Eltérőnek kell lenni

Kocsmai félhomályban fürkészem az arcát. Hátraidomított hajából egy rakoncátlan tincs a szemébe lóg, erős szemöldökpár és tömött bajusz uralja redőkkel szántott bőrét. Homlokán négy-öt ránc húzódik vízszintesen, az alsó kettőt az orrától felfelé keresztül metszi egy hosszanti vonal. Állcsúcsa jobb és bal oldaláról is kiindul egy-egy mély rajzolat. Szemei alatt széles árkok. Egyszer szúrós tekintettel néz rám, másszor megcsillan a fény a szemében. „Édesanyám ötvenéves kora után kezdett irdatlanul ráncosodni, tőle örököltem a géneket. Hatvankilenc múltam, de úgy nézek ki, mint egy nyolcvanas aggastyán.” Elismeri, hogy a gondok nyomot hagynak az emberen. Az életnél semmi sem visel meg jobban bennünket, illetve: olyan még nem volt, hogy bárki túlélte volna az életet. S ahogy haladunk a végállomás felé, egyre szaporodnak a veszteségeink. Elhagynak bennünket a szeretteink...

Galkó Balázs nem könnyű interjúalany. Átfolyatja magán a szavakat, fogalmakat tisztáz, nehezen lendülünk tovább. Elvárja a pontos kérdéseket, különben kíméletlenül lepattintja a választ. Nem kedveli az átlagost, annál inkább a szokatlan fordulatokat. Szép lassan bukdácsolunk vissza a múltba, és ő felvillant előttem egy régi emléket. Egy 1952-ben készült fényképről mesél: ott áll a Mátravidéki Hőerőmű kultúrházának hatalmas színpadán, balról Sztálin, jobbról Lenin arcmása adja a dekorációt. Köztük egy pöttöm ember lelkesen szaval. A fotográfia hátoldalának szövege szerint: „Galkó Balázska 3 évesen Petőfi Sándor Falu végén kurta kocsma című versét mondja.”

Nem vitás, hogy ekkortájt kezdődött a versek iránti vonzalma. Műszerész nagyapja amatőr színjátszóként a színházat, a színpadot is megkedveltette vele. De nem csak a művészet iránti érzékenységet leshette el tőle, hanem emberi tartást is. Apai nagyapjától úgyszintén, aki az erdélyi Lupényban volt bányalakatos. Egyik alkalommal föld alatti munkahelyén felkapta valamin a vizet, mindent hátrahagyva rohant fel a mélyből, egyenesen a bányamérnök irodájába, ahol se szó, se beszéd, szekercéjével szétaprította a berendezést. Aztán hazament, szólt asszonyának, szedje össze a gyerekeket, csomagolja be a ruhákat, indulnak a vasútállomásra. Felültek a vonatra, és meg sem álltak Pilisvörösvárig.

Galkó Balázsnak tehát volt mit örökölnie a nagyszüleitől, akik felszólaltak a hazugság, a kizsákmányolás, az igazságtalanság ellen. Felbecsülhetetlen értékű ajándékot kapott tőlük: a képességeit, a lehetőségeit, a szabadságát. Néha úgy érzi, visszaélt az ősök jóságával, biztosan meg is lakol majd érte valamikor. Az őszinte véleménynyilvánítás, a heves vérmérséklet azonban kikezdhetetlen erénye: ami a szívén, az a száján. Ebből persze sosem származott előnye, hátránya viszont annál több. De képtelen átlépni a saját árnyékát, pedig mára igencsak megtanulhatta, mivel jár a szókimondása. „Miért nem viseli el a világ, ha valaki mást gondol?” – kérdezi tágra nyílt szemekkel.

Galkó Balázs az 1968-as Ki mit tud?-ban tűnt fel versmondóként. Tanult a Színművészetin, de Gáti József beszédtanárral való konfliktusa miatt végül diplomát nem kapott. Játszott a Nemzetiben, a 25. Színházban, megfordult Szolnokon, Miskolcon, Kecskeméten. Számos tévé- és mozifilmben láthattuk, Jancsó Miklós sokat foglalkoztatta. Mély kötődés volt köztük, olyan atya-fiú, testvér-haver kapcsolat. Egyszer a Mester azt mondta neki: „Ha mindenki leül, te állj fel, és ha mindenki feláll, te ülj le.” Eltérőnek kell lenni a többiektől, mert az eltérőre odafigyelnek! Jancsó is az volt, nem tűrte egyik hatalom sem. „A génjeimben ezt hordoztam, ő csak megerősített ebben” – teszi hozzá a színész. Boldogan tartott vele Kecskemétre, amikor a „hírös városban” az 1980-as évek elején Hernádi Gyulával és Gyurkó Lászlóval együtt csinált színházat. Erős időszak volt.

Később az Új Színházhoz került, s amikor onnan eljött, szabadúszóként folytatta. Volt taxisofőr, jelentkezett pedellusnak. Régóta nem kötődik társulathoz, pedig nem volna ellenére. Az ilyesmi azonban nem a művészen múlik, főleg, ha nézetei miatt nemkívánatosnak tartják. Szerepálmai sosem voltak, így aztán az sem fáj már neki, ha nem lesz Lear király. Neki a statisztálás is megfelelne. Pályafutása során mindössze hét olyan este adódott, amikor csak azért ment be a színpadra, hogy a fizetését megkapja. A többi csupa öröm és sugárzás volt.

Ahogyan a Tanyaszínház is boldog időkben jött létre. Galkó Balázs barátaival, Tardy Balázzsal és Szendrő Ivánnal együtt az 1970-es évek közepén hozta létre az utazó társulatot, olyanoknak játszottak, akik más módon nem láthattak volna színielőadásokat. Rengeteg jópofa történetet őriz. Bakonyszentmihályon például a futballpályán ácsolták fel a dobogót, Ruzante reneszánsz komédiáját, A csapodár madárkát mutatták be. Az egyik szereplő, Menato kezdőszövege: „A k… életbe, milyen hülye vagyok, úgy látszik, jó szüleim akkor csináltak, amikor az ördög a farka bojtját fésülgette...” A hátsó sorban megszólalt egy férfi: „Mi ez a szörnyű disznóság?” Mire egy fejkendős néni felállt és replikázott: „Mit pofázol, Jóska, otthon csak úgy surrognak a lóf….k, most meg itt urizálsz?”

Az élet dolgairól diskurálunk, még filozofikus kérdéseket is szóba hozunk. Micsoda dolog például az, hogy azt sose kérdezi meg senki, miért jöttünk a világra, ellenben amikor el kell mennünk, azt mindenki megkérdezi, miért nekem kell elmennem. Balázsnál pár éve nyelvgyökrákot diagnosztizáltak, s hogy megelőzze a találgatásokat, megírta a közösségi oldalára. Özönlöttek az üzenetek, a levelek. Aztán azt is közzétette, amikor meggyógyult. Akkor már alig írt valaki. Nem volt nehéz rájönnie: az embereket csak a tragédia érdekli. Ilyen a világ, mi tettük ilyenné, ne csodálkozzunk rajta.

És végül jöjjön József Attila! „Láttam a boldogságot én / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása. / Ledőlt a puha, langy tócsába, / hunyorgott, röffent még felém – / ma is látom, mily tétovázva / babrált pihéi közt a fény” – idéz a költő Eszmélet című verséből a színész. Igen, igen, látta már ő is a boldogságot. Két felnőtt és két kisebb gyereke sok örömet jelent számára, földöntúli élmény, hogy a kicsik születésénél ott lehetett. És mielőtt még a saját útja véget érne, szeretne velük egy kalandos utazáson részt venni.

Egyedül pedig az El Caminón zarándokolna végig. Hogy átélje a csodát, a lélek és a test tisztulását. Szerinte ha az ember egy dologra koncentrál, vagy mantra gyanánt mond szöveget, az nemcsak különleges fiziológiai állapotot, hanem megváltozott tudatállapotot is okoz. Ezt saját bőrén is megtapasztalja, amikor József Attila minden versét olvassa fel szünet nélkül – eddig kilencszer volt rá alkalma. Délelőtt tízkor kezdi, és hat-hét óra múltán érzi először, hogy eluralkodik rajta a boldogság.

Beszélgetésünk során többször idéz kedvenc költőjétől. Száz versét tudja fejből. Mindig eszébe ötlenek az adott témához passzoló gondolatok, megleli az aktuális lelkiállapotához használható kapaszkodókat. Rátalál József Attilára, ahogyan József Attila is rátalál őrá. Nemcsak az élet, hanem a versek is folyamatos rácsodálkozást jelentenek. Akkor leszünk gazdagok, ha kihasználunk minden pillanatot. „Csak ami nincs, / annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra” – ezeket a szép szavakat kölcsönözi Balázs „lelki társától” zárszónak.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE