Valóságra nyíló ajtó

Tíz óra múlt két perccel, de már több milliárdan vannak a Hungaroconon. Pedig ez csak egy őszi szombat, nem is fényes, inkább esős, furcsán szeles. Az ilyen napokon általában az történik, hogy az ember kinéz az ablakon, majd sóhajtva visszafordul, takarítani kezd, játszik a gyerekkel, kutyával, macskával, majd előkészíti az ebédet, és levesz egy könyvet a polcról, rosszabb esetben a táviránytó után nyúl. Ám 2018. október 27-én mégis olyasvalami történt, amire nem volt még példa ezen a bolygón. A Hungarocon helyszíne egy budai hotel, a Bara, és aki ismeri az épületet, az tudja, hogy a termekben már több ezer ember is csak nehézkesen fér el, több milliárd vendégtől pedig nemhogy Budapest, de még Magyarország is túlcsordulna. A tudományos és fantasztikus világ rajongói azonban tudják, hogy ugyanabban az időben és ugyanazon a helyen simán elfér ennyi látogató – csak éppen nem ugyanabban az univerzumban, hanem számos párhuzamosban.

Nos, ha innen nézzük a magyar sci-fi éves országos találkozóját, amikor a fantasztikum rajongói – azonkívül, hogy találkozhatnak egymással – megismerkedhetnek művészekkel, játékfejlesztőkkel, írókkal, filmforgalmazókkal vagy éppen könyvkiadókkal; előadásokat hallhatnak az emberi tudat és a számítógép kapcsolatáról vagy éppen arról, hogy nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is szükségük van szuperhősökre, akkor az sem számít, hogy a rajongók közül néhányan vagy sokan azért nincsenek jelen, mert éppen egy másik dimenzióban lebegnek, élnek és léteznek, alkotnak és utaznak, vagy éppen otthon, a fotelben ülve, egy bögre tea mellett olvassák a legújabb fantasztikus regényeket – elvégre mégiscsak esőt mondtak mára. Mert a valóság már csak az, hogy a tudományos-fantasztikus zsánerért – legyen az képizenei világ vagy irodalom – sokan, de tényleg sokan rajonganak, és még a magyar sci-fi is számos hazai szurkolót, több ezer, tízezer rajongót tudhat magáénak. Csak éppen egy helyre ritkán gyűlnek, egymás mellé, mert akkor még az is kiderülne, hogy a világ mégiscsak sokszínű, és hogy egy történet, egy könyv vagy egy ember sorsa máshonnan nézve is könyvnek és sorsnak mutatja magát. De a sci-fi már csak ilyen műfaj. Ahány klub, annyi közösség; ahány műhely, annyi ízlés; és ahány író, annyi típus (klasszikus, hard, soft, űropera, időutazásos, cyberpunk, dieselpunk, clockpunk, steampunk, biopunk, alternatív, történelmi, utópia, disztópia,), miközben a lényeg mindegyiknél ugyanaz: megvizsgálni embert és társadalmat, élőt és élettelent, mindazt, amitől az élet izgalmas lehet vagy éppen drámai. Vagyis mindaz, aki ma nincs itt, egy másik dimenzióban, de legalábbis gondolatban jelen van, egyszer, de egyszer biztosan ezen a szombaton fejben és lélekben összekapcsolódik azokkal, akik a helyszínen követik a rendezvény eseményeit.

A tizenegy éves Balázs, valamint a tizennégy éves Gergely szüleinek gondolatai például biztosan gyerekeik körül járnak: a két fiú vajon jól érzi-e magát. Olyanok ők, mint bármilyen más iskolás kölyök, tele ábránddal és kíváncsisággal, de egyvalamiben mégis különböznek kortársaiktól: úgy néznek ki, mintha filmforgatásra érkeztek volna. Ezen a szombaton egy világhírű amerikai filmsorozat, a Star Trek szereplői ők. Ruházatuk alapján – a beavatottak előtt azonosítható módon – Gergely a Voyager filmsorozat flottatagja, Balázs pedig a kóbor trekkerek képviselője. Jelentsen ez bármit is. Amúgy jelent: a Star Trek világát népszerűsítik. A fiúk szemmel láthatóan büszkék arra, hogy egy teremtett világ hús-vér szereplői ők. Életvidáman, és olyan nagy örömmel vetik bele magukat a Star Wars filmsorozatból ismert világra épített társasjátékba, hogy nincs olyan szülő a Földön, aki ne sóhajtana most nagyot és boldogan: gyermeke biztonságban van. Azt ugyan, lehet, elsőre a szülők sem értik, hogyan is játsszák ezt a bizonyos X-Winget – egy játékkör 75 percig tart; a profik, kétfős csapatokban 3 és fél órán át is jól elvannak –, és legfeljebb csak arra kapnák fel a fejüket, amikor az amúgy informatikusként dolgozó Győrfi Gergely, de most éppen játékmester, azt feleli arra a teljesen egyszerű kérdésre, hogy az meg hogyan lehetséges, hogy a Star Trek-rajongók ilyen elmélyülten vetik bele magukat egy Star Wars-játékba: „Rabszolgafajokat befogad a birodalom.”

Na, a külső szemlélődő ilyenkor érthet meg – vagy veszíthet el végleg – valamit abból a világból, amelyik számos boldog pillanatot, órát adhat férfinak és nőnek, fiúnak és leánynak. Ha meg nem érti, ne vessen magára, csak próbálja átérezni, hogy az emberi elme és lélek talán akkor őrizheti meg örök gyermeki énjét, ha játszik. A sci-fi pedig, mint zsáner, ehhez nyújt segítséget: megengedi, hogy az emberi elme felszabadultan játsszon. A Hungarconon ezért sem csodálkozik senki sem azon, ha a folyosón szembejön vele egy klingon harcos, WonderWoman, netán Pókember, Superman. Legfeljebb azt kérdezi meg a jelmezbe öltözött fiútól vagy lánytól, meglett családapától, hogy miből, hogyan, mennyi idő alatt és főként – forintban számolva – mennyiből készítette el ezt a ruhát. És máris megindul az eszmecsere, a barátkozás, és a beszélgetés alatt végtelen mélységű és hosszúságú dimenziók nyílnak a szavak között, a világ pedig, ami megmutatja magát, a szó legnemesebb és legkonkrétabb értelmében fantasztikus. Egy ilyen rendezvényen talán ezért is nyílik olyan könnyedén a csoda- és a fantáziavilág ajtaja. Mert itt van például ez a VR-nak nevezett valami. Magyarul úgy mondanánk, hogy virtuális valóság, bár ez a két szó mintha ellentmondana egymásnak. Mert ami virtuális, az hogyan is lehetne valóság és fordítva – miközben, ugye… De aztán amikor az ember felteszi a fejére ezt a kütyüt, amit úgy hívnak, hogy szemüveg, és amitől úgy néz ki, mintha szándékosan el akarná takarni maga elől a világot, minden gondolata megváltozik arról, amiről eddig azt hitte, hogy valóság. Merthogy a számítógépekhez és a programozáshoz kiválóan értő szakemberek, mint például a VR-fejlesztő Királyházi Csaba is, aki képes egy másik világot nyitni az emberi képzelet előtt, olyan valóságba repít bárkit, amelyik amúgy kitalált, de csatlakozva hozzá nagyon is igazinak tűnik. Abban a kitalált világban bármi megépíthető: táj, épület, és maga az ember. És még mondják azt, hogy az elme nem manipulálható. Bármelyik felnőtt, aki feltesz egy ilyen VR-szemüveget, azonnal megérkezik a gyerekkorba. Ámul és játszik. Egy másik, teremtett világban. Él, gondolkozik és cselekszik. Amikor pedig visszatér a valóságba, a pillanat tört része alatt átvillan az agyán: talán a szemüvegen inneni világ sem más, csak programozott valóság. Éppen olyan, mint a szemüvegen túli.

Lám, erre is jó egy Hungarocon. Bárki megtapasztalhatja a megismerhetőség határait, valamint elgondolkozhat azon, hogy az élet talán mégis több annál, mint hogy felkelünk és lefekszünk, a közte lévő időt pedig megpróbáljuk kitölteni valamivel. Itt, a Hungaroconon csupa olyan példát találhatunk arra, hogyan töltsük el hasznosan az időt. Az elődadásokon megtudható, hogyan éljük túl a jövőt (például úgy, hogy ne éljük fel a jelent); hogyan írjunk jó forgatókönyvet, amelyből filmet is forgathatnának (például merjünk merészen gondolkozni); hogyan védjük ki azt, hogy ne lopják el a regényötletünket (például úgy, hogy ne áruljuk el senkinek), és azt is megtudhatjuk, hogy a korabeli sci-fiben miért csupán csak két típusú nő kapott helyet a történetben (a nő, akit szerethetünk, és a nő, akit megmenthetnünk), és hogy a jelen sci-fi történeteiben miért egyre több a női szereplő (például azért, mert már ők mentik meg a férfiakat és az egész világot is).

Nyilván, aki ellátogat egy ilyen rendezvényre, valamennyire ismerősen mozog teremtett világok rengetegében, de legalábbis valamilyen szinten érdeklődik iránta. A folyosókon számos könyv, képregény vagy film világából ismert kézműves ékszer, fegyvernek látszó játék, használati tárgy kínálja magát. Korok, dimenziók, zsánerek jól megférnek itt egy asztalon: miniatűr birodalmi harcosok, apró méretű jedi mesterek, robotszerű tolltartók, boszorkányosnak tűnő nyakláncok. Mind-mind egy különösen izgalmas kulturális burok fontos kelléke és kiegészítője. Öröm annak, aki hazaviszi, és kíváncsiságot ébreszt abban, aki nem érti, hogy miért. A választ viszont bárki könnyen megtalálhatja, ha megnéz egy filmet, belelapoz egy képregénybe vagy elolvas egy jó könyvet: tudományos-fantasztikust, fantasyt, bűbájos mesét, lézerkardozóst, mézeskalácsost, trollost, vámpírost, időutazóst. Bármilyet. Mert ha tényleg figyel, beláthatja, hogy ezek a történetek – bár elsőre nekifutva talán túlságosan elvontnak tűnnek, és tele vannak olyan fogalommal, mint mesterséges intelligencia, szingularitás, metafizikai vagy transzhumán – nagyon is emberiek. Az emberről szólnak ugyanis, aki itt ragadt ezen a bolygón, és lehet, hogy elvágyódik innen, mert azt hiszi vagy reméli, hogy máshol izgalmasabb vagy emberségesebb az élet. De az is lehet, hogy csak a Földet akarná jobbá tenni, vagy legalábbis megpróbálja elfogadni olyannak, amilyen. Mert ha már ide született, itt kell élne, a másik ember mellett, napról napra. Évről évre. Együtt a vágyaival, félelmeivel és kíváncsiságával.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI