Ahol a kecskék is boldogok

Nulláról kezdték, a dél-békési zsákfalut a közmunkások és a kecskék mentették meg a kihalástól.

Kecskepörkölt gőzölög az asztalon. Többen is idegenkedve szemlélik, aztán rászánják magukat és szednek. Az első falatokat óvatosan ízlelgetik, majd nekibátorodnak. Mindenki áradozik, milyen finom, pedig sokan tartottak a „kecskeszagtól”.

Mindezt a dél-békési zsákfaluban, a román határtól karnyújtásnyira fekvő Magyardombegyházon tapasztaltuk meg. E pici település arról híresült el, hogy lakóinak sikerült felkapaszkodniuk a padlóról. Valamikor 2010 körül ugyanis még ott tartottak, hogy a térképről is eltűnnek, olyan hatalmas mínuszban volt az önkormányzati büdzsé. Kilencmilliós hiányt görgettek, adósságrendezést indítottak, ám segítséget nem kaptak. Kénytelenek voltak eladni az iskolaépületet, s az óvodát is be kellett zárniuk. Szerencsére akadt egy agilis nő a faluban, méghozzá a polgármester, akit akkor még Dús Ildikónak hívtak. (Válása után vette vissza a Dinyés vezetéknevet.) Tüntetést szervezett a Parlament elé, kvázi koldulni mentek, hátha sikerül valamennyi pénzhez jutniuk. De nem adtak nekik egy fityinget sem, viszont bekerültek az országos médiába, minek jóvoltából civilek küldtek kisebb-nagyobb összegeket a számlájukra.

– Páran elhatároztuk, hogy magunk teszünk a változás érdekében – meséli a magyardombegyházi polgármester asszony, aki szabadidejében görögdinnye-termesztéssel is foglalkozik. – Egész éjszaka törtük a fejünket, milyen értelmes munkát kellene adni a közmunkásoknak. Másnaptól elkezdtük megvalósítani az ötleteket. Első lépésként a polgármesteri hivatal udvarában elindítottuk a gazdaságunkat: kecskéket vettünk, fóliasátrakat építettünk. A  kecsketejet házi technológiával dolgoztuk fel. 2015-re bővült a kör, varrodát nyitottunk, ami azóta is működik. Kapósak az asszonyok által szőtt rongyszőnyegek, újabban selyemvirág-préseléssel is próbálkozunk. Ami nem ment, azt nem erőltettük, ilyen volt a szappankészítés, a cirokseprűgyártás.

Magyardombegyház 150 lakosából 50 közmunkást foglalkoztat az önkormányzat, szinte minden munkaképes helybeli így jut jövedelemhez. Egyértelmű lett az irány: kecsketenyésztés és sajtgyártás, ebben látták a kitörés lehetőségét. 2016 végén nyertek 98 millió forintot. Felújították a tejüzem számára kiszemelt épületet, amit a legmodernebb eszközökkel – köztük pasztőrözővel és palackozóval – szereltek fel. Mindenben megfelelnek az uniós követelményeknek, a közmunkásokból verbuvált csapat tagjai pedig sajtkészítő tanfolyamot végeztek.

– Egyebek közt érlelt, pácolt és friss, natúr és 18-féle ízesítésű kecskesajt, gomolya szerepel a kínálatunkban, de tehéntejet is feldolgozunk – újságolja az Aradról áttelepült Lénárdt Gabriella üzemvezető, aki diplomás könyvelőként nem tartja vállalhatatlannak, hogy most közfoglalkoztatott. Azt pedig a hasonló cipőben járó Túri Ferenctől, a kecskefarm irányítójától tudjuk meg, hogy hajdanán húsz magyar parlagi kecskével kezdték, de átváltottak a jobban tejelő alpesi kecskére, azok mára kétszáznál is többen vannak. Építkezést látunk: tágas, modern épületben helyezik majd el az állományt, ahol fejőház is lesz.

A sajtot viszik vásárokra, fesztiválokra, üzletekbe. Pillanatnyilag mégis a marketinget tartják a legnehezebb feladatnak. Dinyés Ildikó meg is jegyzi: inkább építene még három üzemet, csak ne kelljen eladni a portékájukat. Hosszan beszélgetünk a falu életéről, sikeres tevékenységük visszhangjáról (sokan irigylik tőlük az eredményeket!), és arról, hogy mára bizony az önkormányzatok szerepe is átalakult: nem várhatnak sült galambra, ha boldogulni akarnak. Áldozatos munkával kell újabb és újabb értékteremtő és pénztermelő tevékenységbe fogniuk, másként nem volna tovább. Az előbbire Magyardombegyház példát mutatott.

A SZERZŐ FELVÉTELE