Heródes is kismiska!

Az asztalfőn egy magas, csontos, harcsabajszú férfi ült. Tipikus bécsi öltözetet viselt, de a fején magyar pörge kalappal. Megmosolyogtató látványt nyújtott, a borozó vendégei közül azonban senki sem mosolygott. Legkevésbé az asztaltársasága. Félelemmel vegyes csodálkozással néztek a fura alakra, aki komoran ült az asztalfőn, s némán kortyolgatta a borát. Az üres kancsók szaporodásával azonban oldódott a hangulat, s mire éjfélt ütött az óra, a nóta is javában járta. De ekkor hirtelen csend támadt. A pörge kalapos feje az asztalra bukott, és már fel sem emelte onnan.

A bécsi újságok tele voltak a hírrel: meghalt Haynau, a „bresciai hiéna”, a magyar szabadságharc vérbe fojtója. A hír még aznap eljutott Pozsonyba, majd Pestre is, két nap múlva pedig Szatmárba, Nagygécre is. Történt pedig, hogy az egyik Luby fiú – talán épp Zsiga, Petőfi nagy barátja, akinek a közeli nagyari kastélyában oly szép időket töltött a költő – épp Pesten tartózkodott, s meghallván a hírt, azonnal indult haza, hogy közölje azt az otthon maradottakkal is. Alighogy megpihent, befogatott megint, és vágtatott a rokonokhoz Nagygécre, ahová a gyűlölt Haynau a szabadságharc után költözött.

Az egykor virágzó Nagygécen ma már csupán két család lakik, az egykor hozzá tartozó Kisgéc pedig már nem is létezik, pedig valamikor szép kastély és uradalom volt ott. Szatmárnémeti felé menve, nem sokkal a csengersimai határállomás előtt balra nézve valami kis halmot ugyan most is felfedezni vél az ember, de nincs már ott semmi, csak puszta szántó meg szúrós kökényfasorok, kicsit messzebb pedig a hatalmas gát, ami miatt másik négy szatmári faluval együtt Nagygéc halálra ítéltetett. Kisgéc még hamarabb elpusztult. A kastélyba a második világháború után a vámőrség költözött, de nem sokáig működött benne. Üresen maradt, és hamarosan a sorsa is megpecsételődött, széthordták az uradalom egykori cselédjei.

Nem sajnálta senki, hiszen a kastély lakójánál, Julius Jacob von Haynau táborszernagynál aligha volt gyűlöltebb alak Magyarországon. Róla még a híres történész, az amúgy Habsburg-párti Szekfű Gyula is ezt írta: „Mi, akik megismertük I. Lipót tanácsosainak hideg vérszomját, Haynau dühöngéseit is el tudjuk helyezni az emberi történet jelenségeinek ez alsóbbrendű sorozatába, de hogy a bécsi kormányköröknek régi magyargyűlölete oly korlátlanul gyilkolhatott, ez a hatalomra került személyek lelki berendezéséből is következett. Brescia hóhéra és szétrombolója, Haynau éppúgy patologikus jelenség volt vér- és bosszúszomjában, mint a »hideg vámpír«, Schwarzenberg Félix, aki nem tudásvágyból, hanem állati érzéseinek hódolva járt a klinikára holttesteket boncolni. Magyarország nem a cár, hanem e két ember lábánál hevert.”

A kastély ugyan nem létezik, de a helyet, a kisgéci pusztát ma is titkok övezik. Mint ahogy azt is, hogyan került a császári táborszernagy ide. A szabadságharc leverése és több mint félezer szabadságharcos kivégeztetése után a császárnak is kényelmetlenné vált a hóhér, adott hát neki egy halom pénzt, amiből 1950-ben megvásárolta a kétezer holdas géci Majláth-uradalmat. Talán azt hitte, hogy oly távol Bécstől nem hallottak a rémtetteiről, de tévedett. Soha senki nem állt vele szóba. Pedig ő igyekezett elnyerni a szatmári magyarok jóindulatát. Sorra végigvizitálta az urakat, de aki nagy nehezen fogadta is, sosem viszonozta a látogatást.

Egészen furcsa történetek keringtek róla, amit az is táplált, hogy a kastélyába magyar ember sose lépett. Molnár József, Csengerben született híres néprajztudós szerint a múlt század első felében azt mesélték róla, nagy szál ember volt, pőrén járt a mezőn, erdőn. Majd' kétméteres tőgyfabot a kezében, ha árokhoz ért, a botot leszúrta az árok közepibe, úgy vetette át magát az árkon. A karján hordott magával valami lebernyeget, ha éppen jött valaki, azt magára kanyarította. Belső és külső cselédsége, kovácsa, kerékgyártója, bérese mind katona volt, hozta őket magával, magyarul se tudott egy se. Ha a mezőn magyart talált, mindjárt mondta: „Te kutya magyar!” Mindig cukor volt a szájában, azt rágta, enni meg nemigen evett sehol, félt, hogy megmérgezik, még az orvosságát is a komornyiknak kellett elébb megkóstolnia.

A környék lakóit kifaggató néprajzos azt írja egy helyen, hogy „könnyű volt megismerni már messziről: csámcsogott, kérődzött, mint a marha. Gyűlölettel tudták csak elviselni a népek a közelben lakó szörnyeteget, akinek volt egy lánya is, az meg szőrös vót, mint az állat, de valami cseh ember elvette feleségül a nagy birtokáért. Mindég magyar ruhában járt, darutallus kalapja vót a német kutyának. Eccer a csengeri vásáron ökröket akart venni, s megkérdezte a Csengerújfaluból való birtokos Pongrácz Gézától, hogy mennyiért adja az ökröket. Az odafordult és szembeköpte, mondván: hazaárulónak sehogy, s azzal felkapott a lovára, s meg sem állt az újfalusi házáig, ahun a kúria Ecsedi-láp felé nyíló ajtaján bemenekült a Lápba. Kijutott Olaszországba és Garibaldi katonája lett. Azt is beszélték, hogy élete végén nagy szent lett belőle. A szatmári vásárra menő emberek látták, amint az úttól a kastély felé beljebb lévő feszület előtt hajnalonként imádkozott. Vót is neki mit leimádkozni, mert a főd legrettenetesebb kegyetlen embere vót, hozzá képest még Heródes is kismiska.”

Életrajzírói szerint a gazdaságról Haynaunak nagyon fura fogalmai voltak. Törvényeket akart diktálni a természetnek. Persze így a jószágigazgatóival is sok baja volt, mind szepességi németek. A keserves életű inasai gyakran hatalmas ütlegeket kaptak; ezzel egyszer Haynau majdnem megjárta. A szomszédjának a csordáját a saját legelőjén találta, s e fölött való nagy bosszúságában pofon ütötte a csordást. Ám nagyot hibázott, mert a szatmári pásztor nem volt meghunyászkodott morva inas! Felemelte ő is a botját, s „ha a betolakodó német lábai nem lettek volna elég fürgék – olvassuk a régi írásokban –, akkor bizony agyon is verte volna a megütött csordás”.

Ha Szatmárban sikerült is megúsznia a verést, megkapta azt Angliában. A „magyarok hóhérának” híre ugyanis bejárta a világot. Így is fogadták mindenütt. Brüsszelben vérrel kenték be szállásának lépcsőjét, Párizsban megkergették, egy híres londoni sörgyárban pedig alaposan eltángálták. Előbb csak mindenféle limlommal dobálták, de később botokkal támadtak rá, félszázadnyi rendőr tudta csak kimenteni a munkások közül.

Három és fél év múltán Szatmárból is elege lett, s visszaköltözött Ausztriába. Ott persze haja szála sem görbült, vígan lófrált Graz meg Bécs utcáin, míg be nem következett a március 15-i vég... FORRÁS: ARCANUM, FOTÓ: PROFIMEDIA/MARY EVANS PICTURE LIBRARY