meg. Egy hétig virrasztottak „fölötte” a hozzátartozók, s mivel koporsót manapság már nem engednek házhoz vinni, szentelt gyertyákat gyújtottak. „Hét napig volt fönn” – így mondja Zoli. Esténként halotti tort ültek, azt pományának nevezik.

Nagy temetés volt. A sírgödör falait kitéglázták, kimeszelték és körberakták szentképekkel, a padozatra szőnyeget borítottak. A holttestet ünneplőbe öltöztették, néhány személyes tárgyat is mellé tettek. Zoli azt meséli, órát nem szabad a halottal eltemetni, mert az megállítja az időt. Cipőt meg azért nem húznak a lábára, nehogy kopogjon a sarka. Viszont aprópénzt kell dobni a sírba, hogy azzal a bolyongó lélek a túlvilágra juthasson.

De térjünk vissza a soltvadkerti temetőbe: a ravatalozótól markos férfitestvérek vitték a koporsót a végső nyughelyig. Minden harmadik-negyedik lépésnél megálltak. Így szokták késleltetni az elhantolást, hogy minél több ideig lehessen szerettei körében a halott. A temetés katolikus szertartás szerint zajlott, a végén cigányzene is szólt, magnóról. „Jöjj, Szentlélek, szállj rám, / Örök, boldog fénysugár! / Vezesd életem a szűk ösvényen, / Segíts levetni régi ruhám!” – idézi az egyházi éneket Kalapos Zoli, amikor a gyásztörésről mint régi cigány hagyományról beszélgetünk. Ezt a szokást nem mindenki preferálja, vannak, akik elavultnak tartják. Éppenséggel az öccse, Sztojka Ottó is. Vagy az unokatestvére, Farkas Zoltán, aki a testvére halála után egyszerűbb formáját választotta a gyász elhagyásának, elment a templomba imádkozni. Most együtt indulunk a vadkerti temetőbe.

„Szigeti Edit – Élt 41 évet.” A sírhanton egynyári virágok nyílnak. Zoli középre helyezi a fehér kardvirágból kötött csokrot, amit erre az alkalomra csináltatott. Ottó egy kisebb gödröt ás a fejfa tövében. Ahogy az utolsó lapát homokot is kidobja, csönd telepszik körénk. Hárman állnak a sírnál, három férfi. Jobbról és balról fehér ingben, középen talpig feketében. Vajon merre járnak a gondolataik? El tudnak szabadulni néhány percre a hétköznapi gondoktól? Milyen emlékek jutnak eszükbe a kriptában nyugvó fiatalasszonyról? Elengedik végre a kezét? Átléphet a túlvilágra? Leteszik a gyászt? Megnyugvás költözik a lelkükbe?

Zoli töri meg a csöndet. Leveszi magáról a fekete inget, és mivel fedetlen testtel nem mutatkozhatna, van alatta másik, egy csíkos. A  gyászos régit a kezébe fogja és lendületesen szaggatni kezdi. Néhol bicskával kell segítenie a műveletet. A keskeny foszlányokat egymás után dobálja a gödörbe. Unokatestvére, mint egy szorgos ministráns, pálinkásüveget nyújt felé, loccsant belőle a megsemmisített ing darabjaira, végül maga is iszik az alkoholból. Körbejár a palack, rítusszerűen ismétlődnek a mozdulatok. A maradékot Zoli rálocsolja a textilkupacra, a zsebéből aprópénzt halász elő és a tetejére szórja. Végül betemeti az üreget.

Pillanatra megáll az idő, de még nincs vége a gyásztörésnek. Sztojka Zoli két szál cigarettát vesz elő. Mindkettőt meggyújtja. Egyiket a szájába veszi, másikat a fejfa mellé szúrja a homokba. Száll a füst. S azzal száll el a testvérlélek. Mostantól újra lehet minden a régi. A feketét felválthatja a színes. Kalapos emberünk virágmintás bordó ingbe bújik, amire aranymintákkal díszített piros mellényt vesz fel, fémgombjain megcsillan a nap - fény. Leveszi kalapját. Imára kulcsolja kezét. „Amaro Dad, kon san ando rajo, / te suntosardyol tyo anav” – kezdi lovári nyelven a Miatyánkot. Aztán az Üdvözlégy következik, magyarul.

Otthon ebéd vár bennünket. A férfiaknak az oltárszoba asztalát terítették meg. Brigi kitett magáért: aranyló húslevest, szaftos töltött káposztát, rántott csirkehúst, petrezselymes krumplit, savanyú uborkát tesz elénk. Az asszonyok és a gyerekek külön asztalnál ebédelnek, náluk így szokás. Sorjáznak a történetek, a régiek mellé friss hírek is kerülnek: lányszöktetés volt az éjszaka, na, ebből mi lesz. Csak a mai gyásztörés nem kerül szóba. Hogy ne maradjunk kétségben, meg kell kérdeznünk, eredményes volt-e a ceremónia. „Úgy érzem, a húgomnak sikerült átmennie a túlvilágra, így én is könnyebben engedtem el a kezét” – mondja egy nagy sóhaj kíséretében Kalapos Zoli.

Boldognak látszik.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI