Nyugalomra leltek

Felháborodva beszéltek az emberek a temető megszentségtelenítéséről, amikor a gyalázatos tett idején lapunk munkatársai ellátogattak a szabolcsi városba. A szóbeszéd szerint azon a télen mindenféle gyanús alakok töltötték ott az időt, ittak, szipóztak. Tehették, mert a kertbe akkor már rég nem temettek, az utolsó halottakat valamikor a nyolcvanas években tették a sírokba. Ráadásul az se egészen világos, hogy kinek is kellett volna rendet tartania a temetőben. A tulajdonjog ugyan a római katolikus egyházé, ám a felekezetnek sincs embere, hogy rendben tartsa az elhagyott részeket, felügyelje a kertet. A város pedig az egyház engedélye nélkül nem akart beavatkozni a temető rendjébe, magyarán gazdátlan lett a sírkert.

A kriptadúlás után viszont azonnal lépett a város. Ottjártunkkor, a szomorú esemény utáni napokban közmunkások irtották a cserjét, az elvadult bokrokat, tisztították a benőtt járdákat. A kripta felújítására azonban a város sem tudott pénzt adni, így félbe is szakadtak a munkák. A város azonban nem adta fel, az alpolgármester Munkácsi Mihály vezetésével minden követ megmozgattak, hogy eltöröljék a szégyenfoltot, s visszaállítsák az eredeti állapotokat.

Nehéz feladatra vállalkoztak, ám hamarosan megérkezett az első segítség: a Nemzeti Örökség Intézet védetté, a nemzeti sírkert részévé minősítette a családi nyugvóhelyet. A legsürgetőbb feladat a szétszórt csontok összegyűjtése, exhumálása és azonosítása volt, amit két kiváló antropológus, dr. Szathmáry László és dr. János István végzett. Nagy segítséget nyújtott nekik Komiszár Dénes, a Dessewffy család kutatója: a helytörténész az antropológusok rendelkezésére bocsátotta a családtagok portréit, ezzel is megkönnyítve a maradványok azonosítását.

A kriptában annak idején hét fülkét alakítottak ki, amelyekben nyolc családtagot temettek el, az egyik kislány koporsóját az édesanyja lábához tették – meséli Munkácsi Mihály. A védetté nyilvánítás után az anyagi támogatásokhoz is könnyebben hozzá lehetett jutni, a Nemzeti Örökség Intézetnek húszmillió forint állami forrást sikerült szereznie a felújításhoz. A kripta új tetőt kapott és kívül-belül megújult, nemrég pedig az újratemetés és a kripta ünnepélyes felszentelése is megtörtént.

A fehérre meszelt épület kiviláglik az útra, de az arra járók tekintete nem csak a megszépült kriptán akad meg. Tucatnyi impozáns síremlék öleli körbe, köztük öt öntöttvasból készült oszlop, melyek látványa Európában is ritkaságszámba megy. A fémrestaurátorok mindegyiket megtisztították, s igaz, hogy a betűk napsütésben ma még elég nehezen olvashatók, de ha beantikolódik, érdemes lesz átböngészni a rajta szereplő feliratokat, verseket, idézeteket. Betekintést nyerhetünk az ország egyik legnagyobb múltú családjának életébe is, melynek tagjairól érdemtelenül keveset tud a közvélemény.

A család emlékezete szerint tagjaik már Szent István idején királyi szolgálatot láttak el; a legenda úgy tartja, egyik ősük saját kezűleg helyezte el Géza fejedelmünk holttestét a koporsóban. A Cicerótól kölcsönzött családi jelmondatuk, a „Pro aris et focis” (Az oltárért és tűzhelyért) jól tükrözi, hogy a család milyen nagy becsben tartotta az ókor nagy klasszikusainak tanításait. Sok tagjuk országosan is jelentős szerepet játszott, de a haza oltárán is sokat áldoztak. A törökök ellen vívott csaták idején volt olyan ütközet, amikor egyszerre három Dessewffy is életét vesztette, de tagjaik jelentős szerepet játszottak az 1948–49-es szabadságharcban is. Nagy tudású, művelt férfiak sorát adták a hazának, a tiszavasvári birtoktestet kialakító József (1772–1843) pozsegai örökös főispán, a Magyar Tudományos Akadémia alapító tagja és elnöke, író, költő, műfordító, nyelvújító is volt egyben. Az Akadémia budapesti épületének Akadémia utcai sarkán látható domborművön az alapítók között ott ül az asztalnál ő is, szemben Széchenyivel. A legnagyobb magyarral ugyan éles szócsatákat vívott, de Széchenyi mindig elismerően szólt a szabolcsi vitapartneréről, mert mindketten egyet akartak – a nemzetet szolgálni.

FOTÓ: BALÁZS ATTILA, MTI