Kékítő

Pincekulcs a kezünkben. Vegyes érzelmek kavarognak bennünk, nagy utazás vár ránk, visszafelé araszolunk a múltba. Nem mindennapi emléktúra ez a föld alatt, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) hajdani kecskeméti börtönpincéjében, ahol évtizedekkel ezelőtt ártatlan embereket kínoztak halálra. Nincs kétségünk afelől, hogy szörnyű gaztettek nyomai tárulnak fel előttünk, hiába akarták eltüntetni gondos kezek, de a látványra lélekben nem lehet felkészülni.

A bejáratnál átöltözünk, bakancsot húzunk, alkalmazkodunk a terepviszonyokhoz. Odalenn teljes a sötétség, a biztonság érdekében az egész területet áramtalanították. Csapadékosabb időszak után itt harminc-negyven centis a víztenger, ezzel most nem kell számolnunk, noha vittünk magunkkal gumicsizmát is. A tájékozódásban mobiltelefonunk lámpájának fénycsóvája segít. Hárman vagyunk, háromfelé világítunk. A lefelé vezető csigalépcső csúszik a rácsapódó párától, az utolsó előtti fok kilazult, vezetőnk figyelmeztet a veszélyre. Meggörnyedve araszolunk a dohos, piszkos, levegőtlen alagútrendszer bevezető szakaszán. Ma is használatos közművezetékeket, korrodálódó csöveket, lógó kábeleket kerülgetünk. Nem nehéz megállapítani, hogy az eredeti magasságához képest jóval kisebb a beltér, a padozatot végig feltöltötték. Sőt azt is felfedezzük, hogy a lépcsősor tovább vezethetett, de az alatta lévő részt elzárták, telenyomták sittel. A visszaemlékezések szerint az ÁVH-pince háromszintes volt. A beton alatt titkok rejtőznek a mélyben.

Hajagos Csaba történész-muzeológus, a kecskeméti Katona József Múzeum osztályvezetője 2016-ban kezdett érdeklődni a különleges helyszín iránt. Az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulója jó alkalmat kínált neki, hogy a kecskeméti Államvédelmi Hatóság tevékenységével kapcsolatos mendemondákat tisztázza. Arról nem is beszélve, hogy gyerekkorában sokat hallott a családját ért fájdalmas történelmi csapásokról – ekkor határozta el, hogy ha felnő, utánajár ezeknek. Ez a vágya valóra is vált, hiszen egyebek közt a XX. századi diktatúrákkal, a kommunizmus rémtetteivel foglalkozik. Nem volt könnyű felkutatni Kecskemét ÁVH-székházának hiteles históriáját, hiszen az iratok többségét megsemmisítették, de szerencsére voltak még élő szemtanúk, akik maguk is jártak a poklok poklában. Az épület a régi időkben katolikus bérház volt, a második világháborúban bombatalálat érte. A felújított ingatlan mára visszakerült az egyház tulajdonába, az Érseki Helynökség szolgálatában áll.

– Először 2016 nyarán jártam lenn a tizenhat méteres mélységben – meséli Hajagos Csaba. – Az ÁVH-palota szégyenletes működéséről sok információ állt a rendelkezésemre, de szerettem volna tárgyi bizonyítékokat is találni. Amikor az első cellaajtót megpillantottam, nem kételkedtem a szóbeszédekben sem. A látottak megerősítettek abban, hogy érdemes tovább kutatni. Aztán 2016 októberében a helynökségi díszteremben kiállítást rendeztünk a jánoshalmi Szobonya Zoltán 1956-os mártír emlékére, ahol észrevettem, hogy egy idős férfi a fogdát bemutató anyag láttán elsírja magát. Ez adta a végső lökést.

Bujkálunk a vezetékek alatt, és egyszer csak egy misunggal befalazott ajtóra figyelünk fel. A mögötte lévő folyosó az udvarra vezethetett, bár a kutatók odafenn nem találták meg a végét. Akiknek érdekükben állt, igyekeztek eltüntetni azt a zsilipet is, amelyik a főtéri épülettel szemközti városháza pincerendszerébe vitt, így az ott dolgozóknak csak át kellett gyalogolniuk az óvóhelyre. A második világháború idején kialakított légoltalmi pince meglétéről tanúskodik a légbeszívó cső és a légtároló tartály, valamint néhány, földön korhadó fapad és farönk. Nehéz elképzelni, hány ember zsúfolódhatott össze a szűkös térben.

A pincebörtönben a kápók válogatott kegyetlenségeket alkalmaztak. Túlélő szemtanúk meséltek a „karcer” nevű kamráról, ahonnan tenyérnyi nyílásokon át orrfacsaró bűz terjengett az utcára. Egy csövön keresztül folyamatosan víz csöpögött a megkínzottak alá, forró levegőt fújtak rájuk: a lábukról egy hét alatt lerohadt a cipő, s mivel szükségleteiket sem végezhették máshol, saját ürülékükben voltak kénytelenek mezítláb álldogálni. A pszichikai hadviselés jegyében időnként őrjítő hangú riasztócsengő szólalt meg, és kigyulladtak a vörös lámpák fényei. A kétszer három méteres cellák ajtaja fölött felfedezzük a szellőzőrácsot és az izzó foglalatát. Utunkba kerül egy priccs kerete, kiszakadt belőle a drótháló, mellette vasból készült ágylábak láthatók. Hosszú, alagútszerű folyosó két oldaláról nyílnak a vasbetonba burkolt zárkák, akárcsak Budapesten, az Andrássy út 60. szám alatt álló épületben. Szürreális látványt nyújtanak az idő múlásával dacoló vasrácsok. De van itt helyéről kiszakadt ajtó és az őr székének maradványa. A kínzók kegyetlenségéről a korabeli újságok is beszámoltak. Vallatási módszereik közt előszeretettel alkalmaztak körömfelfeszítést, a rabokat pedig több alkalommal üvegszilánkokkal feltöltött „üvegkoporsóba” fektették. A városban arról suttogtak, hogy a kínzás közben elhunyt áldozatoktól egy húsdaráló segítségével szabadultak meg.

– Ezeket a kegyetlenségeket annak ellenére nehéz feldolgozni, hogy lehetőségem volt megismerkedni a szovjet típusú diktatúrák eszközkészletével, tanulmányozhattam szibériai hadifogolytáborokat és -temetőket, illetve jártam a moszkvai Gulág Múzeumban is – mondja Hajagos Csaba. – A kecskeméti ÁVH-pincebörtönnel kapcsolatosan meglepett, hogy működéséről a megyei levéltárban semmilyen dokumentum nem található. Konkrét adatokra a Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1956-os eseményeket követő megtorlási pereinek dossziéiban lehet bukkanni, de a Legfelsőbb Bíróság titkosítás alól két éve feloldott anyagában is találtam egy negyvenoldalas jelentést, benne a megyei ÁVH összes munkatársának nevével, beosztásával, tevékenységének ismertetésével. Ebből az is kiderül, hogy az „igazoló bizottság” 129 kecskeméti államvédelmi alkalmazottat világított át, többen fennakadtak a rostán, de büntetést senki nem kapott, általában áthelyezték őket a határőrséghez. Néhányan még ma is köztünk élnek…

Hogy miért nem került nyilvánosságra hatvan éven át a pincebörtön megléte, kinek az érdeke, hogy ne lehessen felkapcsolni a villanyt a sötét bunkerben, annak okait vagy felelőseit nem tisztünk firtatni. Az viszont elgondolkodtató, hogy amikor a fiatal történész elkezdett a témáról beszélni és tanulmányokat publikálni, a postaládájába került néhány névtelen levél, hogy állítsa le magát. De nem ijedt meg a fenyegetésektől, sőt azóta még bátrabban folytatja a munkát. Szeretné látogathatóvá tenni a borzalmak pincéjét, egyfajta „vidéki terror háza” lehetne belőle. A jelenlegi állapotok felszámolására, a közművek kiváltására, a múzeummá való átalakítására első körben 150-200 millió forint biztosan kellene. Egy ilyen autentikus emlékhely növelné Kecskemét turisztikai vonzerejét, de legfőképpen segíthetne a traumák feldolgozásában, a sebek begyógyításában.

Lassan egy órája lenn vagyunk a mélyben. Visszafelé tartva belépünk egy nagyobb helyiségbe, ez lehetett a tisztek központi tisztálkodási helye. Legalábbis erre utalnak a falból kiálló csövek, a lefolyónyílások és a nyirkos falak. Az enyészeté lett a mosdótálcák tartószerkezete, rozsda marja a vascsöveket, ha hozzányúlunk, szinte szétporladnak a kezünk alatt. Hirtelen különös zajt hallunk: a fejünk fölött húzódó csőben áramlani kezd a szennyvíz.

Már csak pár méter, és kint vagyunk a nyomasztó útvesztőből. Hátunk mögött hagyjuk a börtönpincét, a hajdanán „kékítőnek” csúfolt létesítményt. Azért kapta ezt a nevet, mert az épület külső fala szürkéskékre volt festve, és akik megjárták a kínzókamrákat, azok is kék-zöld foltokkal távoztak onnan.

Most jobb, ha bezárjuk kapuját. Próbálunk visszazökkenni a jelenbe. Nehezen megy, csönd telepszik közénk.

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELEI