Miskolci tündérkert

Kétszáz éve, hogy lerakták a városban az első magyar nyelvű kőszínház alapjait, miután Déryné társulata óriási sikert aratott, s ezután a publikum ragaszkodott a teátrumhoz. A Miskolci Nemzeti Színház idén a 195. évadot kezdte.

Mintha a valódi kulisszák mögött járnánk egy igazi interaktív térben, így rendezték be a Miskolci Galéria Színháztörténeti és Színészmúzeumát, amely stílszerűen a színházi negyedben található. A hátunk mögött akárha Darvas Iván próbálna, emitt az operettszubrett szerepére készülő Dajka Margit relikviáit nézhetjük meg. Amott az egyik Latabár világjáró utazóbőröndje emlékeztet arra, milyen nagyszerű művészeknek tapsolhatott a közönség. Megcsodálhatjuk a maga korában modernnek számító „fényorgonát”, amellyel a színpadot megvilágító csaknem száz fényforrást irányíthatták, míg be nem köszöntött a digitális kor.

– Szoktam mondogatni, hogy a színészi pályán három nehéz dolog van: bekerülni, életben maradni és búcsút mondani a színpadnak – sorolta Mikita Gábor színháztörténész, a múzeum vezetője. – Híres színművészeink közt akad, aki első meghatározó szerepeit játszotta itt, s innen szárnyalt a fővárosi karrier felé. Itt érett színésszé Bessenyei Ferenc, itt fedezték fel Sztankay Istvánt egy korszakalkotó Brecht-bemutatón. Akadt viszont, aki büntetésből került e társulathoz, ahogy 1963-ban Darvas Iván. Miután letöltötte az 1956- os forradalom után kiszabott börtönbüntetését, választhatott a külföldi útlevél és a miskolci szerződés között, s ő az utóbbi mellett döntött. Mások a pályájuk leszálló ágában érkeztek Miskolcra; Major Tamás több darabot rendezett, és eljátszotta Lear király szerepét. A legendás színészegyéniségek mellett szerettünk volna azokról is megemlékezni, akik számára a vidéki színpad jelentette az életet, és nagy rajongótábort gyűjtöttek. A snájdig Ábrahám István, az utolsó miskolci bonviván rengeteg női szívet megdobogtatott. Koroknay Rózsi pedig szép hangú primadonna volt, míg utol nem érte a színésznők végzete, s férjhez nem ment a helyi rendőrkapitányhoz.

Jóval több dokumentumot őriznek itt, mint amennyit láthatunk – csak fotónegatívból 30 ezres a gyűjtemény –, ezért a tárlatot időnként frissítik, átrendezik. A múzeum programoknak is helyet ad, operettklub működik benne, tartanak összművészeti esteket, múzeumpedagógiai foglalkozásokat.

Miskolc teátruma hajdan császári engedéllyel kapta a nemzeti titulust. Később is rászolgált e rangra: Móricz Zsigmond az 1930-as években megtiltotta, hogy műveit vidéki színpadokon mutassák be, féltette a színvonalat. Egy miskolci bemutató hatására azonban visszavonta e tilalmat. A  tehetség mindig utat tört magának, meghatározó előadások születtek itt. Még azok is szép emlékeket őriztek, akiket száműzetésbe küldtek ide. „Miskolc akkoriban tündérkertnek, varázslatos mesevilágnak tűnt számomra. Végre visszakerülhettem oda, ahová egyedül való vagyok” – lelkesedett Darvas Iván. Végre színpadon lehetett.

Nem csupán a drámákban, de a valóságban is fellobbantak a szenvedélyek. Básti Lajos szavai szerint büszkén és ünnepélyesen játszott itt. Ádámot alakította, amikor Madách művét színre vitték, tanítványából lett felesége, Zolnay Zsuzsa pedig Éva szerepét kapta. Ilyen nagy szerelem – ez volt a címe annak a darabnak, melyben egy különc és depressziós, egyébként „pedagógiai célzattal” ideszerződtetett fiatal színész játszott: Latinovits Zoltán. Történt azonban, hogy 1960 novemberében két előadás erejéig vendégként az ünnepelt, már Kossuth-díjas fővárosi színésznő volt a partnere: Ruttkai Éva. A legenda szerint Latinovits előzőleg fűtetlen albérleti szobájában az éjjeliszekrényre rakta Ruttkai képét, s napokig szuggerálta, annyira tartott tőle. Egyetlen pillantás elég volt nekik a miskolci deszkákon, hogy megérezzék a „végzetes vonzerőt”. A való életben is megélték Rómeó és Júlia szélsőséges érzelmeit – a szerelmük halálig tartott.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI