Ikszek és keresztek

Becslések szerint (pontos adatok aligha állnak rendelkezésünkre, bár a meglévők is nemzetközi gyűjtéseken alapulnak), a világon mintegy nyolcszázmillió ember nem tud sem írni, sem olvasni. Mielőtt azt gondolnánk, hogy ez nem is olyan sok a Föld 7,5 milliárdos népességéhez képest, érdemes számolni: Európában kevesebb ember él, mint ahányan világszerte nem tudnak sem írni, sem olvasni. Magyarországon ez a lakosság mintegy egy százalékát érinti, de örömre nincs ok. Ez a mutató ugyanis mára csupán jelzésértékű, és nemcsak nálunk, hanem szerte a világon.

Az ugyanis, hogy valaki tud olvasni, még nem jelenti azt, hogy érti is azt, és le is tudja írni annak lényegét. És ha csak a szöveg- vagy képi értést vesszük alapul, a helyzet meglehetősen rossznak tűnik: a párizsi székhelyű Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) 2016-ban kiadott PISA-jelentése szerint a magyar kamaszok több mint egynegyede nem érti az elé tett szövegek és ábrák lényegét. Ezt hívják funkcionális analfabetizmusnak. Csupán érzékeltetésül álljon itt egy arányszám, tíz-tizenkét évvel ezelőttről: az oktatási szaktárca adatai szerint 2006- ban a még a magyar diákok egyharmada számított funkcionális analfabétának az általános iskola befejezése után.

ÉLET-HALÁL KÉRDÉSE AZ OKTATÁS

Ennek tükrében bár még mindig szépnek és nemesnek mutatkozik az az UNESCO-törekvés, hogy 2030-ra a Földön minden férfi és nő tudjon írni és olvasni, ám a gondok – főként az okostelefonok és digitális rendszerek szédületes tempóban fejlődő világában – már messze túlhaladtak ezen. Ám mielőtt azt hinnénk, hiábavaló minden törekvés, mert az egyre népesebbé váló bolygón az írás-olvasás képességénél sokkal fontosabb lesz az, hogy jut-e mindenkinek elegendő megfelelő étel és tiszta ivóvíz, alighanem éppen az oktatás és nevelés fejlesztése és kiteljesítése lehet az egyik megoldás arra, hogy az ember életben maradjon ezen a bolygón.

Éppen ezért az emberiség történetében az írás és olvasás képessége talán sosem volt olyan fontos, mint éppen manapság. Még akkor is, ha az iskolázottság, a műveltség nem jelenti azt, hogy az ember ne volna befolyásolható, megvezethető, ne válhatna mások bábjává és szolgájává. Ám a tudás, főként akkor, ha tapasztalássá válik, segíthet eligazodni a világ dolgaiban, és megóvhat attól, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljünk. Csakis az egyéni felismerések és helyes döntések sorozata vezethet odáig, hogy az ember alkotó módon, és legfőképpen tudatos életet élhessen ezen a bolygón.

HELYES VAGY HELYTELEN

Azt nem tudni pontosan, hogy az emberiség történetében hányan nem tudtak írni és olvasni a korábbi évezredek alatt, de a kötelező oktatás bevezetése jól mutatja, hogy a belefektetett munka eredményes lehet. Magyarország esetében ez azt jelenti, hogy amikor 1868-ban életbe lépett az Eötvösféle népoktatási törvény, amely kötelezővé tette az alapoktatást, Magyarország lakosságának 68,7 százaléka nem tudott sem írni, sem olvasni. A tanítói, nevelési munka nehézségét mutatja, hogy ezt az arányt negyven év alatt sikerült levinni 31,3 százalékra, és még 2018-ra sem sikerült teljes mértékben megszüntetni. Sőt a digitális világ kiteljesedésével alighanem újra kell gondolni az analfabetizmus elleni küzdelem alapjait. Elegendő csak arra gondolni, hogy egy ország mit vár el az állampolgáraitól, amikor írásról, olvasásról vagy éppen szövegértésről van szó. Magyarország például úgy döntött, hogy felismerve a szövegértési problémák negatív hatásait, az emelt szintű érettségiken előtérbe helyezi a szövegértési feladatokat, a dolgozatokat javító tanárok pedig 2017-től nem vonnak le pontokat a nyelvtani hibákért, a kiváló helyesírást viszont pluszpontokkal jutalmazzák. Arról a magyar tanárok véleménye is megoszlik, hogy valóban ez volna-e a helyes út, és hogy a pluszpontok valóban motiválnak-e a jobb helyesírásra, de ennek pozitív vagy negatív hatása éveken belül kiderül. A helyes szövegértés ugyanis minden bizonnyal összefüggésben áll a nyelv helyes ismeretével és használatával.

KIHALÓBAN A KÉZÍRÁS?

Az írás és olvasás képességének hiánya ugyanakkor csalóka is lehet. Ezt ugyanis többnyire csak olyan társadalmakban szokás számon kérni, amelyek működési alapjához az is hozzátartozik, hogy a polgárok lehetőleg tudjanak írni és olvasni. Miközben a Földön valaha is használt nyelvek közül nincs is mindegyiknek írásbelisége. Vagy ha mégis, az sokféle és különböző lehet, kezdve a képírástól és az ékírásos jelektől a kínai szótagíráson át a latin-görög betűk használatáig, beleértve azokat a szimbólumokat, jeleket is, érzelmeket is megjelenítő ikonokat, hangulatjeleket, úgynevezett emotikonokat, amelyeket például a digitális kultúra nyelvén értekezők rendszeresen használnak.

És itt el is érkeztünk az egyik legfontosabb ügyhöz: a modern, információs, digitalizált világban talán nem is lesz szükség arra, hogy az ember tudjon írni. Hiszen ma már számos program készül arra, hogy a gép felolvassa a leírt szöveget, és a diákok jelentős része legfeljebb az általános iskolában használ ceruzát és tollat, de azt is csak addig, amíg meg nem tanul írni, és meg nem kapja élete első okostelefonját vagy számítógépét. Onnantól kezdve ugyanis már mindent a gombok és billentyűk nyomogatásával ír le. Hét évvel ezelőtt például arról cikkeztek az amerikai lapok, hogy nagy változás előtt áll az emberi civilizáció. Az Amerikai Egyesült Államokban 2010-ben megfogalmaztak egy oktatási ajánlást, amellyel kimondták, felesleges csakis a kézírást tanítani, helyette viszont nagyobb hangsúlyt kell fektetni a gépi írás oktatására. Ez ugyan szembemegy minden oktatási és nevelési normával, de a civilizáció lényege a fejlődés, amit az ember maga irányít. A kézírás vagy folyóírás kizárólagosságának megszűnése azóta már más országokban is felvetődött, eltörlésétől azonban aligha kell félni. A gépek korszakának ugyanis egyik leggyengébb pontja az energiaforrás, vagyis mindaddig, amíg valaki fel nem találja az örök akkumulátort vagy soha ki nem fogyó tápegységet, amellyel az okosrendszerek működnek, a kézírás jelentősége és szerepe minden bizonnyal megmarad. És nemcsak az oktatásban, hanem a mindennapi életben is. Arról nem beszélve, hogy bár már manapság igencsak elterjedt a digitális aláírási forma, a személyes szignó megadásához aligha lesz elegendő az, ha valaki csupán egy ikszet vagy keresztet rajzol a kipontozott vonalra vagy megadott rubrikába.

TÁVOLI MÚLT

Az azonban bizonyos, bármennyire háttérbe szorul is a kézírás gyakorlata, és bármennyire aggasztó adatok jelennek meg arról, hogy hány ember nem tud még olvasni se, a világ nem ettől válik jóvá vagy rosszabbá. Hanem attól, hogy azok, akik tudják, miért is fontos tudás az, hogy képesek legyünk elolvasni mások gondolatait, miként élnek vissza azok kiszolgáltatottságával, akik még a nevük helyett is csak kereszteket rajzolnak egy számukra ákombákom betűtengerből álló szerződés aljára. Mert tény, voltak korok, amikor még a királyok közül sem mindenki értette a betűvetés lényegét, és akadtak vallási és világi vezetők, akik nem is akarták, hogy az egyszerű nép értse az urak levelezését, de a XXI. század technikai-technológiai robbanása már így is olyan erős szakadékot nyitott a digitális világ használói és nem használói között, hogy manapság már nem is feltétlenül az az elsődleges szempont, hogy el tudjuk-e olvasni Ady Endre bármelyik versét, hanem az, hogy meg tudjuk-e jeleníteni azt a számítógépünk monitorján, a telefonunk kijelzőjén vagy bármilyen elektromos eszköz erre alkalmas felületén.

FOTÓ: BANYASZ ANNI, MTI, SHUTTERSTOCK, METROPOLITAN MUSEUM, JEAN-LUC FLEMAL, AFP/BELGA MAG, FRANCO GRECO, AFP/KEYSTONE