Mindig elmegyek a határig

 – Hogy érzi magát a végeken?

– Köszönöm szépen…, küzdelmes munkával, de biztos hittel, jól. Egy leszakadó térségben, a generációs szegénység ellen harcolni nem egyszerű feladat. A végeken is emberek élnek, és én hiszek az emberekben.

– Missziója során személyesen tapasztalja meg a legégetőbb gondokat, miközben a kormány egészen más képet igyekszik festeni a valóságról. Mit gondol erről?

– Próbálok nem figyelni a kormányzat sikerkommunikációjára. Ez egy védekezés, mert nem akarom, hogy elszívja az energiámat az, hogy dühös vagyok. Mert az a kisebbik baj, hogy hamis képet festenek. A nagyobb az, hogy nem történik semmi, ami a megoldás felé mutatna. De nagyon nehéz sokszor, mikor azt hallom például, hogy a családok évében micsoda remek az élet, miközben naponta több család fordul hozzánk segítségért, olyanok, akik az alapszükségleteiket sem képesek előteremteni. És még csak esélyt sem látok arra, hogy mondjuk a lakhatási szegénységből el tudjanak mozdulni. Nem mondom, hogy érintetlenül hagynak lelkileg az újabb és újabb stadionépítések hírei, de próbálok a munkámra koncentrálni.

– Milyen alapon mondhatja felelős ember, hogy megszűnőben a szegénység, nincs gond a gyermekétkeztetéssel? A „nyomor széléig” nem látnak?

– Azt gondolom, hogy igazából ezzel a problémával egyetlen kormány sem nézett szembe. Túl hosszú a megoldáshoz vezető út, túl sok a kudarclehetőség, és ez nem egy politikai sikertörténet. De most ezért rosszabb a helyzet. Ma a statisztika is kétféle lett, egy, ami igazolja a sikereket, és egy másik, ami meg a bajt mutatja. És ez is átpolitizálódott. Egyik oldalon van a kormány, aki csak a sikerekről beszél, a másikon az ellenzék, aki meg csak a problémákról. Furcsa az is, hogy a szegények felé fordulás a határon kívüli magyarok felé megy csak, ahol a helyzeteket egy más ország teremti meg, belül viszont sem a keresztény, sem a nemzeti érzés nem elég ahhoz, hogy szembenézzenek vele. Valahogy úgy érzem, azt gondolják, ha nem vesznek róla tudomást, majd megoldódik. Szinte divattá vált, hogy személyes felelősségnek, döntésnek állítják be a szegénységet, holott rendszerbeli problémákról van szó. Egy szegregált iskolában tanuló, lakhatási szegénységben élő gyerek sorsának alakulásában elég kevés személyi felelősséget lehet felfedezni.

– Létezik láthatatlan Magyarország?

– A leszakadó térségektől távol élők számára mindenképp láthatatlan ez a világ. De azt is gyakran megtapasztalom, hogy még a vidéken élők sem látják, ami a településük szélén van. Nemrég egy helyi vállalkozó mutatott nekem egy videót, hogy mennyire megrázták lelkileg ezek a képek. Ő volt a legjobban meglepve, mikor mondtam, hogy nagy részéhez a mi fotóinkat használták fel, amelyeket itt, a környező falvakban készítettünk. Nem is nagyon hitte. Az emberek befelé fordulnak. Sokszor azt sem látják, ami a szomszédjukban van. Az élet szerencsésebb felén élőknek pedig egyszerűen elképzelhetetlen, hogy vannak családok ma, akik 19. századi körülmények között élnek.

– Mit tud tenni? Meddig hallatszik el a hangja?

– Következetesen próbálok egy, amennyire tőlem telik reális, nem túlzó, a sikerekre és a kudarcokra is érzékeny képet adni erről az egészről. Használom a közösségi médiát, blogot írok, nagyon sok interjút adok, publikálok, mert azt szeretném, ha az emberek viszonyulása változna. Ma az internet segítségével messzire juthat a hang. Kérdés persze, hogy hol talál értő fülekre.

– Ad egyáltalán valaki az ön véleményére?

– Azt hiszem, igen. Sokan követik, figyelik, támogatják a munkánkat. Folyamatosan nő a felénk segítően fordulók száma. Szívesen leülök mindenkivel, akinek az alapfelvetéseivel azonosulni tudok, és a megoldás érdekében kíváncsi a tapasztalataimra. Szakpolitikai véleményem és megoldási javaslataim vannak, de ma a szakpolitika felolvadt a pártpolitikában, és így a kormányzat számára amit mondok, értelmezhetetlen. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én magam álltam fel olyan egyeztetésekből, mint például az Antiszegregációs Kerekasztal, amikor újra és újra azt érzékeltem, hogy nincs semmi változás, még igazából szándék sem, és legalizálok valamit, ami inkább kirakat, mintsem változást akaró munkacsoport. Mégis, furcsa, hogy mindeközben a szakmai kapcsolataink folyamatosan erősödnek, az intézményekkel is, itthon, és külföldön is. Nagy a kapcsolatrendszerünk, és ebben sok értő fülre találunk.

– Nem kap fenyegetéseket?

– Aki ma a nyilvánosság előtt vállalja a véleményét, azt nyilván eléri minden. Sokféle emberi viszonyulás van, és nem is szabad arra törekedni, hogy az embert mindenki pozitívan fogadja. Ebben az erősen központosított világban még a civilségben van némi, bár folyamatosan szűkülő mozgástér. Talán. De azért nekem is elég határozottan megmutatták, meddig mehetek el. Nem tehetem kockára sem a munkatársaim állását, sem azt a sok-sok családot, gyereket, akikkel elindultunk valamerre, és számítanak ránk. Így aztán folyamatosan mérlegelek, próbálom higgadt fejjel felmérni a történéseket. Sokkal óvatosabb vagyok, mint pár éve.

– De nem fél, ugye?

– Nem. Az óvatosság sem miattam van, hanem a felelősség miatt, ami rajtam van. Azt hiszem, mindig elmegyek a határig. Jó, néha egy kicsit meg is tolom… Nehéz szétválasztani, ha például elvállalok egy tüntetési beszédet, azt én vállalom el, és nem a civil szervezet, ahol dolgozom. Muszáj bátornak is lenni. Bár sokszor megtapasztaltam, hogy amikor a kevésbé bátrak biztatására előre léptem, és kezdett keményedni a helyzet, már senki sem állt mögöttem. Persze mindenkinek megvan a maga indoka, félelme. Nem is kérdőjelezek meg senkit ezért. Nekem a tiszta, önös érdek nélküli szakmaiság a „fegyverem”. Tudom, naivság, de én még mindig hiszek abban, hogy ez megvédhet.

– Külföldi támogatást igénybe vevő alapítványként nehezebb?

– A civil szervezeteknek nem egyszerű manapság. Maga a civil társadalom is megosztott, átpolitizálódott, sok helyen háttérbe szorult az „ügy”-ért való küzdelem, a túlélés szándéka sokakat nehezen vállalható kompromisszumokra késztet. Ami engem leginkább zavar, hogy egyértelműen elindult valami, ami a civilek kiszorítására irányul, most címkék vannak rajtunk is, „külföldről támogatott civil szervezet”, „Soros támogatott”, és ezek a címkék a kormányzat részéről nem pozitívan kommunikáltak, sokkal inkább a nemzetellenes, a bűnös fogalmakkal párosított, bizonyos területeken már kriminalizáló utalásokkal. És ez kihat a civilek megítélésére. Azt pedig nem látjuk, mi lesz a következő lépés, ami állandó bizonytalanságban tartja az embert.

– Megvádolják azzal, hogy civilként szabadabban teheti a dolgát, nincs megkötve a keze?

– Persze. Sokszor megkapom, hogy nem járatnám így a számat, ha a rendszeren belül lennék. Ez bizonyára így van, nem véletlenül pozicionáltam így magam, és léptem ki az állami oktatási rendszerből, 1999-ben. De, aki azt hiszi, hogy így könnyebb, azzal szívesen cserélek kicsit. Ha alapítványi fenntartású is az iskolánk, ránk is ugyanúgy vonatkozik minden, minket is ugyanúgy ellenőriznek, mint mást. Sőt, talán nekünk még jobban kell vigyáznunk mindenre, hogy a törvényeknek, szabályoknak megfelelően működjünk. Azért választottam ezt a pályát, mert szeretem a gyerekeket, és mindig is izgatott (nemcsak az oktatásban), hogyan lehet jobban hatni, pozitív változásokat előidézni. Az iskola nagyon hálás terep ehhez. Bár már azt is látom, hogy a felnőttekkel is igazi kihívás ezzel a szemlélettel dolgozni.

– Elkötelezett híve a szegregáció felszámolásának, amiben az egyházi iskolák nem kívánnak részt venni. Most milyen küzdelmeket folytat?

– A szegregációt nem tudom elfogadni. Akkor is küzdöttem ellene, mikor még csak „spontán” szegregációról beszéltünk, mert ezen is lehetett volna változtatni, ha rendszerszintű beavatkozások történtek volna. Amikor szándékoltan történik, számomra teljesen érthetetlen. Az meg, hogy ezt az egyház generálja, pláne. Nem is értem, hogy nem feszíti szét az egyházat ez az ellentmondás, hogy kizárják a legszegényebb és legproblémásabb roma gyerekeket az iskoláikból (tisztelet a kevés kivételnek). Tényleg mindent megpróbáltam már, az Alapvető Jogok Biztosától Brüsszelig, sőt, alkalmam volt Ferenc pápának is átadni személyesen egy levelet erről, de lassan belátom, alul maradok. A kormányzat és az egyház összefonódása ma együtt építi azt a világot, amibe a generációs szegénységben élő gyerekek nem férnek bele. És hiába vannak az egyházon belül is olyanok, akik látják a helyzet tarthatatlanságát, mint Beer Miklós, vagy Székely János, Hoffer József. Nem tudnak odahatni, hogy változzon valami. És ez nagyon elkeserítő.

– Elég két projekt a változáshoz?

– Nem, semmiképpen sem. Az a stratégia, amibe mi belekezdtünk, eleve 20 évre tervezett. A probléma generációk alatt nőtt ekkorává, és a megoldást is ebben az időintervallumban kellene mérni. De ennek nyomát sem látni. Uniós projektekben folyik el a pénz a nélkül, hogy bármi elérné a rászorulókat, és tartósan hatással lenne rájuk. Nem látni kormányokon átívelő programokat, állandó az újratervezés. No, és a korrupció. Mert az ezt a területet sem kerüli el.

– Nem egyszemélyes küzdelem ez?

– Nyilván annak tűnik. A kollégáim támogatnak, de megbeszélek minden lépést velük is. Mert nem tudok úgy nyilatkozni, megjelenni sehol, hogy ne hoznám magammal az alapítvány nevét is. Hiszen én alapítottam, fejlesztem, minden szálon összefonódok vele. De nem várom el tőlük, hogy ők is ezt tegyék, így. Mégis megteszik, ahol tudnak kiállnak, elmondják. Hiszen mi mindannyian egy szekeret húzunk. Szóval, lehet, úgy néz ki, egyedül vagyok, valójában azonban sokan vannak mellettem. És valakinek elől kell menni. Pár éve dolgozom azon, hogy majd az alapítvány nélkülem is tovább tudja vinni ezt a munkát. Remélem, nyugalmasabb körülmények között.

– Mindazonáltal elismerik a munkáját…

– Igen. Csakugyan, szinte minden évben kapok valami szakmai elismerést, pedagógiai, szociális és művészeti területen is, és ez nagyon megerősítő érzés. Ezek a díjak köteleznek is, hogy ugyanolyan értékek mentén éljen és dolgozzon az ember, mint amiért megkapta. Persze van, amikor a díj üzenete változik meg. Ezért adtam vissza én is a Lovagkeresztemet 2016-ban.

– Most, hogy Prima Primissima-díjra jelölték. Meglepődött?

– Nagyon. Azt tudtam, hogy már többször jelöltek, de álmodni sem mertem volna, hogy bekerülök valaha. Olyan szellemi nagyságok között került említésre a nevem, hogy egészen zavarban vagyok.

– Visszahallja, hogy helyben miként vélekednek önről?

– Nem igazán figyelek erre. Az ember képzőművészként egy fontos képességgel vérteződik fel, az értéktudattal. Mert nem azért kell rajzolni, festeni, hogy másoknak tetsszen, vagy eladható legyen, hiszen ma bárki talál olyat, aki az egekbe emeli, meg olyat is, aki elutasítja. Az a fontos, hogy az ember belül érezze, tudja, hogy amit a papírra vet, az hiteles és tiszta. Harmóniában van vele. Én tudom, hogy amit teszek, az jó. Nem árt senkinek, és előremutató. Az, hogy ki, mit gondol erről, mindenkinek a magányügye. Nem befolyásol abban, mit teszek.

– Mit tud kezdeni az ismertséggel, a népszerűséggel?

– Furcsa, ahogy ez az egész ekkorára nőtt. Nézem a Facebook-oldalam, több mint 18 ezren követnek rajta. Nem kell kérnem publicitást, megkereséseket kapok, felkéréseket, rengeteget. Már régen szelektálnom kell a meghívások között, tavaly több mint százhúszat mondtam le, pedig egy héten egyszer biztosan utazom valahova, konferenciára, workshopra, képzést tartani. Próbálom delegálni a kollégáimat, felépíteni őket is „igazgyöngyös arcokká”, és nagyon boldog vagyok, mert egyre több helyen tudják képviselni az alapítványt.

– Miként kapcsolja ki magát a hétköznapokból? Képzőművészként tudja feledni a napok hordalékait?

– Ez a munka abból a szempontból nagyon „veszélyes”, hogy iszonyúan be tudja szívni az embert. Nagyon nehéz elengedni a munkaidő végén egy problémát, nem is lehet. Muszáj azonban újraépíteni magam, és ehhez a család adja a hátteret. Két gyermekünk van, akik már felnőttek, és van egy 10 hónapos kisunokánk is. Ő most a legfontosabb „akkumulátor”. No meg, persze ott a rajz, az írás, ami nekem ventilálás is egyben.

– Évtizedes tevékenykedése során mi volt a legszívbemarkolóbb élménye?

– Nagyon sok emlékezetes élményem van. Talán a legszívesebben arra a toldi karácsonyra emlékszem, amit az asszonyközösség először szervezett meg, saját maga. Az első karácsony, amikor még nem igazán értettem semmit ebből az egészből, és azt hittem, ha ajándékokat viszek a gyerekeknek, az milyen szép és jó lesz, kudarcba, veszekedésbe torkollt. Akkor úgy éreztem, minden hiába, és el sem tudtam képzelni, merre induljak, mit tegyek, hogy változás legyen. Aztán öt év közösségfejlesztő munkája után az asszonyok megszervezték a karácsonyi ünnepséget. Nem tudtam semmiről. Amikor bementem a kultúrházba, amit gyönyörűen feldíszítettek, az asztalokon sütemény volt, a kis falu gyerekei pedig (cigányok és nem cigányok is) mind hófehér ruhában álltak a színpadon, a kezükben gyertyákkal, és énekeltek, elsírtam magam. Ott, akkor végérvényesen megerősödött bennem, hogy jó úton vagyunk. Hogy értik, mit akarok. És az is, hogy együtt sikerülhet.

– Honnan ez a mérhetetlen empátia és erő önben?

– Sokan kérdezik, miért van, hogy rajtam nem látszanak a kiégés jelei. Azt hiszem azért, mert annyira szerteágazó a munkám, átfogja az élet minden területét, és mindig van benne olyan rész, ami sikert mutat. Ebből pedig mindig lehet erőt meríteni a többi terület nehézségeinek a leküzdésére. Az apró dolgokat is értékelni kell. Én hiszek az emberekben, a tisztességben, az emberi jóságban, és egymás tiszteletében is. Tudom, idealista vagyok. De én így érzem jól magam. Annyi negatív dolog van az életben. Kell, muszáj, hogy pozitívan gondolkodjunk benne.