Ésszel a Föld körül

Felfedezésnek személyes, utazásnak jelentős túra, kihívásnak sportteljesítmény – annak is extrém. Nagyjából így lehetne összefoglalni Rakonczay Gábor kalandját, és semmiképpen nem érdemes összevetni száz-kétszáz évvel ezelőtti utazók teljesítményével. Egyrészt azért, mert a nagy és legendás magyar utazók anno is a kor legmodernebb felszereléseivel indultak útnak, csak azok, ugye, messze elmaradtak a mai ruházatok és navigációs eszközök minőségétől, és egy korabeli utazó, ha útnak indult, sosem csupán azért tette, hogy eljusson valahová, majd elmondhassa, hogy immár ott is járt, hanem – túl az emberi teljesítmény minden határán – kulturális, történelmi nyomok, eredet bizonyítéka után is kutatott, amit aztán hazahozva – legyen az tárgyi vagy szóbeli emlék – tudományos elemzés céljára szánt, és azt követően a köz számára bocsátott. Talán ezért is fanyalognak most sokan, hogy hja, Rakonczay Gábor negyedmagával, a modern kor technikáját használva, szponzorokkal megtámogatva ért célba úgy, hogy minden lépését filmre vették… Ment volna bezzeg egyedül, keresztül a jégen, fagyban, hóviharban – ahogyan azt amúgy tavaly megtette az amerikai Colin O’Brady, aki nemcsak elérte a Déli-sarkot, de át is vágott a fagyott kontinensen (csaknem 1600 kilométert tett meg 54 nap alatt). Ám a helyzet az, hogy a magyar extrém sportoló teljesítménye fotelből nézve tűnjön bár luxusnak, még úgy is komoly kihívást jelent. Példaként álljon itt az angol Henry Worsley története, aki három évvel ezelőtt úgy döntött, hogy minden külső segítség nélkül (szánon maga mögött húzta minden élelmét és felszerelését) átkel az Antarktikán, de 48 kilométerrel a cél előtt már annyira legyengült, hogy útját kénytelen volt feladni, rádión kért segítséget. Két nap múlva már nem élt. Kiderült, hogy jelentősen kiszáradt és kimerült, ám 2016. január 24-én bekövetkezett halálát bakteriális hashártyagyulladás okozta.

Eljutni a világ végére, legmagasabb csúcsára sokaknak ma már csak sport- és emberi teljesítmény. A Déli-sarkra magyar zászlót először – miután megtette ezt az Északi-sarkon is – Kovalcsikné Bátori Krisztina és Ács Zoltán tűzött ki. Ők extrém sportolók, de sokaknak ma is kihívás olyan helyen dolgozni és kutatni, ahol az életkörülmények mostohák, ahol egy-egy természeti jelenségtől nem csupán a mosoly fagy le az ember arcáról. A nagy magyar utazók élete és munkássága ma is példaértékű.

SASS FLÓRA (1841–1916) Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukása után eltűnt egy Nagyenyeden született nyolcéves magyar lányka. Sass Flórára tíz év múlva az özvegy Samuel Baker talált a vidini rabszolgapiacon. Beleszeretett. Miután kiváltotta, egy kutatócsapat tagjaként magával vitte Afrikába. A Nílus forrásvidékét keresve rátaláltak egy tóra, elnevezték Albert-tónak. Később a lovaggá ütött Sir Baker azt a feladatot kapta, hogy hódítsa meg a Nílus térségét, és számolja fel a rabszolga-kereskedelmet. Az útról, valamint Egyiptom angol fennhatóság alá kerüléséről Sass Flóra útinaplót vezetett. Az angolok Lady Baker néven ma is őt tartják az Afrikát felfedező nők egyik legérdekesebb kutatójának.

KŐRÖSI CSOMA SÁNDOR (1784–1842) Erdélyi tudós, a tibetológia alapítója, a tibeti–angol szótár összeállítója, a magyarság eredetének kutatója. Keletre indult, a mai Szíria, Irak, Irán és Afganisztán térségébe. A jég és hó fogságában ragadva a Himalája kényszerű vendége maradt, de az időt nyelvészeti tanulmányokkal töltötte, így alkotta meg a tibeti–angol szótárt. Sokat nélkülözött, rosszul táplálkozott, malária és trópusi láz is gyötörte. A mai nyugati világ neki köszönheti, hogy megismerkedhetett a buddhista tanokkal, valamint a tibeti gyógyászat számos elemével.

STEIN AURÉL (1862–1943) Eredetileg Nagy Sándor birodalmát szerette volna felfedezni, ám Belső-Ázsia sivatagi világának egyik legnagyobb ismerőjévé vált; a Góbi-sivatag és a Takla-Makán-sivatag romvárosainak feltárójaként ismert. Nevéhez fűződik a régészet egyik legnagyobb felfedezése, az Ezer Buddha-barlangtemplom kéziratainak megszerzése is. A korábban befalazott iratok – az imák, feljegyzések, csillagtérképek között akadt ezer évnél is idősebb – két tucat ládában fértek el, s miután azokat elszállította Dunhuangból, Kína a leletmentő Steint már nemhogy kémnek kiáltotta ki, de rablónak is. Kabulban halt meg, angol állampolgárként.

GRÓF TELEKI SÁMUEL (1845–1916) A XIX. század második felének nagy utazója. A geográfus az észak-kenyai expedíció magyar vezetője volt, a Rudolf-tó (Turkana-tó) és a Stefánia-tó (Csev-Bahir-tó) felfedezőjeként tartják számon. Ő az első európai utazó, aki feltárta a Nagy-hasadékvölgyet, eljutott a Kilimandzsáró havához, megmászta a Kenya-hegyet. Teleki a térségben páratlan értékű kutatómunkát végzett, fotókat készített, jelentős mennyiségű ásvány- és kőzetgyűjteményt hozott magával. A Rudolf-tótól délre rátalált egy aktív vulkánra, amelyet később róla neveztek el, de nevét viseli egy völgy, egy tengerszem és két növényfaj is.

BENYOVSZKY MÓRIC (1746–1786) Huszártiszt, magyar és lengyel főnemes, a lengyel függetlenség szabadságharcosa. Orosz fogságba került, Szibériába száműzték, de felkelést szervezett, és elmenekült. Hajóra szállt, Formosa-szigetén (ma Tajvan) létre akarta hozni az első magyar gyarmatot. Élete – jóllehet jól ismerte a geográfia és a hajózás tudományát – inkább kalandos, semmint tudományos értékű, feljegyzéseit viszont számos tudós felhasználta már elemzéseinek megírásához.

DÉCHY MÓR (1851–1917) A Kaukázus egyik első kutatója, a Magyar Földrajzi Társaság egyik alapítója. Kiváló hegymászónak számított, alpinista képességeit gyakran megmutatta a magashegyi régiókban vezetett kutatásai során. Hétszer járt a Kaukázusban, az erről írt monográfiája irodalmi értékű, nem csupán tudományos. Egyik fő kutatási területe a jegesedés, a gleccserek világa volt. Munkásságáért a Royal Geographical Society tiszteletbeli levelező tagjává választották.

GERMANUS GYULA (1884–1979) A szintén jelentős tudós utazónak számító Vámbéry Árminnak köszönhette (az ő híres mondása: „Ésszel járom be a Földet”), hogy végül orientalista lett. Kutatásai nem a földrajzi felfedezésekben merültek ki, hanem az emberi szellem megismerésében. Ő az arab világ és kultúra nagy feltárója. Törökországi tanulmányai alatt belekeveredett a szultán elleni összeesküvésbe, amiért halálra ítélték, de sikerült elmenekülnie. A két világháború között zsidó származása miatt sárga csillagot kellett viselnie, 1958 és 1966 között országgyűlési képviselő is volt. Munkái és tanulmányai során közel került az iszlámhoz, az iszlám kultúrához, temetését muszlim szertartással tartották.

ÉDER XAVÉR FERENC (1727–1772) Jezsuita misszionárius, Dél-Amerika etnográfus kutatója, a mai Bolívia területén található Mámoré folyó vidékének feltárója. Tizenöt évig élt a moxo indiánok között, és ezalatt mindent feljegyzett róluk, valamint környezetükről. Az erről írt könyve Kelet-Peru, Nyugat- és Kelet-Bolívia néprajzának alapvető forrásának számít ma is. Módszertana, ahogyan dolgozott, grafikai ábrázolásmódja példaértékűvé vált a későbbi kutatók számára.

WEINEK LÁSZLÓ (1848–1913) A budai születésű csillagász 1874-ben tagja volt annak a német expedíciónak, amelyik a Vénusz bolygó Nap előtti átvonulását figyelhette meg. Az ebből nyert adatok hozzájárultak ahhoz, hogy kiszámítsák a Föld–Nap távolságot. Ezt a munkát egyszer már elvégezte Hell Miksa és Sajnovics János is 1769-ben. Weinek elutazott az Indiai-óceán déli, antarktiszi területére, a Kerguelen-szigetekre, majd visszatérve tudományos féltékenység miatt inkább a Hold felszínének kutatójaként vált ismertté, Prágában.

KEPES GYULA (1847–1924) Az 1872-ben induló Osztrák–Magyar Monarchia északi-sarki expedíciójának orvosa. A cél az Északkeleti átjáró felderítése volt. Hajójuk azonban másfél évre a sodródó jég fogságába esett. A legénység medvékre vadászott, a skorbutot pedig Kepes doktor előrelátó gondoskodásának következtében kerülték el: a készleteket még Tromsöben feltöltötte citromlével és egy eperfaj tartósított gyümölcsével. A túlélésért küzdő legénység így fedezte föl a később Ferenc József-földnek elnevezett szigetvilágot.

BÍRÓ LAJOS (1856–1931) Fenichel Sámuel nyomában indult útnak 1896-ban, és több százezer darabból álló leletet küldött haza Új-Guineából. A malária őt is kínozta, de munkáját fáradhatatlanul végezte. Gyűjteményéből 2400 új állatfajt írtak le. Jól ismerte a pápuák világát, akikről azt írta, hogy nem lenézni kell őket, hanem tanulni tőlük.

FENICHEL SÁMUEL (1867–1893) A nagyenyedi születésű férfi 1891-ben csatlakozott Grubauer német ornitológus új-zélandi expedíciójához. A német kutató betegsége miatt visszafordult, ám Fenichel folytatta útját, és jelentős mennyiségű állat-és növénytani, tárgyi leletet küldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak. Neki köszönhető Új-Guinea magyar felfedezése is. Rövid életének a malária vetett véget.

XÁNTUS JÁNOS (1825–1894) Mivel 1848–1849-ben nemzetőrként tevékenykedett, a szabadságharc bukása után Amerikába ment, ahol vasútépítőknél dolgozott geodétaként. Útinaplót írt, számos növény- és állattani leírással. Karl May később ezek alapján Xántusról mintázta meg a kemény öklű Old Shatterhand alakját a Winnetou című könyvsorozatban. Borneóról, Jáváról és Ceylonról írt publikációi jelentősek. A Fővárosi Állat- és Növénykert alapítója és első igazgatója volt.

FORRÁS: ARCANUM, FOTÓ: MTI