Lenne vatikáni könyvtáros?

A hegyre felkúszó út mentén, a Via Casalettón elegáns épületek sorjáznak. Leginkább a budai Rózsadombhoz tudnám hasonlítani – igaz, jobb kivitelben. Itt kapott helyet a Szent István Ház nem különösebben jellegzetes, de azért a tájba jól illeszkedő épülete egy félhektáros telken.

A bejáratot pálmafa őrzi, jelezve, hogy ha az épület magyar is, a hely mediterrán. A lépcső előtt konténer, a recepción kalapácsütések dübörgése, időnként lehulló betondarabok robaja hallik. Az épület korszerűsítésének kellős közepére toppantunk be.

– Már bőven időszerű volt – tájékoztat a Szent István Ház élén álló Németh László igazgató. – Fél évszázada emelték, és nekünk is a vendégek igényeihez kell igazodnunk.

Az épületet eredendően zarándokháznak emelték a hatvanas években. Mert kell egy hely… Tudta ezt már Szent István király is, aki szállást létesített a Rómába zarándokoló magyaroknak. Az az épület a XI. századtól egészen 1776-ig állt, amikor is beáldozták, vagyis lebontották a Szent Péter-bazilika sekrestyéjének építése érdekében. Mert ugyebár, kell egy hely… A Rómába érkező magyar zarándokok pedig ott szálltak meg, ahol tudtak: magánházaknál, templomok tövében, tömegszálláson vagy más népek házaiba kéredzkedtek be.

Serédi Jusztinián esztergomi érseknek volt először gondja arra, hogy a magyar zarándokoknak ismét házuk legyen. Ő az első és második világháború között végül annyit tudott kijárni, hogy emléket állítson a ház helyén, a bazilikából a sekrestyébe vezető folyosó külső falán. Utóda, Mindszenty József hercegprímás az 1945- ös kinevezése és az 1948-as letartóztatása között rengeteget tett azért, hogy újra saját zarándokházunk lehessen. Címtemploma, a Santo Stefano Rotondo-bazilika melletti épületet szerette volna megszerezni erre a célra. Ha nem tartóztatják le, talán sikerül is neki, ezt soha nem tudjuk meg.

És akkor egy pillanatra szakítsuk is meg a Szent István Ház felfedezését. Sötétedik már, amikorra a Via Pannonia közelében lévő Santo Stefano Rotondóhoz érünk. Házakkal körülvett körtemplom előtt állunk – éppen az orrunk előtt zárták be. De sebaj, a Mithraskultusz idején létesített szentély alapjaira az V. században emelt ókeresztény templomon még így, kívülről is látszik, hogy nem egy a tucatnyiból. Ma mint Róma hatodik legjelentősebb templomát tartják számon.

A templom nem csak Mindszenty bíboros révén kötődik a magyar egyháztörténethez. Az egyetlen magyar alapítású rend, a pálos 1454 és 1578 között rendelkezett a templom és a hozzá tartozó kolostor fölött. Itt nyugszik az 1523-ban elhunyt Lászai János pap is, akinek sírfeliratán a mondat – Róma mindannyiunk közös hazája – szállóigévé vált.

Bizonyára nem véletlen, hogy amikor a magyarok zarándokházát a XVIII. században VI. Pius pápa lebontatta, kárpótlásul ebben a templomban alakíttatott ki kápolnát Szent István királyunk tiszteletére. Először azt gondoltam, hogy a Santo Stefano nevet viselő körtemplom is rá utal, de nem így van, hanem a Bibliában is szereplő Szent Istvánra, az első vértanúra.

Ez az ajtó tehát Mindszenty ellehetetlenítésével bezárult, ám egy ablak ki is nyílt. Ha nem is azonnal, de a hatvanas években, amikor egy svájci emigrációban élő magyar hölgy, Fáy Erzsébet felajánlotta, hogy egy angol lordtól örökölt vagyonából felépíti a házat – ha akad egy erre alkalmas ingatlan. Ezen ne múljék, a magyar papi emigráció vezéregyénisége, Zágon József létrehozta a Szent István Alapítványt. Az adományokból telket vásároltak, és azon felépítették a zarándokházat, amelyet 1967-ben szenteltek fel. Az alapító okirat szerint a csaknem 750 magyar emigráns pap és mintegy másfél millió magyar számára létesült, hogy lelkipásztori központ, zarándokház, papi kollégium és öreg papok otthona legyen.

Ahogy ismerkedem a Szent István Ház történetével, jó 15 évvel ezelőtti emlékeim elevenednek meg, amikor már megszálltam az épületben – újságíróként. Zarándok tehát nem voltam, igaz, ilyennel akkor eggyel sem találkoztam a ház vendégei között, akik a szállásért hozzám hasonlóan adományul már otthon befizettek egy előre meghatározott, egyébként nem túl magas összeget. Itt pedig egykedves idős apáca – mint utóbb megtudtam, kalocsai iskolanővér – fogadott, és igazított el a Rómával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókról, akárcsak az olcsó szállást igénybe vevő többi magyar turistát.

Azóta sok víz lefolyt a Teverén, az iskolanővérek a recepción átadták a helyüket két szintén segítőkész, bájos fiatal hölgynek, a magyarul jól beszélő olasz Annalisának és a Magyarországról érkező Zsófiának. A Szent István Alapítvány elnöki tisztét és a ház vezetését pedig Németh László vette át, aki egyben az Olaszországban élő körülbelül 9 ezer magyar katolikus lelki vezetője. László atya a hétvégéken járja az olasz nagyvárosokat, és tart szentmisét a magyar közösségeknek. Az alkalmakat – amelyekre általában 30–80 magyar jön el – beszélgetések követik a plébánián vagy egy étteremben. Ilyenkor olyanok is találkoznak, akik egyébként nem tartják egymással a kapcsolatot.

Még néhány fénykép az itt is elmaradhatatlan tetőteraszon, és indulunk a számunkra most is szállásul szolgáló Szent István Házból, hogy anyagot gyűjtsünk római riportunkhoz. Illetve indulnánk, ha érkezne a busz… A házhoz legközelebb megálló 870-es járatot ugyanis sokáig még fogalomként fogjuk emlegetni fotós kollégámmal – mint a megbízhatatlan menetrendű busz jelképét. Na, de Olaszországban vagyunk, ahol nem minden időpontot vesznek véresen komolyan… Most örvendünk csak igazán, hogy a reptérről fejenként 15 euróért igénybe vettük a Szent István Ház taxiszolgáltatását. Mert ez is hozzátartozik a házhoz.

Rómában élő neves magyart keres? Németh Andrást ajánlom. Nem egy embertől hallottam ezeket a mondatokat. András a Vatikáni Könyvtár egyetlen magyar alkalmazottja.

Szombat délelőtt van, a Szent Péter téren a kordonok között türelmesen kígyóznak a turisták sorai, rövidnadrágos cserkészek várnak alapos biztonsági átvizsgálásra. Mi az egyszerűség kedvéért inkább a tér közelében ülünk le egy kávézóban, hogy megismerkedjem András nem szokványos karrierjével – bár ez a kifejezés nem hangzik el beszélgetésünk során.

Nem éppen szokványos, írom. Mert mi kell ahhoz, hogy valaki jó eséllyel megpályázhasson egy vatikáni könyvtárosi állást? Nem árt például néhány élő és holt nyelv ismerete, egy-két diploma, tudományos eredmények, elszántság, némi kalandvágy, szolgálatkészség, történészi véna, diplomáciai érzék… Folytassam még? Jó, egyet még mindenképpen megemlítek: az sem baj, ha valaki éppen jókor van jó helyen.

De kezdjük a végén. András éppen a berlini Max Planck Intézetben dolgozott, amikor a Vatikáni Könyvtár egyik munkatársa nyugdíjba menetelével az állás megüresedett. Azt tudnunk kell, hogy a vatikáni könyvtári állás olyan, mint egykor a vasutasoké volt: nyugdíjas – amelyet nem hirdetnek meg. Ajánlás szükséges hozzá, amelyet András a német professzorától kapott meg. Ez azonban még nem jelentette automatikusan az állás elnyerését is – ugyanis különféle ajánlással további harminckilencen pályáztak rá. Végül négyüket hívták meg személyes beszélgetésre, az állást pedig 2013-ban az egy éven keresztül tartó procedúra lezárása után András kapta.

Mi volt a tarsolyában? Doktori értekezése például, amelyet a Közép-európai Egyetemen védett meg. Témája a középkori Bizánc volt. Ehhez kutatott Athénban és a németországi Wolfenbüttelben, az Ágost herceg által alapított könyvtárban. A latin és a történelem iránti érdeklődést még a zalaegerszegi gimnáziumában keltették fel benne a tanárai, olyannyira, hogy érettségi után felvételi nélkül iratkozhatott be az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. E tárgyak mellett végezte még az ógörög szakot. Miután elkötelezte magát az ógörög mellett, a holt nyelv ismeretét Londonban mélyítette el. Nos, ennyi az egész… lehet utána csinálni. De lássuk, mi is lenne a feladat Vatikánban:

– Nincs két egyforma napunk – válaszolja érdeklődésemre András. – Legfeljebb annyi, hogy reggel nyolcra illik beérni, az este hatórai zárásig pedig el kell hagyni az épületet.

Hogy mivel telik el Andrásnak az ott töltött nyolc-tíz óra? Egyszerűen fogalmazva: levéltárosként ő az ógörög referens. Tágabban fogalmazva: minden, ami éppen adódik. Mi adódhat? Elsősorban a kutatók kiszolgálása, és persze az önálló tudományos munka. Az előbbihez nem árt a diplomáciai érzék. Tudnunk kell, hogy a Vatikáni Könyvtár bárki számára ingyenesen hozzáférhető. Így rendelkezett az alapító IV. Sixtus pápa az 1480- as években, és ehhez minden későbbi pápa tartotta magát. Bárki számára hozzáférhető – aki megfelelő képzettséggel rendelkezik, és meg tudja indokolni, miért is szeretne személyesen hozzáférni az általa megjelölt anyaghoz. No, és szükségeltetik egy kezes is, hogy ha a kiadott anyagban – a 80 ezer kézirat, a XVI. század előtt keletkezett 4500 ősnyomtatvány, az 1,6 millió könyv és a 200 ezer levéltári anyag valamelyikében – kárt tenne, akkor a helyreállításra legyen fedezet. Aki e két feltételt nem tudja teljesíteni, annak sem kell elkeserednie, hiszen az sincs elzárva az emberi kultúrának a Vatikáni Könyvtár által őrzött felbecsülhetetlen értékű kincseitől, ugyanis egyre tekintélyesebb részét tekintheti meg, illetve kutathatja akár otthon is, a fotelből – hiszen mindet megtalálja a világhálón.

Az ember azonban már csak olyan, hogy személyesen szeretné látni, érinteni a kuriózumokat. Ettől a vágyuktól azonban András Cerberusként óvja a gyűjteményt:

– Egy magas beosztású illető – nem baj, ugye, ha nevet nem említek? – az eredetiből szerette volna kutatni Aquinói Szent Tamás egyik művét. Tudnunk kell, hogy Tamás rendkívül csúnyán írt, aminek megfejtése a tudósok számára is komoly fejtörést szokott okozni. Nem volt tehát indoka az egyébként sérülékeny kézirat személyes kutatásának, ezért igyekeztem lebeszélni róla.

– És végül sikerült?

– Igen. Mint ahogy annak idején a kollégáimnak II. János Pál pápát is arról, hogy egy nagyon nagy értékű könyvünket az egyik utazása során odaajándékozza a vendéglátó állam elnökének.

S hogy még pontosabban értsük András döntéseinek indítékait, kérem, mondjon példát arra, amikor pártolt egy kérést.

– Egy magyar restaurátor-művész szeretné megvizsgálni Michelangelo Pietáját, hogy a kutatásával kapcsolatos egyik feltevését ellenőrizni tudja. Mivel a kérését indokolni tudta, latba vetem a lehetőségeimet kérése teljesítése érdekében.

A Vatikáni Könyvtár állománya amúgy nem lezárt. És ekkor itt megint a diplomáciát kell kiemelnem: sokszor érkeznek felajánlások, többnyire saját művét kínálja fel a magas beosztású szerző, és általában nem is egy példányban… A hely azonban szűkös, a felajánlást pedig visszautasítani… Szóval, nem egyszerű. De nem is lehetetlen.

Persze, ha valaki Mátyás király valamelyik Corvinájával lepné meg a könyvtárat, az bizonyosan az itt őrzött többi mellé kerülne… De ezeken kívül is számos magyar vonatkozású anyag található a könyvtárban. András példának említi az Anjou-legendárium több lapját és számos egyéb szövegemléket, például az úgynevezett Ábel-féle olasz–magyar szójegyzéket a XV. századból. Az Itáliából Budára érkező küldöttek számára készült, s olyan pikáns kifejezések is szerepelnek benne, amelyek az éjszakai életben is biztos kommunikációs lehetőséget nyújtottak használóiknak …

András még hosszan és érezhetően szívesen beszél vatikáni mindennapjairól, a kutatásairól és a kutatók kiszolgálásáról. Csupán egytől tart: a riportot olvasva nehogy elárasszák Magyarországról nem kellőképpen átgondolt kérésekkel. Ígérem, ezt az olvasók lelkére kötöm. Szerény viszonzásul azért, hogy a szabadidejét ránk áldozta. Bár, ahogy érzékelem, Andrásnak ez az élete.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI