Estére halott leszel

Regös István huszonnyolc évet töltött a Magyar Televíziónál. Riporterként, szerkesztőként, műsorvezetőként ismerték meg a nézők. Legtöbbször a Reflektor Magazin, illetve A Hét adásaiban tűnt fel. A Bűn című sorozatával kivívta a szakma elismerését, számos díjat nyert fesztiválokon...

– Véletlenül jutott a tudomásomra, hogy a rákospalotai javítóintézetben különleges eseményre készülnek, meglepő bejelentés történik – idézi fel az 1980 körüli időket Regös István. 

– Felhívtam telefonon dr. Szász Pálné Jolikát, az intézmény igazgatónőjét, mi is várható valójában. Megtudtam, hogy másnap este jelmezversennyel egybekötött farsangi bált rendeznek a lányoknak, a nyertes egy hét szabadságra mehet. Nos, ezt egy olyan helyen, ahol rendszeresek voltak a szökések, óriási dolognak tartották. Csakhogy akkoriban az MTV-nél hónapokra előre beosztották a forgatócsoportokat, még a legnagyobbaknak is sorba kellett állniuk a technikáért. Valahogy ráéreztem, ez az intézeti farsangolás életem meghatározó témája lehet, segítséget kértem hát a műsorgyártás technikai személyzetét irányító Lénárt Istvántól, akit ma is mindenki Papinak szólít. Mikorra kell a kamera? – kérdezte. Holnapra – vágtam rá. Sűrű megjegyzések közepette jöttem ki a szobájából. És egy óra múlva közölte: kapok egy stábot a kért időpontra.

Erdős Marianna jelmeze lett a befutó, az ő sorszámát húzták ki – mindent felvett a kamera. Regös ekkor végérvényesen elhatározta, hogy szeretne egy dokumentumfilmet forgatni a lányokról. Ebben az igazgatónő partner volt, olyannyira megbízott a riporterben, hogy még a nevelőotthon kulcsát is átadta volna neki. Szereplőválogatást tartottak, száz fiatalból négy maradt a végére: Marianna, Judit, Éva, Angéla (Angyalka). Rengeteget forgattak, sorra teltek meg a kazetták. Négy lány, négy rész. Ezekkel indult a Bűn összefoglaló címmel sugárzott sorozat.

– Senki nem játszotta meg magát, mindenki természetesen viselkedett – emlékezik vissza Regös István, miközben fényképeket mutat a forgatásról. – Marianna kiragyogott a lányok közül, különleges lénynek ismertem meg, már akkor figyelemre méltó gondolatai voltak. Ha nem intézeti környezetben nő fel, és lehetősége nyílik a tanulásra, talán író vagy filozófus válik belőle. Nem véletlenül neveztem „aluljáró-filozófiának” a megnyilvánulásait. A róla készült részt egy párbeszéddel indítottuk. Nem tudta, mit kezdjen az egy hét szabadsággal. Nincs hová mennie. Nincs kivel találkoznia. Aztán született egy kívánságlista: látni akarta a bírósági termet, ahonnan intézetbe utalták, találkozott az ítéletet meghozó bírónővel is. Elmentünk vacsorázni egy ötcsillagos szálloda éttermébe, nem tudta használni az evőeszközöket, én „súgtam” neki. Megszerveztük, hogy találkozzon az édesanyjával, aki szülés után otthagyta a kórházban, így rögtön állami gondozásba került, de csak az érzelmeket sikerült felkorbácsolni. Sokáig nem felejtettem el, ahogy farkasszemet néztek egymással. Egy ideig lelkiismeret-furdalásom is volt, jót teszek-e Mariannáéknak a filmezéssel. Megcsillogtattunk előttük egy olyan életet, megmutattuk a pünkösdi királyságot, és aztán vissza velük a nevelőotthonba?! De én filmet akartam készíteni, kutatni a bűn történetét. Úgy döntöttem, nem az én dolgom ítélkezni mások felett, amint a társadalom átnevelésére sem vállalkozhattam. Inkább az foglalkoztat – most megint, hogy ön évtizedek elteltével „megtalálta” Mariannát –, mi az, ami életünk végéig összeköt bennünket. Ami nem más, mint az egymás iránt érzett tisztelet. Több száz riportalannyal dolgoztam életemben, de olyan, aki a mai napig elkísért, csak egy volt: Erdős Marianna.

A lány e megjelenésnek köszönhette „falon túli” életét, a riporter pedig ezzel a témával tényleg élete egyik legnagyobb dobását érte el. Mindkettőjüknek fontos volt ez a találkozás. A forgatás utáni években egyszer még összeakadtak. Az önállóság útjára lépett lány egy balesete után a kórházból telefonált, nincs senkije, ahová mehetne, ruhája se nagyon, odakinn mínusz nyolc fok. Regös ment érte autóval, egy ideig náluk lakott, rokonként kezelték. A felesége felöltöztette, még bundát is vett neki. Sikerült elintézni, hogy átmenetileg lakhasson a rákospalotai intézetben. 1983-ban újabb filmet forgattak, mi történt Mariannával a Bűn óta. De hogy utána merre tartott a lány, arról már nem volt tudomása a tévésnek; a nagy port kavart kecskeméti színházi szerepléseiről azonban hallott.

– A fiatalkorúak után, ahol talán senkire nem illett a bűnöző szó, eljutottam a valódi, kőkemény bűnözőkig. Folytattam a Bűn sorozatot, egy nagy stábbal majd’ egy évig jártunk a kalocsai női börtönbe – meséli tovább Regös István. – A következő részekben gyerekgyilkos, férjgyilkos, prostituált, szadista, postarabló, anya és három lánya állt kamera elé, itt aztán joggal arra kerestük a választ, hogy mi is a bűn valójában. Aztán a film végére arra a szomorú következtetésre jutottunk: fogalmunk sincs. Szerveztünk egy karácsonyi koncertet, négyszáz elítélt zokogott egyszerre, feledhetetlen élmény. Összehoztunk egy esküvőt, a vőlegény a soproni börtönből, a menyasszony a kalocsaiból állt az anyakönyvvezető elé, egyikük tanúja a helyi börtönparancsnok volt, még nászajándékot is kaptak, aztán vitték vissza őket a cellájukba. Az amatőr színjátszó csapat előadta a Csárdáskirálynőt, csupa női szereplővel. Nemcsak a tévénézők, hanem a kritikusok is jól fogadták a dokumentumfilm-játékfilm sorozatot. Új műfaj született, ahol a szereplők nem betanult szöveget, hanem önmagukat adták. Könyv is készült belőle. Pályám csúcsának tartom, az idő tájt éltem legszebb alkotóéveimet. Főnökeim korlátlan bizalmát élveztem, nem volt olyan kérésem, amit ne teljesítettek volna. Ugyanakkor televíziós karrierem végét is jelentette.

Túl látványos volt a siker? Irigykedtek a kollégák? Szabad feltárni a nyers valóságot? – csak néhány kérdés, ami elvezethet a válaszhoz, amiért Regöst meghurcolták. Úgy hírlett, Aczél György megadja a jelet az ellene szóló hadjárat elindításához. Miközben A Hét műsort vezette, kihallgatásokra járt. Azt szajkózták: „Regös elvtárs” politikai hibát követett el azzal, hogy Magyarországot rossz színben tünteti fel, filmjeiben bemutatja a fiatalkori bűnözést, a prostitúciót, az alkoholizmust. Ezt nem mondhatták ki hivatalosan, találni kellett „valamit”, amit ténylegesen „elkövetett”. Költségvetési visszaéléssel vádolták. Ráolvasták például, hogy túl sok fotót használt a filmjeiben, a felesége is a szolgálati autóban ült, a családtagjait statisztaként foglalkoztatta. Végül kilenc hónap után „megadta magát”, 1984-ben közös megegyezéssel távozott a Magyar Televízióból.

– Fenyegető telefonhívásokat is kaptam. Hogy csak egyet idézzek: „Estére halott leszel...” Elmeséltem Hofi Gézának, akivel jó barátságban voltam, mire ő felajánlotta, hogy ebből lehetne egy műsorszámot csinálni a Mikroszkóp Színpadon. Estére meghalsz címmel meg is valósult a kiváló színész-rendezővel, Verebes Istvánnal. Egyik alkalommal ott ült a nézőtéren Aczél György is. A függöny mögött odafordultam Hofihoz: „Géza, itt van Aczél elvtárs!” Mire ő: „Ne szarj be, Pista!” És mi volt az első mondata a színpadon? „Hogyhogy te élsz?” Erre csak azt tudtam felelni: „Nem tudom, de most kiegészítem, mint egy üzenetet: még mindig élek!”

Regös Istvánt megviselték a vele történtek, részben ennek köszönhetően szívinfarktust kapott, amiből szerencsére meggyógyult. Szívós ember, nem adja meg magát olyan könnyen. Három évtizede saját céget alapított, a Regös Média adja ki tizennyolc éve a havonta megjelenő MIX Magazint és működteti a MIX Online-t. Eszébe sem jut dokumentumfilmet készíteni, holott van stúdiója is. Pedig most itt a téma: „megtaláltuk” a Bűnből megismert Erdős Mariannát, érdekes lenne megmutatni, mi történt vele a hallgatás évtizedeiben. Talán valakinek eszébe jut ez is.