Elgyalogolt a Déli-sarkhoz

Ha most hirtelen nem ugrana be, pontosan merre is az arra, senki ne lepődjön meg. A Föld legtávolabbi pontjáról van szó, a fehér jégsivatag birodalmában. Itt mindössze három fő útvonal kínálkozik a Déli-sarkot megcélzó expedícióknak. Közülük a Messner-útvonal a második leghosszabb, nevét a legendás hegymászóról, Reinhold Messnerről kapta. A tiroli kalandor társával, a német Arved Fuchsszal 1989–1990-ben szelte át a kontinenst. Történelmi jelentőségű út volt az övék, hiszen ők voltak az elsők, akik sem állat, sem jármű segítségét nem vették igénybe, csak síléceikre és a szél erejére (kite ernyő) hagyatkozhattak. Az, hogy a magyar Rakonczay Gábornak kiolvasható volt-e csillagképéből, hogy egyszer eljut a Déli-sarkra, annak legföljebb csak az asztrológiával is foglalkozó édesapja a megmondhatója. Mindenesetre a pusztazámori srác már gyerekként is a határait kereste, és úgy tűnik, még most, 37 évesen is talál feszegetni valót.

A maratoni távot először tizenhárom évesen, a történelemórán hallottak hatására, kíváncsiságból futotta le. Milyen is az, amikor valakinek fennmarad a neve? Ez számára mindig is izgalmas kérdésnek tűnt. Amikor felnőttfejjel, számos kalandtúra és egy Guinness-rekord után visszament előadást tartani egykori általános iskolájába az Atlanti-óceán átszelése során szerzett élményeiről, a tanárai váltig állították: ők már akkor látták, hogy… De hogy így is volt, annak ma már nincs is jelentősége. Mondja is: „Akkoriban még a tájfutást képzeltem a világ tetejének, eszembe sem jutott, hogy mást kellett volna csinálnom. Gyakran álltam a dobogó tetején, amikor ez megszokottá vált, az lett a célom, hogy még tíz percet ráverjek a saját időmre.”

Verseny, önmagával. Így jött a képbe az evezés is – pontosabban az óceánátkelés. Merthogy Rakonczay Gábor pontosan látja: „A természetet nem tudod legyőzni, csak együttműködni vele.” Ehhez mire van szüksége? Az elszánáson túl egy könnyűhéj-szerkezetes hajóra, amibe bedobálod a GPS-t és a konzerveket – olcsóbb, mint a luxusutakat kínáló óceánjárók –, ráadásul ha még evezéssel nem érte el a túlsó partot senki, sem magyar, sem külföldi, akkor szponzort is találsz. Rakonczay Gábor hatszor vágott neki az óceánnak. Két alkalommal akkori felesége társaságában, majd volt, hogy egymaga – mindig sikerrel, bár utólag többször bevallotta, megesett, hogy 19-re húzott lapot. Az ember ezer kilométer után rájön, a hullámnak melyik részébe kell megakasztani a lapátot, hogy még gyorsabb legyen a hajó. A kihívásra így emlékszik: „A negyedik átkelést kenuval, egyedül tettem meg. Az Atlanti-óceánon átkeltek vízibiciklivel, kite-tal, de kenuval még senki. Én lehettem az első a világon. Ott, akkor ez nagyon fontos volt. Ez volt az első szólóutam, érdekelt, milyen lehet egyedül helytállni. Harmincéves voltam.” Mindenesetre később, amikor életének egy rövidke szakaszában nem utazott sehová, édesanyjától megkapta: mikor megy már valahová, nagyon elkényelmesedett.

Annak sok összetevője van, hogy valaki miért akarja átszelni a fél Antarktikát. Több száz kilométeren át gyalogolni síléccel, maga mögött húzva a 90 kilogrammos szánt, nem teljesen ugyanaz, mint amikor az ember sífut az osztrák Alpokban, a jól fűtött panzió közelében. Mégis, miért? „Önmagában már az megéri, hogy ott lehetek az Antarktiszon, különösen akkor, ha ez egy gyerekkori álom visszaigazolása. Nemcsak a magas hegyek nyújtanak gyönyörű panorámát, a sarkkörön is bőven akad természeti szépség. De nem ez a fő dolog. Az ember kiszakad a civilizált világból, szélsőséges körülmények között helyzetbe hozza magát. Nem hiszem, hogy a küzdéssel, a hideggel, a nehéz szánnal együtt is történhetett volna akár csak egyetlen dolog, ami miatt azt mondanám, soha többé!”

A felkészülés az egy hónappal korábbi grönlandi túra volt, ami az antarktiszi expedíción való részvételi engedélyhez is szükséges volt. Másrészt Gábor a tapasztalatszerzéshez is nélkülözhetetlen 29 napot töltött ott. Ruházatban, felszerelésben ezek után könnyebb volt magára szabnia a Déli-sarkot. A 600 kilométer arra is jó alkalom volt, hogy átgondolja, kell-e neki a több mint 900 kilométeres táv. Kellett. Pedig Grönland alaposan megszűri a sarkkörre készülő kalandorok társaságát. Az óceánátkelésre indulók 90 százaléka is az első két napon adja fel, a nyílt vízen ritkán kerülnek bajba. A végeláthatatlan menetelésre egyféleképpen lehet igazán felkészülni: futással. Hogy aztán napi 20, de ha kell, 100 vagy akár 200 kilométert is képes legyen maga mögött hagyni. A hideg ellen pedig csak „fel kell öltözni”. A mínusz 20–30 Celsius-fokban, hatvanas széllökésben hamar megfagynak a szabadon hagyott testrészek.

Rakonczay eredeti terve szerint egyedül, utánpótlás és külső rásegítés (kite-ernyő használata) nélkül akarta teljesíteni a távot, azonban az antarktiszi kereskedelmi logisztikát egyeduralkodóként bonyolító cég, az Antarctic Logistics and Expeditions (ALE) csak a saját feltételrendszere szerint hajlandó a szolgáltatását biztosítani. Ez az egyetlen cég, amelyik repülőgépeket indít Chiléből a térségbe, és az ember hiába fizeti ki a szabott árat egy repülős transzferért, a cég dönti el, kit és hová enged. Az ALE végzi a bázisok közötti személy- és teherszállítást, pingvinlesre viszi a tehetős turistákat. Még az Antarktika legmagasabb csúcsára, a 4892 méter magas Mount Vinsonra is szerveznek kereskedelmi, vezetett túrákat. A jelentkezőket biztonsági szempontból szűrik is. Ezzel Gáborék is tisztában voltak: „Nyilván mi, az expedíciósok vagyunk a legszűkebb keresztmetszet, hiszen a jég közepén ötszáz kilométerre vagyunk a legközelebbi embertől, távol a bonyolult és drága mentési lehetőségtől. Arra, amit mi csináltunk, idén hatan kaptak engedélyt. Elférnénk egy asztalnál. Emellett mindig vannak páran, akik szólóban járják végig – közülük kell sokat menteni, ők azok, akik rontják a halálozási statisztikát. Mi négyen vágtunk neki az expedíciónak, hasonló tudással, elképzelésekkel. Chilében találkoztunk először, két héttel az indulás előtt. Általában Everest-mászókból állítják a csapatot, nem kell nagy összeszokás, ismerik a szabályokat. Az alapelképzelés szerint az élen óránként váltottuk volna egymást. Ez a legnehezebb, hiszen navigálni kell, törni a jeget. Törvényszerű, hogy mindig van, aki jobban bírja a csapatban, ilyenkor az vállal többet. Ő halad elöl, nehezebb a szánja, viszi a közös felszerelést – az út során ez siklott át az én szánomba.”

A monotonitástűrésnek nem kedvezett, hogy a négyfős társaság végig egyedül haladt a jégmezőn. Gáborék az utolsó héten láttak öt repülőt, vitték a rakományt és az embereket: „Ezenkívül egyetlen sarkvidéki karavánnal találkoztunk, egy lánctalpas járgánnyal, amely a kutatóbázisok között egy nyolcvanméteres szánt húzva maga mögött szállította a felszereléseket. Ahogy a zuhanyzás vagy az otthoni ágy hiányzott, épp úgy nélkülözni kellett a beszélgetést, a kommunikációt is, hiába voltak ott a társak. Haladni csak csendben, a célra koncentráltan lehetett, tízperces szünetekkel megszakítva a napi 15–35 km-es menetelést.” Pihenőnapot összesen másfelet tartottak a 44 nap alatt – egyiken a sarkköri futást próbálgatta Rakonczay: „Ha már nem csinálok semmit, gondoltam, legalább futok egyet a sarkvidéken.”

Meddig feszegethetők az emberi határok akkor, ha valaki történetesen extrém sportoló? A válasz egyszerűbb, mint hinnénk: amíg életben van. Amíg keresztül tudja vinni azt, amit célul tűz ki: „De a cél ne az legyen, hogy minél több expedíciót teljesítsen, hanem hogy nyolcvanévesen az unokájának majd el tudja mesélni, merre járt. A sarkkörön egyébként az ottani nyárban, nagyon biztonságos körülmények közt haladtunk.” Ha így nézzük, mindez már nem is olyan dermesztő. Ebből a szögből látva egészen más a Déli-sark fekvése. Lehet akár színe is, még ha van fonákja.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELE, FOTÓK: RAKONCZAY DÉLI-SARK EXPEDÍCIÓ