Látta a régi és az új harcát

Érdekes, feltűnő megjelenésű férfi volt. Nagy szeme rögtön magára vonzotta a tekintetet, még a róla készült fényképekről is úgy néz az utókorra, hogy kérdőre von, vesébe lát, egyszerre múltba és jövőbe, búsan, elvágyódva. Mintha ebben a nézésben benne lenne minden, amit mondani akart. Küllemében is kiválasztott volt, hatujjúsággal, táltosjellel születve 1877-ben erre készült az érmindszenti elszegényedett kisnemesi diósadi Ady Lőrinc fiaként.

A fiát óvó anya, a gazdálkodóvá lecsúszott apa nagy tervek valóra váltóját látta benne, és ez erősítette benne a többre, a másra vágyást. A nagykárolyi gimnázium, majd a zilahi református kollégium után Ady Lőrinc beíratta a debreceni jogi akadémiára, főszolgabírónak szánta a fiút. Voltak jelek, hogy neki más lesz az útja, mert nemigen szerette sem a várost, sem az Akadémiát, az írás pedig már a gimnáziumi években „megfertőzte”. Azért csak próbálkozott, némi kitérővel a pesti jogi karral kétszer is, de vagy betegség szakította félbe a tanulmányokat, vagy eldorbézolta a tandíjat, mert jobban vonzotta a dohányfüstös kocsmák világa. Visszatért Debrecenbe is, ahol végül elkötelezte magát az újságírás mellett, megjelent első, zsenge verseskötete is, és végképp búcsút intett a jogi pályának.

A századforduló előtt Nagyvárad pezsgő szellemi-kulturális élete szippantotta magába. A Friss Újság munkatársaként Egy kis séta címmel rövid cikket írt a váradi kanonoksorról, szembeállítva a klérus gazdagságát a nyomorral, amiért két évig tartó sajtópert akasztottak a nyakába, végül pár napos börtönbüntetésre ítélték. Mély nyomot hagyott benne, mert a városban töltött, amúgy bohém, izgalmas időszaknak ezt a momentumát még egy 1914-ben írt versében is fájdalmas emlékként idézte fel („De buta ködű végeken vagyok…”).

Előbb lett jó újságíró, mint elismert költő, noha újabb verseskötete jelent meg. Rengeteget tanult, de nem könyvekből, hanem a kávéházak, szalonok világából. Fogékony volt, azonnal megragadta a lényeget, kitűnő érzékkel eligazodott a kor politikai jelenségei között. Nagyvárad ideális színtér volt számára, ahol a tekintélytisztelet tagadásától eljutott a polgári radikalizmusig, és az ellenzék sorai közt kötött ki.

Vonzották az új idők, az új tanok, az új felfogások. A női eszményképben is újat keresett, így nem szabott gátat szerelmi életének sem. Egyik futó kalandja „gyümölcseként” kapta el a kor nemi betegségét, a szifiliszt, amit Nietzsche után szabadon a felsőbbrendűség kitüntető jegyének tartott.

Bármihez nyúlt, az ösztönei hajtották. „Ő a legkifejlettebben és legteljesebben ösztönlény, akit valaha ismertem – írta róla visszaemlékezéseiben kortársa, Schöpflin Aladár. – Sokszor olyan volt, mint egy fizikailag és értelmileg túlfejlődött gyerek, csupa szubjektivitás, szeszély, mohóság, egocentrizmus, éppoly kevéssé tudta korlátok közé szorítani magát; amit megkívánt, azt minden körülmények között megtette. A lemondás erénye az ő etikájából hiányzott.” Ez a mindent akarás hengerelhette le a Párizsból Váradra hazalátogató gazdag férjes asszonyt, Diósiné Brüll Adélt, aki fordulatot hozott Ady életében. „Csókolja a kezét Ady Endre, Nagyvárad 1903. szept. 6.” – írta a sóvár, nagyra, többre, mindenre vágyó fiatalember a nagyváradi EMKE kávéházat megörökítő képeslap hátuljára a találkozásuk éjszakája utáni napon. És ha hihetünk Brüll Adél, a versek Lédája visszaemlékezéseinek, Ady még aznap követte az asszonyt Budapestre, és azt kérte: „Csináljon belőlem valamit, amit maga akar”. Léda pedig buzdította, szerette, ahogy ír.

Különös és évtizedes szerelmi háromszög alakult ki Ady Endre és a szabadházasságban élő Diósi házaspár között. Az érzékeny, művelt asszony megismertette a költővel a francia szimbolista költészetet, Párizsba csábította. Maga Diósi Ödön, Dodó is kedvelte, sőt támogatta a fiatalembert. Ady hétszer járt náluk Párizsban, s amikor betegsége kiújult, mindketten ápolták.

Az 1906-ban megjelenő Új versek című kötet végre meghozta az áttörést. Korszaknyitónak számított, pedig még jobban megosztotta az Adyt kedvelők és elutasítók táborát. Mindenki érezte a jelentőségét, míg a költő a magyar irodalmi élet legvitatottabb alakja lett. Karinthy vitriolos paródiákat írt róla (persze másokról is), Kosztolányi szerint pedig – ahogy „Sem utódja, sem boldog őse” – nincs tanítványa, sem követője.

Az 1908-ban meginduló Nyugat munkatársa, sőt zászlóshajója lett, noha ezzel nem mindenki értett egyet. Babits szemét csípte a „Lidérces, messze fény”. Kosztolányi úgy vélekedett, hogy nem kellett volna pápává emelni, épp bálványozói tették „a szürkék hegedősévé”, ami nem akart lenni.

Miután a Léda-szerelem egyre terhesebbé vált számára, 1912-ben Ady végleg szakított az asszonnyal. Az Elbocsátó, szép üzenet a világirodalom egyik legmegrázóbb, legkíméletlenebb vallomását tette közhírré a szerelem elmúlásáról.

Ekkor már színen volt a fiatal, naivan ambiciózus, költőfeleséglétről ábrándozó Boncza Berta, aki egy éve levelezett a költőóriással. Az önmagát tréfából Csacsinszky lengyel grófnak tituláló Ady talán belefáradt a féktelen dorbézolásba, a futó kapcsolatokba, kapva kapott a Csacsinszkából Csinszkává lett lány megnyugtató, rajongó szerelméért: Csucsán megkérte a kezét, és 1915-ben megtartották az esküvőt. Csinszka odaadóan ápolta az egyre betegebb férfit, cserébe hozzá írta Ady szerelmi lírájának legszebb, leggyöngédebb darabjait.

A súlyosbodó betegség mindinkább megviselte a költőt, a háború és az őszirózsás forradalom eseményei is mély nyomot hagytak benne. Még elment a Vörösmarty Akadémia alakuló ülésére, de elnöki beszédét már nem tudta megtartani. 1919. január 27-én meghalt. Bár mint a nemzet halottját a Nemzeti Múzeum nagycsarnokában ravatalozták fel, temetése illett zaklatott életéhez. Schöpflin Aladár így számol be róla: „Óriási tumultus támadt a Múzeum kertjében, […] végül a rendőrség rendet csinált. A forradalom zűrzavarának kiabáló jelképe volt ez a délután. Aki ott volt, tudhatta, mi következik Magyarországra.”

FOTÓK: SZÉKELY ALADÁR, PETŐFI IRODALMI MÚZEUM