Örökké ide tartozol

– Éjfél körül zörgettek az ablakon, és mondták édesanyámnak, hogy Ágó, Ágó, gyere hamar, mert Rodoljub agyonlőtte Anicát – idézi fel a csaknem 90 éve történteket Hercegszántón a 86 éves Filákovity Istvánné. – Anyám már férjnél volt, elmentek apámmal, és látták, hogy az édeshúga ott fekszik kiterítve a szüleik ágyán. Még lélegzett, de már nem tért magához. Kiderült, hogy a fiú magával is végzett, miután a bálban, miközben együtt keringőztek, mellbe lőtte Anicát. Reggel eljött nagyapámhoz a fiú nagybátyja, és kérte, hogy egy sírba temessék őket. A nagyapám azt felelte: szó sem lehet róla!

Ez a tragédia 1929 tavaszán, a sokácok bálján történt. A 17 éves fiú szerb volt, a 18 éves lány sokác (horvát). Idén 120 éve lesz annak is, hogy 1899-ben 897 hercegszántói ember sokác népviseletbe öltözve, a hiszekegyet imádkozva ünnepélyesen elhagyta a katolikus egyházat, és áttért a görögkeleti vallásra. A hercegszántóiak a Szántóiak Napján 2019 augusztusában táncos, zenés produkcióban dolgozzák föl helyi történelmük 1890 és 1929, a „nyelvrendi perlekedés” kezdete és a báli tragédia között eltelt majdnem négy évtizedét.

Az esemény ötletgazdája Varga Gábor, Filákovity Istvánné testvérének unokája, a Szántóiak Napja szervezője. Ez a nap minden évben egy hercegszántói születésű emberről szól. Az első például Albert Flóriánról, az egyetlen magyar labdarúgóról, aki elnyerte az Aranylabdát. Erős szálak kötötték Hercegszántóhoz Vujicsics Tihamért is, akinek nagyszülei éltek ott; összegyűjtötte és feldolgozta a szántói és környékbeli sokác és szerb népzenét. Csakhogy Lukity Rodoljub és Mándity Anica története nagyon más, mint Albert Flóriáné. A különböző nemzetiségű szántói családokban másként emlékeznek az egyes történésekre.

– Nem tudom, miért akarják most dallal, tánccal fölidézni azt a gyilkosságot – mondja a Budapesten élő Mándity Zsivko, aki számos könyvben dolgozta föl Hercegszántó történetét. – Remélem, nem lesz belőle semmi. Anica rokonsága azt mondja, nem kell feltépni a régi sebeket.

– Ha itt születtél, ide tartozol örökké – ez a mottónk – idézi Varga Gábor. – Az az időszak az ellenségeskedésről és a gyűlölködésről szólt, ami végül tragédiába torkollott. Úgy szeretnénk feldolgozni, hogy aki akar, mindenki részt vegyen benne. Nem döntjük el, kinek van igaza. Én is a rokonságba tartozom, a dédnagymamám húga volt Mándity Anica.

– Nem szeretem, hogy azt a tragédiát még mindig emlegetik. Főleg úgy, hogy nem az igazat mondják. De ha fiatalabb lennék, segítenék Gábornak, mert én a teljes igazságot hallottam a szüleimtől – ez a véleménye Filákovity Istvánnénak.

Két változata van Rodoljub és Anica tragédiájának. A sokácok szerint közönséges gyilkosság volt, egy nagyképű, sértődött szerb fiú nem viselte el, hogy egy sokác lány kikosarazza. A szerbek inkább azt a változatot fogadják el, hogy tragikus szerelem volt, amelyet a vallási, nemzetiségi ellentétek nem engedtek beteljesülni.

Mándity Zsivko a nagybátyja és a nagymamája elbeszéléséből úgy tudja, hogy Rodoljub elkényeztetett egyke gyerek volt, a szülei meghaltak, a nagymamája nevelte. Mulatni járt, a kocsmában úgy alázta a horvátokat, hogy odadobott pár fillért az asztalra, és azt mondta: igyatok ti is, sokácok! A helytörténésznek úgy mondták el, Anica magas volt, Rodoljub alacsony. Anica dolgos, Rodoljub munkakerülő. Anicának volt komoly udvarlója, eszébe sem jutott, hogy hozzámenjen a szerb fiúhoz, aki azért akarta elvenni, mert a lánynak jómódúak voltak a szülei. Azzal zsarolta, hogy ha nem megy hozzá, agyonlövi.

Filákovity Istvánné szerint nem Anicának volt udvarlója, hanem Rodoljub udvarolt egy másik lánynak. – Az is rokon volt, a nagymamám testvérének a lánya. Az édesanyja jött panaszkodni, hogy egy szerb fiú udvarol a lányuknak, és mindig bujdosnak valahová. Mondták neki, hogy ne engedje. Anica panaszkodott édesanyámnak, hogy a Rodoljub azt mondta, agyonlövi, ha nem megy hozzá. Anyám nem vette ezt komolyan. Anica felöltözött szépen népviseletbe, és elment a bálba. Rodoljub hazakísérte a barátnőjét, aztán fölhívta Anicát táncolni. Állítólag, amikor ketten keringőztek, a nagynéném mondta neki, hogy nem mehet hozzá feleségül, mert a szülei nem engedik. No, de ki hallotta, mit beszéltek tánc közben egymással? Rajtuk kívül senki.

Két ballada is született Hercegszántón a tragikus történetből. A sokác változat vált ismertté először, egy Miso Jelity nevű ismert ügyvéd írta. Néhány év múlva elterjedt a szerb közelítésű szöveg is. Mándity Zsivko mindkettőt közli egyik könyvében. „Bájos lányom, most fény derül a titkunkra. Anica szemét lesütötte, és neki suttogva így szólt: csinálj velem, ami kedves neked, ha nem lehetek a mátkád. Mindezért hibás az én anyám, aki nem hagyja, hogy szerb legyek én.” Így szól a szerb változat egy részlete nyersfordításban.

„Amit én szép szóval nem kapok meg, azt, emberek, erővel elveszem. Anica szerb lány lesz, vagy édesanyja siratni fogja. Rodoljub, én nem szeretlek téged. Hagyj békén engem, szépen kérlek! Nem adom fel szokásaimat, a vallását senki sem árulja.” Íme, egy jellemző részlet a horvát szövegből.

Erősen elkülönültek Hercegszántón a pravoszláv szerbek és a katolikus horvátok. Rodoljub és Anica idejében jellemzően külön bálba, iskolába és templomba jártak, nagyon ritka volt a vegyes házasság, a szülők, ha csak tudták, eltántorították ettől a gyermekeiket. De honnan eredt ez az ellenségesség? Nem is olyan régről, a XIX. század végéről.

Mándity Zsivko azt mondja, a mohácsi csata után elnéptelenedett Bácskába a törökök telepítették be a horvátokat, hogy legyen, aki művelje a földet és fizesse nekik az adót. Hercegszántó a legészakibb a Duna menti sokác falvak sorában. A Rákóczi-szabadságharc idején Vak Bottyán csapatai fölégették Bácskát, benne a horvát falvakat. Mint kiderült, azért, mert összetévesztették őket a szerbekkel, akik Bécs oldalán harcoltak a kurucok ellen.

A helytörténész az újvidéki levéltárban is kutatott, de sehol sincs nyoma annak, hogy Szántón szerbek éltek volna a századforduló előtt. Magyarok is csak 1820-tól kezdtek betelepülni a faluba, mert olcsó volt a föld. Még az 1860-as években is csak kéthavonta egyszer volt magyar nyelvű mise a templomban, de 1877-ben a kalocsai érsek úgy rendelkezett, hogy minden harmadik misén magyarul szóljon a prédikáció. 1890-től pedig minden második misének magyarnak kellett lennie.

– Akkoriban kezdődött az erőszakos magyarosítás – magyarázza Mándity Zsivko –, 1876-ban megszüntették a horvát nyelvű oktatást a faluban, az elemi iskolában attól fogva csak a hittant tanították horvátul. Nem értették a magyar szót a horvát gyerekek, de a politika és az egyház ragaszkodott hozzá. 1896-ban, a magyar állam fennállásának ezredik évfordulóján magyar népviseletbe öltöztették a sokácokat, a mezőn tartották a misét, és a pap követelte, hogy magyarul énekeljenek

A sokácok lázongtak a kötelező magyar nyelv ellen. Volt, hogy eljött a kalocsai érsek, azt mondta, úgyis magyarok lesztek, mire megdobálták kővel. A horvátok egy része két évig nem ment misére. Közben Zomborból jöttek ortodox papok és szerb ügyvédek agitálni, hogy térjenek át a pravoszláv vallásra. Hasonló a nyelv, hasonló a vallás, ráadásul nem kell magyarul beszélni.

– Az áttérés után kezdték mondani a szerb papok, hogy most már szerbek vagytok, hagyjátok a horvát nyelvet, neveket, viseletet, szokásokat. Semmi közötök többé a horvátokhoz – folytatja a történetet Mándity Zsivko. – Elérték, hogy a pravoszlávra áttért horvátok egy része szerbebb lett a szerbeknél. Egyszer csak lenézték a sokácokat, mondták, hogy nem értek ti semmit. Nagy káosz lett, a horvátok egy része visszatért a katolikus egyházba, a 897 áttért közül 350-en maradtak végleg pravoszlávok, de ők szerbnek is tartották magukat. Pedig valójában nemcsak Anica volt horvát, hanem Rodoljub is. Kérdezem én: ha áttérnék a református hitre, attól már mindjárt németté is válnék?

– A római katolikus vallás nemzetek fölötti, az ortodox egyház viszont nemzeti keretekben működik. E szerint, aki áttér a szerb ortodox egyházba, az ennek következtében szerb is lesz – magyarázza Balatinácz István, a Hercegszántói Horvát Kisebbségi Önkormányzat elnöke. – Erősen meglepte áttért őseinket, hogy a pravoszlávoknál sem a megszokott népi anyanyelvükön hallgathatták a szertartást, hanem ószláv nyelven, amit éppen úgy nem értettek, mint a magyart. Az addig egységes sokác közösség az áttéréssel kettészakadt, és íratlan szabály lett, hogy mindenki a saját közösségén belül házasodik.

– A szerelemnek, a személyes érzéseknek kevesebb szerepük lehetett akkoriban. Minden közösség úgy próbálta fenntartani önmagát, hogy korlátozta a benne élő egyének szabad akaratát. Ezeket a korlátokat nagyon nehezen vagy sehogyan sem lehetett áttörni – mondja Balatinácz István. – Ma ez már nem így van, sok a vegyes házasság, a helyben maradt lakosság nagy része békésen elmagyarosodott.

A horvát kisebbségi önkormányzat támogatja a múltra emlékező közösségi produkció tervét.

– Nem a régi sebeket akarjuk feltépni, hanem emlékezni szeretnénk – tér rá a konkrét elképzelésre Varga Gábor. – Ez egy közösségi újragondolása lesz a múltnak, amelyben részt vehet Zsivko, Sztyipáék (Balatinácz István beceneve), Evicáék. (Csátity Éva „Evica”, a „Veseli Santovcani” Nemzetiségi Hagyományőrző Egyesület vezetője – a szerk.). Nem arról szól, ki a gyilkos, ki az áldozat. Nem is csak Rodoljub és Anica történetéről, hanem az első világháborúról, annak hercegszántói áldozatairól, Trianon következményeiről, amikor családokat szakított el egymástól az új határ. Az előadás nagy része a hercegszántói horvát és szerb zenékből, táncokból, népviseletből áll majd.

A zenék szerkesztését, a forgatókönyv és a koreográfia megalkotását kívülálló, elfogulatlan profikra bízták. A zenéket a legifjabb Csoóri Sándor válogatja, a cselekményt Nemes Szilvia, a Magyar Állami Népi Együttes koreográfusa állítja össze.

A szerbként számon tartott Csátity Éva a sokác tájházban megmutatja a falu hihetetlenül gazdag népviseleti örökségét. Egy idős férfi, bár kicsit elhanyagolt állapotban, de rengeteg darabot megőrzött.

– Borzasztóan színes volt az itteni népviselet – mondja Csátity Éva. – Külön öltözet volt a munkára, a templomba és az ünnepi eseményekre. Nem is tudjuk mindegyiknek a pontos nevét, Béregfaluból (a határ szerb oldalán, de a nagyon közel lévő Backi Breg) jön egy asszony, aki még ismeri ezeket. Minden darabot fölvesz valaki, akire illik, profi fotós lefényképezi, mellé írjuk a ruha nevét. Az utolsó pillanatban vagyunk, amit ha elmulasztunk, elvész gazdag örökségünk nagy része.

– Olyan szép dalokat tudtak a régi öregek, hogy gyerekkoromban sírtunk, amikor hallgattuk – mutatja Mándity Zsivko a könyveit. – Egy része sírba szállt velük, de jó részét fiatal koromtól kezdve még sikerült lejegyezni. Legutolsó könyvem, a hercegszántói horvát szótár 22 ezer szót tartalmaz. Ma már nem tudnám bővíteni, mind meghaltak az adatközlők, akik még segíthetnének.

A hercegszántóiak közösségi előadása lezárul Rodoljub és Anica 1929-es tragédiájával. A történelem azonban a tragikus események után is folytatódott. Az ellentétek legutóbb az 1990-es években, a délszláv háborúk idején éleződtek ki. Most megint béke van. Hercegszántón a horvát lakosság aránya már csak 15-20 százalék, de a katolikus templomban 1890 óta minden második mise horvát nyelvű. Olyan kevés gyermek születik a faluban, hogy 2008 óta a magyar gyerekek is a horvát nemzetiségi iskolába járnak, mert ott kisebb létszámú osztályok is működhetnek.

A megmaradt aktív emberek igyekeznek megőrizni a múltat, erősíteni a szántói identitást. Sokan jönnek haza a Szántói Napokra – hiszen ahogyan Varga Gáborék mondják: ha itt születtél, ide tartozol örökké.

Szó sem lehet róla, hogy egy sírba temessék a fiatalokat, mondta Mándity Anica szigorú katolikus édesapja. De azért megkérdezte a csendőröktől, muszáj-e elfogadnia az ajánlatot. A darutollasok azt felelték: nem muszáj, ha nem akarja. Így egy napon, de külön sírba temették őket – egymástól alig 50 méterre. Gondozott a hercegszántói temető. A helyiek tudják, hogy melyik sír horváté, melyik magyaré, melyik szerbé. De a hervadó mindenszenteki koszorúk közt sétáló kívülálló nem tud különbséget tenni köztük.

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELEI