Eltűnt üzenet a múltból

Nyolcvanöt évvel ezelőtt úgy alakult, hogy a Duna vize nem kapott elegendő utánpótlást. A folyó visszahúzódott középvonala felé, szárazra került medrének pereme. A Feketeerdőben eredő folyam mindig is fontos szerepet játszott az emberek életében. Városok tapadtak jobb és bal partjára, hidak épültek föléje, a hajózáson, öntözésen és halászaton túl pedig számos történetet és legendát sodort magával. Mert a Duna mindig is életet hozott és vitt magával. Akkor is, ha vizéből bőséggel jutott, és akkor is, ha életereje elapadt. A folyó partján élők megtanulták hát tisztelni és félni a Dunát, így nem csoda, hogy 1933. február 13-án, nem rettegve a 13-as számtól, sem a köréje fűzött átoklegendáktól – és abban az évben tizenharmadika amúgy is hétfőre esett –, elhelyeztek egy követ a visszahúzódó Duna medrébe. Szép példány volt, édesvízi mészkő, egy Tárnok nevű mester faragta bele a dátumot, majd letették és otthagyták a szárazulaton abban bízva, hogy a folyó idővel magához tér, vize pedig elnyeli ezt a különös mementót, amelynek hasznosságára csakis akkor derül fény, ha a folyó egyszer majd megint visszahúzódik medrének mélyébe. A kő mindaddig haszontalan medertárgy, amíg a Duna vize újra vissza nem húzódik addig a pontig, ahol pihen. Létezése csakis ekkor nyerhet értelmet.

Na, ezt a követ vitte el valaki most a Dunából. Az elmúlt nyolcvanöt év alatt sokan el is feledték már, hogy ott gubbaszt a mederben, valahol a víz alatt. Most azonban, 2018 nyarán, hogy a folyó vize megint nem kapott elegendő utánpótlást, életre kelt a mészkő. Megkopva ugyan, de büszkén hirdette, hol állt a Duna vízszintje 1933. február 13-án. Küldetését teljesítette, csak éppen arra nem gondolt senki, hogy be is teljesíti. Takács János, a dunaalmási kikötő tulajdonosa vidám ember. Látszik rajta, hozzászokott már minden furcsasághoz és változáshoz, és sok mindent látott már, nem csak olyan dolgokat, amilyeneket a Duna sodor magával, de arra még ő sem gondolt, hogy lába kél az 1933-as emlékkőnek. Olyannyira nem, hogy ki is találta, tegyenek mellé egy másikat, egy 2018-ast. Meg is kérte barátját, Mócher Péter kőfaragó mestert, ütne-e betűket és dátumot egy még megfogható és emberi erővel megemelhető tardosi mészkőre, amelyet elhelyeznének a travertínó mellé. Az elhatározást tettek követték, de hiába gondolták azt, hogy a két mészkő, a 33-as fehér és a 18-as vörös szépen megfér majd egymás mellett, a Duna pedig majd vigyáz rájuk, amikor magához öleli azokat, mert a 33-as kő eltűnt. Nyoma veszett.

Arrafelé, ahol a travertínó állt, lapos a Duna partja, lágyan fut Dunaalmás felé. A folyót fasor szegélyezi, az egyik fa ága mélyen benyúlik a víz fölé, mintha csak azt mutatná, hogy a víz alatt volt valami. De ha majd az a fa kiszárad, vagy valaki elviszi tüzelőnek, már ez sem jelzi azt, mi lapult a víz felszíne alatt. Akkor már csak a híradásokban, néhány helybéli meséiben marad meg a fehér mészkő emléke. Az is, hogy egykor itt volt valahol, meg az is, hogy valahonnan innen lopta el valaki. Takács János és a település polgármestere, Ollé Árpád, valamint a helyi baráti társaság éppen ezért úgy döntött, hogy a mostani emlékkövet inkább a kikötőhöz közel teszik a mederbe. Onnan még akkor is jobban rálátni arra, ha a magas vízállás miatt nem is látszik. A kő el is készült, a faragómester bele is ütötte, hogy D ALMÁS 2018. VIII. 21. KIKÖTŐ.

Azt senki nem tudja, kinek és miért kellett a régi kő. János azt mondja, errefelé sokan gyűjtenek köveket, kavicsokat a Dunából. Kisebbeket, nagyobbakat. Bár a nagyobbak sosem akkorák, hogy két ember kellene a cipelésükhöz, de aki itt jár, megfordul a Duna partján, az olykor hazavisz egy-egy kavicsot emlékbe. Ezért is érthetetlen, kinek és miért kellett az a 33-as emlékkő. Kitenni a polcra nem tudja, a kertben pedig nagyon feltűnő. Beépíteni pedig egy ház falába, kerítés alapjába rossz ómen. Nem véletlen, hogy sokfelé ínség-vagy éhségköveknek is hívják ezeket a mederben hagyott jeleket. Nem is nagyon nyúlnak hozzájuk, mert sosem lehet tudni, mit cipel haza magával az ember. Még az is lehet, szűkös esztendők várnak a tudatlan tolvajra. És nem azért, mert ellopta a múltnak egy darabját, hanem mert vele együtt elviszi az ínséget is. Ha ugyanis egy folyóban nincsen elegendő víz, akkor a földeket sem lehet miből öntözni, és a halak sem tudnak hová bújni, jó iszapba, csak sodródnak végzetük felé. Azt meg ki akarná magának vagy a családjának, hogy rossz évek köszöntsenek rá?

Dunaalmáson azért van egy kis tanácstalanság. Merthogy az bizonyos, hogy egy kő magától nem megy arrébb. Ollé Árpád még a méretét is pontosan tudja: 47x40x27 centiméter. Súlyra megvan 40-50 kilogramm, így bár azt egyetlen ember is képes megemelni, a Duna nyolcvanöt év alatt sem tudta elsodorni. Ami elgondolkoztatja a helybélieket, az a lopás ténye. Még ha tudattalan is. Bár ez nehezen képzelhető, mert a fehér mészkövön ugyan kopott a felirat, de látható. Vagyis ez nem egy egyszerű sima kavics a Dunából. Aki elvitte, annak tudnia kell, hogy ez a kő valami más. Amikor a mészkő még ott pihent a szárazulaton, jártak arrafelé turisták. Sátoroztak páran, majd miután a társaság tábort bontott, a kőnek is nyoma veszett. Dunaalmás polgármestere mégsem mondja azt, hogy ezeknek közük lehet egymáshoz. Főként azért, mert mások is, sokan járhattak errefelé. Csakhogy az ember agya ilyenkor folyton jár, régi, széttépett fényképként, szétesett emlékképként próbálja összerakni a múlt darabkáit. A folyó mellett élők közül ráadásul sokan érzik úgy, hogy az ő múltjukat is meglopták, nem csak Dunaalmásét. Van, aki arra emlékezik a közösségi oldalon, hogy gyerekként még a kövön tapicskolt, más meg azt nem érti, hogy ami nem forró és mozdítható, azt minek elrabolni. És ahogyan az lenni szokott ilyenkor, Dunaalmás nem azért került bele a hírfolyamba, nem azért utaztak ide kamerás emberek, újságírók, hogy megírják, itt már ősidők óta emberek laknak, a rómaiak Asaum néven települést is alapítottak; s hogy 1342-ben maga a király, Károly Róbert is ellátogatott ide, 1714-ben pedig, hazafelé tartva török fogságából itt szállt meg XII. Károly svéd király; s hogy 1789-től haláláig, 1855. február 15-ig Dunaalmáson élt Csokonai Vitéz Mihály Lillája, Vajda Julianna, és a település temetőjében nyugszik Petri György költő is. Hanem azért, mert eltűnt egy kő.

Nagy hajtóvadászat nem indult utána. A helyiek arra gondolni sem mernek, nem is akarnak, hogy esetleg a túlpartról, Szlovákiából evezett át egy csapat a travertínóért. Merthogy – ahogyan Takács János mondja – arrafelé is rendes magyarok laknak, nagyon is rendesek. Vajas István helyi lakos pedig nem hiszi, hogy a kő valaha is előkerül. Úgy legalábbis nem, ha keresik. A rendőrség is hiába indítana nyomozást, a vízben ujjlenyomat senki után nem marad. Felvételek pedig nem készültek, hiszen ki is rakna térfigyelőket csak úgy a víz partjára. A műholdak felvételeit elkérni meg mégse lehet, pedig abból lenne csak igazán világhír, ha valamelyik égi lencse, pásztázva a Föld felszínét, elhaladva Magyarország fölött, éppen azt a pillanatot rögzítette volna, amint Dunaalmáson valaki az autója platójára emeli az 1933-as emlékkövet. S bár csodák persze történhetnek, János inkább hisz a földi, nagyon is emberi módszerben: elterjesztett a faluban néhány baráti szót, hátha az ismeretlenben felébred a lelkiismeret, és az ellopott követ az éj leple alatt visszameríti a Dunába. Oda, ahonnan elvitte, vagy a másik mellé, amelyet 2018. augusztus 21-én helyeztek el a mederben. Így az sem derülne ki, ki volt a tolvaj, a kő pedig csak ülne a víz felszíne alatt arra várva, hogy létezése ismét értelmet nyerjen.

FOTÓ: PROFIMEDIA/ALAMY, OLLÉ ÁRPÁD, A SZERZŐ FELVÉTELE