Forradalom gyerekszemmel

Molnos Péter művészettörténész nem sokkal az ezredforduló után bukkant rá a naplóra a pesti bolhapiacon. Egy szombat hajnalban ott hevert a földön, lomtalanításról összeszedett tárgyak mellett. Megvette és hazavitte. Édesanyja azonnal elolvasta, majd hozzálátott, hogy felkutassa a napló íróját – merthogy név nem szerepelt sehol. De az árulkodó bejegyzések alapján rálelt egykori osztálytársakra, ismerősökre, és a szerző egykori lakcímét is sikerült nagy biztonsággal kiderítenie. Őt magát azonban nem lelte meg.

Később a művészettörténész is belefogott a nyomozásba, és ő is az utolsó lépésnél akadt el. A csengetésre soha nem nyílt ki az ajtó, a szomszédok csak bizonytalan, tartózkodó válaszokat adtak.

Molnos a galériatulajdonos Kieselbach Tamással elhatározta, hogy a forradalom 50. évfordulójára megjelentetik a naplót. Nem látták el jegyzetekkel, nem adtak neki új, csábítóbb külsőt. Ez a könyv ugyanis úgy hiteles, ahogy fennmaradt: szakadásokkal, foltokkal, sérülésekkel, a múlt nyomaival.

1956. október 23-án egy 14 éves, Budapest belvárosában élő fiú elhatározta, hogy ezentúl naplót vezet. Nem véletlenül épp akkor: aznap tört ki a forradalom, ő pedig nyolcadik osztályos diákként is érezte, tudta, hogy nem mindennapi eseményeknek lehet megörökítője. „Magyar Forradalom. 1956. Isten áldd meg a magyart!” – ezek a szavak keretezik a napló első oldalán a magyar címert, majd részletesen beszámol az első nap történéseiről: „...23-án reggel a nap rendesen kezdődött, folyt a megszokott mindennapi élet... Az iskolában az első óra, a mértan rendesen telt el. Az orosz órán ötösre feleltem... Bejött az egészségtan tanárnő, és azt mondta, hogy azért késett, mert a Corvin előtt leállt egy autó, s röpcédulákat szór. Ő fölvett egyet, és a szövegét legépelte... És fölolvasta mind a 14 pontot, melyet az egyetemisták szerkesztettek. A tanárnő azt mondta, hogy a közép és főiskolai tanulók hatalmas tüntetést rendeznek a Bem szobornál, de kérte, hogy mi ne menjünk a tömeggel, mert a Szabad Nép előtt máris óriási zűrzavar van… Szünetben az alkotmánytan könyvünkből kitéptük a címereket, a táblára óriási Kossuth-címert rajzoltunk… Ekkor hazajött anyukám, és azt mondta, hogy a Parlamentnél és a város több pontján hatalmas tüntetés van. Az Andrássy úton végig hatalmas tömeg vonul. Ezeket a jelszavakat kiabálják: Szovjet csapat menjen haza, Sztálin szobrát vigye haza! Vesszen Gerő, nem kell Gerő! Rákosinak kötelet!” 

A fiú a Rökk Szilárd utcában (a mai Somogyi Béla utcában) lakott, a Corvin áruház mellett, a forradalom legfontosabb eseményeinek közvetlen közelében, így láthatta közelről a Blaha Lujza térig hurcolt Sztálinszobor utolsó darabjainak széthordását, tanúja volt a Szabad Nép székháza ellen folytatott ostromnak, és lakásuk ablakai alatt dübörögtek el a Corvin közi forradalmárokat támadó orosz tankok. Barátjával, Gyulival szisztematikusan járta Budapest utcáit. És a kisdiák október 23-tól 1957. március 15-ig lejegyezte mindazt, amit a városban tett kirándulásai során látott-hallott. „A Rókus kórházra hiába tették ki a vörös keresztet, mégis sok belövést kapott, a kápolna kupolája a földön hever… Az utat töltényhüvelyek, villanydrótok, téglák torlaszolják el… A Petőfi híd aluljárójának lejárójába egy szovjet tank belefordult… Az Üllői út 84. számú házban volt Csemege bolt, ahol apu és anyu először dolgozott, a ház többi részével együtt egyenlő lett a föld szinével...” A 83. oldalon egy kisgyermeket idézett: „Ne tessenek erre menni, mert épp most lőttek agyon itt egy nénit.”

Rajzokat és térképeket készített, minden elérhető röplapot, falragaszt begyűjtött, és azokat a romba dőlt házakról készített fotókkal együtt a naplójába ragasztotta. Naponta olvasta az újságokat, rögzítette a legfontosabb híreket, sőt megőrizte az országban terjengő rémhíreket, pletykákat és környezetének privát beszélgetéseit is. Följegyezte, hogy szülei meg a péknél sorban állók miket mondtak. „Lőnek, mondja anyukám. Apukám azt mondta, hogy azért barbárság ilyen kis népre ilyen nagy tüzérséggel lövetni.” Máskor a naplóíró beszélget Gyulival (a naplóra mindvégig jellemző, hogy koruknál sokkal érettebben foglalnak állást politikai témákban is): „Kádár is utálja az oroszokat, és ha azok kivonulnának, már ő nem beszélne ellenforradalomról és magatartása hasonló lenne Nagy Imrééhez.”

A lelkes hangulatot éppúgy dokumentálta, mint az éjszaka száguldó tankok félelmetes dübörgését és a pesti parkok, terek bokrai között a harcokban elesett áldozatok friss sírjainak látványát. A leírásban megható egyszerűséggel keverednek a történelem eseményei a mindennapok apróságaival. Hiszen a fiú, Gyulival együtt, élte a tizenéves gyerekek mindennapjait: hegedűórára és külön németre jártak; együtt terveztek egy egész, még nem létező várost, ahol az utcákat a forradalom hőseiről nevezték el; az Egri csillagokat, Huckleberry Finnt meg Tom Sawyert olvasták. Mikuláskor Mikulást rajzolt, karácsonykor meg karácsonyfát, hócsatát, amelyben a lányok az orosz, míg ők, fiúk a magyar erőket képviselték.

Helyet kaptak a fontos események mellett a gyerekeket érdeklő hírek: „Este a rádióban megismételték Kádár János beszédét, ebben az állt, hogy az 5-ös helyett ismét az egyes lesz a legjobb osztályzat… A November elejei napokban rengetegen nyugatra vándoroltak… Az osztályból ketten mentek ki… Svájci adományt kaptunk az iskolában... Magyarország negyedik lett az Olimpián...”

Az utolsó bejegyzés 1957. május 15-én született. A naplóíró később még tett néhány kiegészítést a végére, és több mint egy évvel később egy újságlapot ragasztott a napló hátsó belső borítójára: a Népszabadság 1958. június 17-i, keddi számáét, amely egész oldalon közli a Nagy Imre és forradalmártársai ügyében hozott ítéleteket, s beszámol az ítéletek végrehajtásáról. „És e történelem utolsó lapja” – kommentálja a kisdiák a napló utolsó szavaival a kivégzéseket.

A 2006 októberében facsimile kiadásban megjelent, A magyar forradalom 1956 Napló című album ajánlójában Kieselbach Tamás azt írta: ha vannak is sejtéseink, a szöveg utalásaiból nyert információink, a napló írója még ismeretlen.

Szinte ugyanabban az időpontban egy másik napló is napvilágot látott: a tatabányai városi könyvtár akkori igazgatójáét az 1956-os Intézet adta ki, és animációs dokumentumfilmet is készítettek belőle. A forradalom idején 12 éves Csics Gyula – barátai csak Gyulinak becézték – naplót vezetett. Hasonló részletességgel kommentálta az eseményeket, fotókkal, korabeli dokumentumokkal ragasztotta tele kockás füzetét, mint Jancsi barátja. Két fiú 1956-ban történelmet írt – és a naplóik 50 év múlva összetalálkoztak. Mi pedig Gyuli segítségével végre válaszokat kaptunk.

Csics Gyula és jó barátja, Kovács János a Rökk Szilárd utcai általános iskola után a Vörösmarty Gimnáziumba járt. Az érdeklődő, nagy könyvtárat létrehozó János évtizedeken át az IBUSZ-nál dolgozott. 2002-ben agyvérzés sújtotta, ezután az egyedül élő, mozgásképtelen férfi szociális otthonba vonult – a hagyatéka pedig az utcára került, a szemétbe.

Naplóját íróasztala titkos fiókjában őrizte. Senki nem tudott róla. Amikor a Rózsa utcai szociális otthonban kézbe vehette, meghatottan forgatta naplója hasonmás kiadását. Történelmi lecke ez egy 14 éves fiútól – nem csak fiúknak.

A KIESELBACH GALÉRIA ENGEDÉLYÉVEL