Ott mindenki érintett

 – Jövőre lesz harminc éve, hogy Romániában kitört a forradalom. Miért vártál – tegeződünk, hiszen kollégák voltunk – ennyi időt az akkori események megírásával?

– Már korábban is próbálkoztam e téma feldolgozásával. A visszaemlékezéseket, vallomásokat folyamatosan gyűjtöttem a ’90-es évektől kezdve. Aztán 2002-ben, amikor már elkészült belőle valamennyi, megjelent Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című regénye – ez volt az a pont, amikor azt mondtam: az enyém még várhat. Akkor még nem volt prózaírói gyakorlatom. Végül 2015-ben készült el a Sortűz. Még három évbe telt, mire megtaláltam a megfelelő kolozsvári és budapesti kiadót.

– Harminc év után milyen visszatekinteni ezekre az eseményekre? Mennyire él élénken benned ez az időszak?

– Azt szokták mondani, egy esemény addig trauma, amíg az ember újra és újra átéli. Amikor már csak emlékezik rá, akkor van feldolgozva. Emlékként kitörölhetetlenül megmaradtak azok a napok. Időnként az az érzésem, hogy ami ott, akkor elkezdődött, még most sem fejeződött be. Lassan 30 éve folyik – ha jó kedvemben fogalmazok – egy rendszerváltás, avagy egy puccs, ha rossz hangulatban vagyok.

– Négy – egy-egy magyar, szerb, román és szász – kiskatona szemszögéből láthatjuk az akkori történéseket. Az egyes sorsokhoz különböző tipográfia tartozik, dokumentarista jelleget kölcsönözve a kisregénynek. Mintha egy szamizdatot vagy korabeli újságot olvasnánk.

– Pontosan ugyanolyan régi betűket válogattunk, amilyenekből annak idején az újságokat szedték és tördelték, a margók is ugyanolyan keskenyek. Amikor visszaolvastam a kéziratot, zavart, hogy nehéz volt megfejteni, melyik fejezet melyik novellának a része, mivel a fejezetek címe egy-egy dátum. Így született meg az ötlet: legyen saját tipográfiájuk a novelláknak. Az, hogy újságcikk hatásúak az egyes, egymáshoz lazán kapcsolódó novellák, sem véletlen. Harminc éve követem a sajtóban, ki mit nyilatkozik a forradalom alatt átéltekről. Figyelem, milyen álhírek cáfolódnak meg az évtizedek alatt, milyen tabuk dőlnek le. Az egyik legérdekesebb, amikor egykori katonatisztek vallanak az átéltekről, szerepükről – olyan, mintha megkönnyebbülnének.

– Számos író-olvasó találkozón vettél már részt a könyveddel Romániában és Magyarországon is. Milyen a fogadtatás az erdélyi és az itthoni magyarok körében, tapasztalható-e különbség?

– Erdélyben teljesen más a könyv percepciója, története. Ott mindenki érintett, még az 1990 után születettek is. Minden családban van legalább egyvalaki, aki „megszívta” a történteket, akár katonaként, akár tüntetőként – megjegyzem, egyik sem volt könnyebb a másiknál. Volt, aki meghalt, sokan belebolondultak az átéltekbe. Mindenhol volt lövöldözés, egymást lőtték a katonák, tulajdonképpen erről szólt a forradalom. Magyarországon nem annyira erős érzelmekkel állnak a regényhez, de úgy látom, érdekli az embereket.