Nem a vérünk – az életünk

– Hogyan változtatta meg a nemzetközileg elismert operaénekes életét egy csecsemő? Mi az első jellemző, ami eszébe jut? 

– Bármennyire furcsán hangzik, de sokkal könnyebb lett az életem. Bíborka lett a főszereplő, minden köré csoportosul, és mégsem von el energiát, hanem plusztöltést ad. Minden sokkal ösztönösebben, természetesebben jön. Levetkőztem a görcsöket, a bizonyítási kényszert. 

– Egy kezdőnél érteném ezeket a fóbiákat, na de ön már jócskán bizonyított! 

– Korábban ez nem volt ilyen egyszerű képlet. Mindig megfeszültem, hogy ezer százalékon teljesítsek, hajtott a megfelelési vágy: a zenei társadalomnak, a közönségnek. Az anyaság adott nekem egyfajta egészséges lazaságot. Egyszerre minden a helyére került: már megmásztam az összes lehetséges szakmai csúcsot, a világ legnagyobb színpadain énekeltem és bizonyítottam – most itt ez a csöppség, és nekem elsősorban ebben a vadonatúj anyaszerepben kell helytállnom. 

– Sikerül? 

– Igen, és ezért hálás vagyok a gépészmérnök-tervező férjemnek, aki immár két nőhöz igazítja a saját munkáját. Ezenkívül az Operaház családbarát munkaadóként első perctől úgy írja ki a próbáimat, hogy lehetőleg az esti fürdetésre otthon legyek. Egy órát vezetek hazáig, közben kikapcsolok, és átállok anya-feleség üzemmódba. 

– Ráférnek a dicsérő szavak az Operaházra, mostanság kap hideget-meleget is... 

– Nekem ez az intézmény rengeteg lehetőséget adott és ad a mai napig; és különben sem tisztem bírálni. A saját döntésem, hogy csak a szűk családi-baráti környezetemmel osztom meg a politikai-közéleti véleményemet. Azt szoktam mondani: hadd legyen annyi művészi szabadságom, hogy mindenki Erikája maradjak. Bár tudom, ma már ez is gyanús. De ha én nem teszek, mert nem tehetek különbséget a nézőtéren a közönség tagjai közt, akkor joggal várom el magammal szemben is ugyanezt. Nincs más fegyverem, csak a művészetem – ezzel szeretnék szolgálni. Jól szolgálni. 

– Visszatérve az ingázására: megéri ennyit ingáznia a vidéki házukba? 

– Persze! Mi összetartó, kis közösségben szeretünk élni, a lányunkat falusi óvodába írattuk be ősztől. A vidék az ideális élettér számunkra. 

– Sohasem próbálták külföldön marasztalni?

– Hiába tették, én sohasem akartam máshol élni. A Bakony jelenti az igazi otthont. Harminc éve utazom a világban, akadt olyan év, amikor alig egy hónapot töltöttem itthon. Mindig megőrültem a honvágytól. Ma már a családom nélkül nem vágyom sehová, szívesebben vállalok Magyarországon munkát. 

– Nekem úgy tűnik – a Duna Televíziót nézve –, hogy a külföldi fellépések helyett talált bőven feladatokat itthon. 

– A férjem is pontosan ezt mondja: mást és többet! Boldogan vettem részt a Virtuózok zsűrijében, mert ez a komolyzenei misszió egy tátongó űrt pótolt. A tehetségek felkutatásán és gondozásán túl ennek az értékvesztett társadalomnak szüksége van kapaszkodóként ezekre a példákra: aki hosszú időn keresztül sok energiát fektet be valamibe – esetünkben a zenébe –, annak a munkája igenis megtérül. A győztesek jövője sínre került, de a többi tehetség támogatására dr. Batta Andrással, Peller Mariann-nal és még néhány kollégával megalapítottuk a Kis Virtuózok Alapítványt. A komolyzenében ugyanis csak hosszú távra lehet tervezni, itt senki nem lesz egyik napról a másikra sztár – mint a szalmalángos popiparban –, itt mindennek megvan az érési ideje, kifutása. 

– Látom a Dunán, hogy a Virtuózok után sem váltak szét az útjaik Batta András zsűritársával: szeptember óta szerda esténként együtt jelentkeznek a Partitúrával. Érzékelhető az összhang önök között, pedig nagyon különböző személyiségek.

– Pontosan így van: a zenetörténész-tanár András gyerekkora, élete, munkája a fővárosra koncentrálódott, míg én ízig-vérig vidéki vagyok; viccesen magát városi patkánynak, engem mezei nyúlnak szokott hívni. De ahogy a műsor mottója is mondja: összhangzat van! A Partitúra egy kulturális felfedezőút Magyarországon, nyitott szívvel, együtt. Nagy felfedezéseket teszünk, az undergrund zenészektől a nemzetiségi, népi kultúráig minden érdekel minket. 

– Hívjuk önt egyszerűen a vidék utazó nagykövetének! 

– Megtisztelő cím, köszönöm. Tudja, nagyon keveset éltem Budapesten, de olykor érzékeltem és zavart – így hívtam magamban – a városi gőg. Lehet, hogy ezt a helyiek észre sem veszik, ahogyan azt sem, mennyi mindent kapnak itt sűrítve, koncentráltan, a zenétől a színházon át az irodalmi estekig. Ilyen bőséges választék vidéken nincs. Vidéken mindig kell egy közösségteremtő ember, aki maga köré vonz hasonló érdeklődésű embereket. Például kevesen tudják, hogy Nyíregyháza egy kóruskirályság vagy Kiskőrös a fúvósok Mekkája. 

– Ön nem szokta megosztani a magánéletét, de az örökbefogadásukról három és fél éve őszintén beszél. Miért tesz kivételt? 

– Hadd kezdjem messzebbről a választ. Az én anyai nagymamámra sok gyereket bíztak a szüleik, ő nevelte őket nem ritkán 18 éves korukig; a testvéreimmel a közelükben nőttünk fel. A férjem viszont csak akkor tudta meg, hogy a nagymamája örökbe fogadott gyerek volt, amikor mi Bibit megkaptuk. Az érintettek zöme még mindig mintha szégyellné, inkább hallgat róla. Sokan tájékozatlanok ezekben a témákban, sztereotípiákban gondolkodnak. Például elítélik az életet adó anyákat, pedig az esetek majdnem száz százalékában nem szabadulni akarnak a gyermeküktől, hanem egyszerűen ezzel teszik a legjobbat a kicsinek. A gyerekeknek bölcsőben a helyük, nem a kukában – mondogatja mindig Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány vezetője; a közreműködésükkel fogadtuk örökbe Bibit. Az a nő, aki nyíltan lemond a gyermekéről, az igenis felelősségteljesen gondoskodik róla. Nem eldobja a gyermekét, hanem családot keres neki maga helyett. Azért beszélek magunkról és az örökbefogadásról, hogy segítsek másoknak tisztán látni. Félelmetes belegondolni: néha hajszálon múlik, hogy egy gyerek a születése után rögtön szerető családba kerül – mint Bibi –, vagy évekre, talán felnőttkoráig egy otthonban, állami gondoskodásban reked. A szívem megszakad azokért a gyerekekért, akik nem nevelkednek igazi családban. A nagymamám példáját látva mindig kerestem a módját, mit adhatok nekik – ezentúl az SOS Gyermekfalvak nagyköveteként is ezt teszem majd. 

– Bibi tudja, hogy örökbe fogadták? 

– Születése óta mondogatjuk neki: örökbe fogadtunk és örökké szeretni fogunk. Hiszem, hogy tudat alatt, „sejtszinten” érti ezt az egészet. Sokan az örökbe fogadó szülőket jótét lelkeknek gondolják, glóriával a fejükön, amiért idegen gyereket fogadtak be a családjukba. Tévednek. Az örökbefogadás kölcsönös ajándék. Minket Bibi tett szülővé, együtt váltunk családdá. Törekszünk arra, hogy mindenképpen legyenek testvérei. Vagy természetes módon, vagy örökbe fogadva. Nem az számít, ki szüli a gyermeket. Ez a kislány nem a vérünk – az életünk. A természet csodája, ahogy fokozatosan hasonul hozzánk. Még az ovis jele is véletlenszerűen cseresznye lett, mint anno az enyém volt. És a mozdulatok, kinyilatkoztatások, mintha én szültem volna! Mutassak róla képeket?

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE