Mosoly a szájmaszk alatt

– Sára, hogy lehet az, hogy ti még mindig jöttök? – kérdezte Kati néni, az egyik kórházpedagógus Fábián Sárát a Tűzoltó utcai gyerekklinikán. Akkor már két éve jártak a lelkes Amigók a kis betegekhez. Kezdetben sokan gondolhatták róluk, hogy fiatalok még, hirtelen fellángolás részükről az egész, ami idővel úgyis alábbhagy. De Sárát és az Amigókat nem ilyen fából faragták

A történet Sára kilencéves korában kezdődött, amikor hosszú hónapokra kórházba került. Egy gyerek betegségtudata más, mint a felnőtteké: örült, hogy az édesanyja állandóan vele van, és rendszeresen látogatta egy nagyhajú fiatal lány, aki sugárzott az energiától, s játszott, beszélgetett vele. – Óriási tisztelet alakult ki bennem az orvosok iránt. Elhatároztam, hogy orvos leszek, de 16 évesen rá kellett jönnöm, hogy a biológia és a kémia nem az én világom. Kacérkodtam az írósággal, de általában a harmadik oldal után megunom az írást. Szóba került a színészet, de sajnos nem tudok énekelni. Maradt a Corvinus Egyetem pénzügyi és számviteli szaka – meséli a 25 éves lány, aki mindig dúskált az ötletekben, és ezeket általában meg is valósította. Például tizenegy évesen megalapította a Lili című magazint, aminek mintapéldányát elküldte az ország több iskolájába, hogy belekukkanthassanak a gyerekek. Sok diák rákattant, több városba postázták a 100 forintos havilapot, amit Sára édesapja fénymásolt lelkesen. Az újság karrierjének a szerelem vetett véget másfél év után, de Sára lendülete nem hagyott alább. Huszonegy éves volt, amikor egy családi vacsoránál a szülei felvetették: legyen ő az a „nagylány”, aki egykor hozzá is bejárt a kórházba. Vigyen vidámságot és szeretetet a beteg gyerekek életébe. – Megosztottam pár barátommal az ötletet, tízen vágtunk bele. Bementünk a Tűzoltó utcai gyerekklinikára, ahol felvetettük, hogy szívesen járnánk rendszeresen, és korrepetálnánk a gyerekeket. Mondták, hogy ezt tanárok már csinálják, de a nyelvtanítás jöhet. 18 féle nyelvet tudunk tanítani. Elkezdtünk bejárni a kórházba, egyre többen kérdezték, hogy kik ezek a zöld pulcsisok. Lassan mindenki megtanulta, hogy mi vagyunk az Amigók, egyetemista önkéntesek, akik derűt visznek a kórházi mindennapokba. Ahogy teltek a hetek, éreztük, igazi Amigók lettünk, vagyis barátok. Több kórházból is megkerestek bennünket, hogy hallottak rólunk, szeretnék, ha hozzájuk is járnánk. Egyre többen lettünk, ma már 94 önkéntesünk van, az ország hat kórházába járunk rendszeresen.

Az Amigos a Gyerekekért Alapítvány önkéntese olyan felsőoktatási intézményben tanuló fiatal lehet, aki átmegy a felvételi szűrőn. Amiben persze nincs semmi ördöngösség. Az írásbelit otthon lehet megcsinálni: verset kell írni, rajzolni, s csupa olyan dolgot, amiből kiderülhet, a jelentkező mennyire lelkes és elkötelezett az ilyen feladat iránt. A szóbelin helyzetgyakorlat is van, vagyis „kiderítik”, a jelölt miként oldana meg egy váratlan helyzetet. Mert a hosszú ideig kórházban fekvő gyerekeknél ez nem ritka.

Szegő Júlia alig egy éve csatlakozott a csapathoz, s amellett, hogy lelkes Amigo, az alapítvány pénzügyei is az ő kezében vannak. Gazdálkodásmenedzsmentet tanul a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, az önkénteskedés gimnazistaként érintette meg. Eleinte állatotthonokba járt, aztán egy nyári táborban szellemi sérült gyerekekkel foglalkozott. – Az egyetemen megtudtam egy csoporttársamról, hogy Amigo lett. Mesélt róla, és rájöttem, mi hiányzott az életemből. Nem felejtem el az első napot, amikor beléptem a kórterembe. Izgultam, hogy nem leszek-e túl unalmas, megtalálom-e a gyerekekkel a megfelelő hangot. Fantasztikusan feltöltődtem, hétről hétre azt éreztem, ott a helyem. És aki egyszer Amigo lett, az örök életre az marad. Az alapítvány háttérügyeivel is egyre többet foglalkoztam, s amikor kiírtak egy pályázatot a gazdasági feladatok ellátására, jelentkeztem. Többlépcsős kiválasztás után kaptam meg a munkát, félállásban dolgozom. Fontos a szakmaiság, de mégiscsak az a döntő, hogy a jelentkező mennyire jó Amigo.

Az Amigók a szó szoros értelmében barátokká válnak, jó példa erre a 16 éves Zoli története. Három évvel ezelőtt diagnosztizáltak nála lágyrész- és csontdaganatot. – Mindenhol azt a diagnózist kaptuk, hogy Zoli növésben van, ezért jelentkeznek az erős fájdalmai. Mire eljutottunk a Tűzoltó utcai kórházba, már 26 AKI EGYSZER AMIGO LETT, örök életére az marad. Mint azok a fiatalok, akik súlyosan beteg gyerekek életébe próbálnak derűt és vidámságot vinni. Nem csak a kórházi időszak alatt, hanem sokszor azután is. Mert az Amigók igazi barátok. centméteres daganat volt a lábában – emlékszik a fiú édesanyja, Csontos Csilla. Ausztriába járt dolgozni, éppen szabadságon volt, amikor kiderült, hogy nagy a baj. Otthagyta a munkáját, hogy a fia mellett lehessen. A nagyszülők idősek, ráadásul messze laknak, Csilla sem fizikailag, sem anyagilag nem számíthatott senkire. Havi 70 ezer forintból kellett megélniük. – Tizenhat kemoterápiás kezelés, műtét, állandó vizsgálatok. Zoli nagyon magába fordult, én voltam számára az egyetlen kapocs a külvilággal. Soha nem felejtem el a napot, amikor Forgács Ádám bedugta a fejét az ajtón. Ő lett az egyik „barátunk”. Zoli mindig nagyon várta, ahogyan a többieket is. Tanultak, beszélgettek, játszottak, de akkor is mellette voltak, amikor hányt vagy rosszul volt, soha nem riadtak vissza. Keszthelyen élünk, Zoli most egy informatikai szakgimnáziumban tanul, de a lába még mindig nagyon gyenge, sokszor összecsuklik. Tavaly karácsonykor azt kérte Sárától és Ádámtól, hogy jöjjenek el hozzánk. Akkor Amszterdamban tanultak, tudtuk, hogy az ünnepek alatt csak egy hétre utaznak Magyarországra. Mégis eljöttek. Máskor Ádám egy plüsstevét hozott ajándékba Dubajból, Zoli mosolygott a szájmaszk alatt, amikor megkapta. Ma is ott áll az éjjeliszekrényén. Amikor a vizsgákra kellett felkészülnie, az Amigók beosztották egymás között, ki mikor tanuljon vele. Nincsenek barátai, hiszen alig van az iskolában, Sárával és Ádámmal szokott Skype-on beszélgetni. Elvitték moziba a Star Warsra, az alapítvány szülinapi bulijára is elmentünk. Azt hiszem, mi már egy életre az Amigókhoz tartozunk – meséli a 48 éves Csilla, aki konyhán vállalt munkát, hogy legyen egy kis pluszpénzük, 15 napot dolgozik havonta. Azt mondja, erős, semmi nem számít, csak a fia.

Az Amigók munkáját az idén a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány Jószolgálat-díjával is elismerték. Sára folyamatosan fejleszti a közösséget, főállásban végzi a munkáját. Nem titkolt álma, hogy nemzetközi szervezetté nőjék ki magukat, és azt is küldetésének érzi, hogy itthon megváltozzon a közvélekedés a civilekről és a munkájukról. – Sokakban az a kép él, hogy lepusztult környezetben, megfáradt emberek végzik a civil munkát. A nonprofit szféra is lehet profi, sőt annak is kell lennie. Jó lenne elérni, hogy menő dolog legyen civil szervezetnél dolgozni!