Egy nyughatatlan lélek

– Kívülről nézve úgy tűnik, a döccenős indulásért – harmadszorra vették fel az egyetemre – gyorsan és busásan kárpótolta a színészpálya. Például a Pécsi Országos Színházi Találkozón kezdőként kétszer is elnyerte a Legjobb 30 év alatti színésznő díját. Egyensúlyban van a mérleg nyelve?

– Ahogy felvettek a Kaposvári Egyetemre, rögtön éreztem, hogy megtaláltam a hivatásomat, azóta sok örömöm telik a pályában. Nyilván szerencse is kell, hogy az embert észrevegyék és foglalkoztassák, de ehhez én is a mai napig sok munkát teszek hozzá. Nagyon szeretem a szakmámat, és ehhez meglehetősen nyughatatlan is vagyok, folyamatosan keresem a lehetőségeket, hogyan tud még inkább kiteljesedni, még jobbat nyújtani. Nem megfelelésből, hanem mert máshogyan nem tudom.

– Tetten érhető ez a nyughatatlanság és útkeresés abban is, hogy korábban szinte évente színházat váltott: a miskolci év után egy évadot töltött a Pesti Magyar Színházban, egyet a Tháliában, 2017 őszétől pedig a Radnóti tagja. Mégis, mi hajtotta mindig tovább?

– Egyszerűen a kíváncsiságom. Az újabb, másféle kihívások utáni sóvárgás hiányérzetet okozott, ösztönösen vágytam a kitörési módokra. Ezt a belső rezgést biztosan érzékelte a külvilág is, mert bevonzottam a változást, éltem a felkínált lehetőségekkel.

– Valószínűleg a kíváncsiság sokakban megvan – más szakmákban is –, de önnek bátorsága is volt hozzá, hogy váltson.

– Igen, sok embert blokkolnak a félelmei, emiatt nem mernek új kapukat kinyitni. Bennem nincs félsz, csak izgalom az új helyzetek miatt, ahol meg kell találnom a saját helyemet. De bármilyen izgága személynek tűnök, én tipikusan társulati színész vagyok, akinek szüksége van egy csapatra, ahová tartozik. A Radnótiban olyan emberek vesznek körül, akikben művészileg és emberileg is megbízom.

– A társulat elégedett önnel, hiszen a kollégái az első évada végén önnek szavazták meg a legjobb színésznő díját.

– Én is „jó vásárt” csináltam: a Radnóti folyamatosan pulzáló, intenzív közeg, ahol minden próbafolyamat újabb kihívás. Ott helyben, színházon belül kapom meg azt a változatosságot, amire vágyom. Olyan húsba markoló témákkal foglalkozunk, amik a mindennapjainkat érintik és művészileg inspirálóak. Például a legutóbbi, decemberi bemutatónkat, Székely Csaba 10 című színdarabját a tízparancsolat ihlette: tíz magányos ember történetét meséli el úgy, hogy fokozatosan tárulnak fel egymás sorsát keresztező életútjaik. Mind a tízen megszegik a bibliai parancsolatokat, elkövetnek valamilyen bűnt. De vajon mindenki bűnös, aki bűnt követ el? – erre a kérdésre is keresi a választ a rendező Sebestyén Aba. Ugyancsak aktuális témát feszeget a márciusban bemutatásra kerülő Gloria című kortárs, amerikai mű. A darab, Hajdu Szabolcs rendezésében, a húszas-harmincas generáció aktuális témáit járja körül: a munkaerőpiacon való boldogulás nehézségeit, az önmarketing és a félelmek viszonyát, az egymástól való elszigetelődés veszélyeit, az internet korában, a 2010-es években.

– A politika is elég húsba markoló téma. Ön szerint be szabad engedni a színpadokra?

– A válaszhoz legelőször is azt kéne pontosan meghatároznunk, hogy mit nevezünk politikának. Nálunk a politika szó hallatán egyre több embernek görcsbe rándul a gyomra, először az óriásplakátokra meg a tüntetésekre gondol. A párt- és aktuálpolitikának az én mércém szerint nincs helye a színházban. Egyébként sem szeretem, ha a nézőnek agresszívan kész ítéleteket mondunk. Nem hiszem, hogy a napi közéletet kéne színházi formába önteni, viszont a saját korunkról, aktuális társadalmi jelenségekről, a minket körülvevő világról beszélni szabad, sőt kell is, természetesen művészi minőségben. Jelen időben gondolkodni, gondolkodtatni, lelkeket boncolgatni, a közönséget ismerős problémákkal szembesíteni, ez mind feladata a színháznak, máskülönben egy érvénytelen, poros mese az egész.

– Félelmetes, hogy olykor milyen aktualitást kapnak régi darabok! Mint például az évad első bemutatója, A művésznő és rajongói esetében: a színmű az ősbemutató után majdnem 140 évvel később, a #metoo mozgalom korában került a Radnóti színpadára. Mesélne arról, hogy mennyire valóságosak egy színésznő régi-új félelmei?

– Egy olyan fiatal színésznőt alakítok Valló Péter rendezésében, aki először kerül szembe azzal a ténnyel, hogy a jobb élet és a karrier érdekében alá kellene vetnie magát a gazdag mecénások vágyainak. A darab szerzője, Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij saját, negatív tapasztalatai alapján írta meg 1881- ben ezt a keserű komédiát. A történet a fiatalok vágyai és a boldoguláshoz szükséges kompromisszumok ellentétét járja körül, középpontjában egy színésznő kiárusításával. A saját bőrömön is tapasztalom: ahogy halad előre az ember a szakmában, egyre inkább foglalkoztatja, hogyan tudja megőrizni benne saját magát, mennyire tud azon az úton haladni, amit eltervezett magának.

– Ön az eltervezett úton halad?

– Igen, nincs okom panaszra. Ráadásul mostanában mintha több lehetősége is lenne a színészeknek, sorra készülnek a tévésorozatok, és a magyar mozifilmek is egyre sikeresebbek, egyre több nézőt vonzanak.

– Három sikeres tévésorozatban – Válótársak, Csak színház és más semmi, A mi kis falunk – is szerepelt; ezek olyan országos ismertséget hoztak önnek, amit a színházak nem tudnak megadni.

– Való igaz, hogy a Radnótiba esténként 200 ember fér be, ami számszerűen nem vethető össze a sok százezres nézettségű televíziós sorozatokkal. De az ismertség fokozása számomra sose volt szempont, nem a nézettségi mutatók alapján vállalom el a felkéréseket. Ha valami sikeres lesz és sokan nézik, annak viszont nagyon lehet örülni.

– A mi kis falunkkal sem döntött rosszul! Ősszel, szombatonként főműsoridőben minden ötödik tévénézőt az RTL Klub sorozata vonzotta a készülék elé, és játékáért megkapta a Televíziós Újságírók Díját.

– Szerethető sorozatot forgattunk, ami merte vállalni azt, ami: nem akar tanítani, nem akar odamondani vagy beszólni, „csupán” szórakoztatni. Az emberek nagyon ki vannak éhezve a felszabadító nevetésre, és nekünk, alkotóknak a humorral bánni, egy vígjátékot vagy komédiát jól megcsinálni legalább olyan nehéz, mint egy tragédiát. Ráadásul filmen még nehezebb bánni a humorral, mint a színházban, ahol ott vannak a nézők és egzakt módon lemérhető, hogy működik-e, nevetnek vagy sem. Miközben a sorozat egymillió nézőt ültetett képernyő elé, kapott támadásokat is a vidéki élet „kigúnyolása” miatt. Holott erről szó sincs! Nem sajnálkozunk, hanem kifigurázzuk magunkat és az esetlenségeinket.

– Maradjunk még a vidéknél: a Kaposvári Egyetemen szerzett színészdiplomát Mohácsi János osztályában, majd a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött. Budapesti lányként milyen tapasztalatokkal tért haza?

– Hálás vagyok a sorsnak ezekért az évekért, a távolság is segített megtalálni a saját hangomat. A felnőtté válásomban kulcsszerepe van annak, hogy leköltöztem Kaposvárra albérletbe; néha hetekig nem jöttem haza, éjjel-nappal „szakmáztunk”. Miskolc elindított a pályán, ottani alakításokért kaptam az említett két POSZT-díjat, később is szívesen visszajártam. Egy vidéki városnak egészen más a ritmusa, mint Budapestnek. Nincs délutáni zsongás, mint a fővárosban, egyszer csak megnyugszik, elcsendesül minden. A gondolkodáshoz, az elmélyüléshez, önmagunk kereséséhez ideális, még a többórás autóutakat is szerettem, ez volt az aktív csönd állapota. De én Budapesten érzem itthon magam, itt születtem, itt él az egész családom. Hazajöttem.

– Tizenhat éves koráig versenyszerűen teniszezett. Segít a sportból hozott mentalitás?

– Mindenképpen! A sport kitartásra, kötelességtudatra tanított. Arra, hogy ha valaki sokat dolgozik és mindent belead, az az energia megtérül. Azért hagytam abba a versenyzést, mert begörcsöltem attól, hogy az ember csak úgy lehet sikeres, hogy legyőzi a másikat. Ilyen áron nem kell a siker. Ez a fajta versenyszellem nincs meg bennem.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE