Elvesztett gyémántok

– Mit írt legutóbb?

– Egy színdarabot. A Két nő a Játékszínben látható, Tóth Enikő és Zsurzs Kati játssza. Sajnos Pesten ritkán lehet kifogni, inkább „utazó” darab lett belőle. Egerben is volt bemutatóm, Móricz Zsigmond Rokonok című regényének adaptációját állították színpadra. Ezt még az 1980-as években írtam a József Attila Színház felkérésére, azóta több vidéki városban bemutatták. Móriczot nagyon szeretem, művei ma is aktuálisak. Egyébként is vétek lenne átírni a klasszikusokat, hiszen a néző tisztában van vele, hogy mikor játszódik a történet, ugyanakkor a figurák jelleme, a jelenetek örökérvényűsége okán a mára való utalásokat is érti. A jó mű minden korban képes tanulságokat közvetíteni.

– Amiként az ön Adáshiba című darabja...

– Jelenleg a váci Dunakanyar Színház műsorán szerepel. Tudok róla, hogy amatőr társulatok, sőt diákszínjátszók is elővették. Annak dacára, hogy óriásit fejlődött a technika, mindenféle kütyük léteznek, és bőséges a televíziócsatornák száma is, az Adáshiba ma is „megszólal”, hiszen magáról az eszközről és az emberek viselkedéséről mesél. József Attila még „engedelmes szolgánknak” nevezte a gépet, de ma már az tart bennünket szolgaságban. Az emberek nem egymással beszélgetnek, hanem az okostelefonjaikat nyomkodják.

– Nem gondolt még arra, hogy erről is írnia kellene?

– Túl vagyok rajta. Szatirikus egyfelvonásost írtam a mobilról. Tudom én, hogy minden megtalálható benne, de engem idegesít, ha belefeledkeznek az emberek a szörfözésbe. Nekem nincs ilyen készülékem, egy őskövülettel vacakolok, már műemléknek számít. Azért haladok a korral: a munkámhoz számítógépet használok. Eleinte nem tudtam kezelni, többször „elszállt” a bepötyögött szövegem. Mérgemben visszatértem az írógéphez, de aztán kénytelen voltam megbarátkozni a komputerrel. Némi nosztalgiával gondolok vissza a hatvanas évekre, amikor kézzel körmöltem a novelláimat. Délelőtt beültem a Rákóczi úti Marika presszóba, kértem egy dupla feketét, és pár óra alatt megszületett a történet.

– Életműkiadása tizenöt kötetben jelent meg, és nem fért bele minden!

– Humorosan azt válaszolnám: egy lépés ez a halhatatlansághoz. A sorozat darabjait a kiadó válogatta. Színházi múltamat megírtam a Függöny fel! című könyvemben, hírt adva fél évszázad történéseiről. A Lyukasóra folyóirat Olvassuk újra! rovatába egykori kortársaimról írok portrékat és közreadom egy-egy novellájukat is. Egy kötetnyi már megjelent belőle, és készül a második. Talán a szatíráimból is össze lehetne állítani egy könyvet. Tehát van miből főznöm...

– Hiányoznak a régi írótársak?

– Nagyon-nagyon. Sok közeli barátom volt köztük, hogy csak Gyurkovics Tibor, Bertha Bulcsu, Lázár Ervin, Kiss Dénes nevét említsem. Nemcsak személyes varázsuk, kisugárzásuk hiányzik, hanem határozott véleményük, hevületük is. Nemrég Gyurkovics egykori lakásánál avattam emléktáblát. Különös érzés volt. Sokszor jártam nála, órákig eldumálgattunk, időnként családostul is látogattuk egymást. Elárasztottak az emlékek, hihetetlen, hogy már tíz éve meghalt.

– Van kivel összejárnia?

– Hál’ Istennek vannak még aktív barátaim. Például az Új Írás hajdani szerkesztője, Farkas László, aki kezdettől fogva ismerte és gondozta az írásaimat. Most közösen elindítottuk a patinás folyóirat, az Új Írás online változatát, az első szám már elérhető. Baranyi Ferenc költővel, Görgey Gábor íróval, Novák Tata koreográfussal, Korniss Péter fotóművésszel is találkozom alkalomadtán. De már kevesen vagyunk. Kihalt a kávéházi nemzedék is. Mostanság a romkocsmák divatosak, de nem vagyok benne biztos, hogy ugyanúgy találkoznak ott a különböző korosztályok, mint régen a Hungáriában. Már csak azért sem, mert felemésztik az energiáikat a politikai indulatok.

– Hajdanán nem így volt?

– Jóval a rendszerváltás előtti időkben hetente egyszer összejöttünk a Régi Siposban. Kolozsvári Grandpierre Emiltől kezdve Kardos G. Györgyön és Galsai Pongrácon át Csurka Istvánig minden generáció képviseltette magát. Körbeültük az asztalt, ettünk-ittunk és diskuráltunk. Semmiféle megosztottság nem volt köztünk. Persze lehetett valakinek másfajta meggyőződése, de látszólag mindannyian egy irányba húztunk.

– Aztán az 1980-as évek közepétől többen elkezdtek politizálni. Miként vélekedett ön például Csurka Istvánról?

– Ha valaki iránt barátságot éreztem vagy becsültem a munkásságát, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a politikai tevékenységét. Megmondom őszintén, nem voltam odáig azért, amit Csurka Pista akkoriban elkezdett. Igyekeztem megérteni, mit miért csinál. Annyit azonban megtanultam a történelmi múltból, hogy bizonyos eszmei áramlatok, indulatok nem vezetnek jóra. Ettől függetlenül tehetséges írónak és sikeres drámaírónak tartottam, és ezt többször is hangoztattam a róla szóló cikkeimben. Nagy kár, hogy a politikáért elhagyta az irodalmat.

– Önnek nem voltak ilyen ambíciói?

– Nem. Persze az író óhatatlanul politizál minden írásával. Viszont ha arra kértek, hogy írjak alá valamilyen kezdeményezést, elutasítottam. Úgy gondoltam, aminek nem ismerem a hátterét, abba felesleges beleavatkoznom. Betartottam a három lépés távolságot, ezért nem is voltak összeütközéseim a másként gondolkodó társaimmal.

– Azért Aczél György „kultúrpápával” volt afférja…

– Mindjárt az első színdarabom próbáit leállították. Hogy ő vagy más korifeus, az nem derült ki. Az Életem, Zsóka egyik szereplője Rácz minisztériumi tisztviselő, aki ugyanúgy lentről küzdötte fel magát, mint Köves nevű barátja. Nem akarom elmesélni az egész történetet, de azt fontos tudni, hogy a minisztériumi tisztviselő végül öngyilkos lesz. Nos, ezt kifogásolták. Egy funkcionárius nem vethet véget önkezével az életének, kapjon inkább szívinfarktust. Végül a darab eredeti változatban került a Nemzeti színpadára, Major Tamás, aki az infarktusváltozatról akart meggyőzni, a premier után lelkesen gratulált. Ilyen világ volt.

– Manapság mennyire bátor az írók hangja?

– Mindent megfogalmaznak, kimondanak, ezzel nincs gond. Jó dolog a szabadság, ugyanakkor hozhat magával színvonaltalan dolgokat is. Nehéz kimondani: hazug világban élünk.

– Bosszankodik miatta?

– Bár törekszem rá, nem tudok érzelmek nélkül elmenni mellette. Legjobban a tudatlanság, a felkészületlenség bosszant. Ezeket lépten-nyomon tapasztalom, mivel olvasom az újságokat és nézem a tévét. Hogy mit olvas és mit néz az ember jelenünkben, az sem mindegy. Éppen most írtam erről egy tárcát. A gyerekeknek újságpapírt kell bevinniük az iskolába, hogy azt tegyék a padra, ha a rajzórán festenek. A szülők zavarban vannak, melyik újság legyen, hiszen politikai elkötelezettségről árulkodik, ha megtudják, melyik lapot olvassák. Lázas kutakodás után végre a szekrényfiók aljában találnak egy Financial Times-példányt. Az jó, az semleges, abból nem lehet baj.

– A mindennapokból meríti a témáit?

– Amikor a Magyar Nemzetbe írtam tárcákat, javarészt az utcán jöttek velem szembe a történetek. A család is kincsesbánya, és mivel én többször házasodtam, sok élményt gyűjthettem. De különben is, a családi összezártság, egymásra utaltság, a szeretet és az óhatatlan indulatok örök témák. Nyolcvanhét évesen már kevesebbet mozgok a világban, viszont az emlékeim kifogyhatatlanok, tehát tudok miről írni.

– Megszépül a múlt?

– Sokszor igen. Igyekszem tanulságos tapasztalataimat is továbbadni, de az új generációk a maguk igazságával vannak elfoglalva. Félre ne értsen, nincs bennem hiányérzet, hiszen publikációimra sokan figyelnek, és szeretik olvasni a boldogabb idők emlékeit, amikor az emberek elégedettebbek voltak, mert nem hajszolták annyira az amúgy is elérhetetlen jólétet. Most eluralkodott rajtuk a boldogtalanság, mert belekerültek egy spirálba, ahol az anyagiak a meghatározók. Az állandó hajsza fölemészti őket. Felborultak a fontossági sorrendek. Egy régi novellám arról szól, hogy mindannyian birtokosai vagyunk egy gyémántnak, amivel gazdagabbá tehetnénk magunkat és a világot, de mivel a gyémánt áttetsző ásvány, inkább színes kacatokat gyűjtünk, mert azt hisszük, azoknak nagyobb az értékük. S ezzel elveszítjük az álmainkat.

DRASKOVICS ÁDÁM FELVÉTELE