Ezer hegy és millió mosoly

Mathiasszal négy hónapos ruandai munkám második hetében, kávézója megnyitóján találkoztam, és már akkor éreztem, hogy történetében az egész ország krónikája ott van. A harmincegy éves férfi mosolyogva fogad, majd az egyik csendes asztalhoz invitál beszélgetni. Udvariasan érdeklődik a készülő cikkről és a magyar kávézási szokásokról, hogy azután szenvedélyes előadásba kezdjen a megvalósult álomról: a kávé és Ruanda kapcsolatáról.

A kávétermesztés ma mintegy négyszázezer farmernek biztosít megélhetést, többségük mégsem ismeri a szüretelés utáni feldolgozási, felhasználási módját. Mivel a kávét a XIX. század végén először az országba érkező német, majd belga gyarmatosítók kezdték fogyasztani, és a termés nyolcvan százalékát a mai napig jellemzően Afrikától nyugatra exportálják, ezért a legtöbb helyi számára megfizethetetlen. A ruandaiak általában egy fűszeres, tejjel kevert teát isznak, a „fekete leves” nem része a mindennapoknak. Egyre több fiatal vállalkozó éppen ezen szeretne változtatni.

Mathias építőmérnöki tanulmányai mellett egy kávézóban dolgozott, és mint fogalmaz, a kávé segített neki elvégezni az egyetemet, de segítette őt a munkában is. „Egy üvegben vittem magammal kávét a munkahelyemre, és a szünetben megkínáltam a kollégákat. Érezték a hatását, és másnap ők kérdezték, hoztam-e magammal.” Később azt is felismerte, hogy az ő szenvedélye a farmerek megélhetését jelenti vidéken – ekkor fogalmazódott meg benne, hogy küldetésként tekintsen a kávéra. A Kigali Art Café és Mathias története, a vállalkozások növekedése és a turizmus fejlődése – ahogy Ruanda távolodik az 1994-es népirtástól – egyre kevésbé számít kuriózumnak.

„A házunk melletti nyitott csatornában hetente láttam holttesteket a népirtást követő hónapokban” – meséli az egyik helyi barátom, aki a Kongói Demokratikus Köztársaságban (akkori nevén Zaire) született. Hároméves volt, amikor 1994 őszén családja – évtizedekkel azután, hogy elmenekült Ruandából – visszaköltözött Kigaliba. A fegyveres összetűzések csak lassan, évek alatt szűntek meg. Ruandai barátom azt mondja, ez érthető, hiszen ekkor még kavarogtak az indulatok, és a fegyverek is ott voltak a kezekben.

REND ÉS TURIZMUS

Ruandát ma stabilitása kiemeli a térség konfliktus sújtotta országai közül. Részben a szigorú politikai berendezkedésnek köszönhetően nincsenek zavargások. Eltörölték az etnikai kategóriákat, korlátozottan működik a szólás- és a sajtószabadság. Az ország zászlajára tűzte a nemi egyenjogúság megteremtését, aminek köszönhetően ötven százalék feletti a női parlamenti képviselők aránya, a természeti adottságai és a biztonság miatt pedig virágzik a turizmus. Nem véletlenül, hiszen Ruandában utazva az embernek az az érzése támad, hogy a természet a legjavát szerette volna összesűríteni ezen az aprócska, huszonhatezer négyzetkilométernyi területen. Betiltották a nejlonzacskót, a fővárosban frissen nyírt füvű, virágos parkok díszítik az irodaházak közti tereket, ezért Kigali példaértékűen tiszta.

Ameddig a szem ellát, vörös föld és élénk zöld növények felváltva hullámzanak az „ezer hegy és a millió mosoly országának” nevezett Ruandában. A déli tartományban, a Huye (Butare) városa felé vezető úton a falvak között banánfák, rizsföldek, manióka-, tea- és kávéültetvények váltogatják egymást. A lakosság mintegy ötven százaléka ma is mezőgazdaságból él, és ha tud, eladásra termel. A kávétermesztés az elmúlt időszakban évi húszezer tonna fölé emelkedett, ami ugyan még mindig elmarad a környező országok mennyiségétől, minőségében azonban már korántsem. De nem csak a gazdaság számára kedvez a jó minőségű kávébab, a társadalmi változásokhoz is hozzájárul. Mathias kávézója számára például négy, a népirtást túlélő és abban megözvegyült női farmer termeszti a kávét olyan mennyiségben, amivel a helyieket már ki tudja szolgálni. A Kigali Art Café missziója szerint a ruandaiakat szeretné rászoktatni a kávézásra. Mások, például a Question Coffee tulajdonosai szintén női farmerekkel dolgoznak, de a helyi gazdaság erősítésén túl azt is szeretnék, ha a ruandai gourmet (ínyenc) kávé az ország jó hírét is elvinné a világba. Ez pedig – úgy tűnik – nagyon is sikerül. Ruandában virágzik a kávéturizmus. Különböző helyeken különböző pörkölésű és elkészítésű kávét kóstolhatnak az érdeklődők, az igazi rajongók pedig az ültetvényre is ellátogathatnak.

HÍD AZ ESŐERDŐ FELETT

A gasztroturizmus mellett a hagyományos turizmus is teret kap. Az Akagera Nemzeti Parkban szafarizni lehet, nyugaton pedig kajakozni a Kivu-tavon. A legtöbb turistát azonban a Volcanoes Nemzeti Park és a gorillalátogatás vonzza. Aki a négyórás túráért ki tudja fizetni az 1500 dollárt, az – fegyveres őr kíséretében – a kongói–ugandai–ruandai hármas határnál természetes közegükben találkozhat a főemlősökkel. Azokkal, akiket Dian Fossey olyan kitartóan kutatott és védelmezett. Bár e turistacélpontok engem is vonzanak, szabadidőmben végül más látnivalót választok, mert szeretnék az esőerdő közepén függőhídon sétálni.

Hajnalban masszív tejfehér ködben indulunk Kigaliból autóval a burundi határ felé lakótársammal, Alainnel, aki ruandai létére sosem járt még a Nyungwe esőerdőben. Négyórányi utazást követően megérkezünk a látogatóközpontba a reggeli első túrára. A Nyungwe Nemzeti Parkban több mint tíz különböző főemlős, csaknem százféle emlős és mintegy háromszáz madárfaj osztozik a páfrányokkal és liánokkal átszőtt otthonán. A kirándulás után kimerülten, világosban indulunk vissza a fővárosba, így Ruanda mindennapi valósága is láthatóvá válik számunkra. Az út mentén fából eszkábált rolleren játszó gyerekeket, fejükön gyümölcsöt és vizet cipelő, biciklijükön bambuszt és más növényeket szállító helyieket látunk. A szemünk elé táruló kép, a gyalogló tömeg a túlnépesedés és az infrastruktúra hiányát jelzi. A folyóvíz és áram nélküli apró, düledező házak nincstelenségről tanúskodnak. Bár folyamatosan csökken a szegénységi küszöb alatt élők aránya, Ruanda ma is a világ huszadik legszegényebb országa, ahol – főként vidéken – komoly egészségügyi problémákat és társadalmi leszakadást okoz a szolgáltatásokhoz való hozzáférés hiánya. A népirtás után a Kagame elnök vezette ország lassan és jelentős külföldi segítséggel próbált a fejlődés útjára lépni a '90-es években. A minisztériumok, a nemzetközi támogatók, a kormányzati és civil szervezetek az állampolgárokkal szorosan együttműködve dolgoztak és dolgoznak a mai napig a megbékélésen és a fejlődés előmozdításán. Bizonyos szervezetek helyi vállalkozások – például varrodák – elindítását segítik szakmailag és mikrohitellel. Mások gyűléseket szerveznek különböző, a közösség tagjait érintő olyan kérdésekről, mint a higiénia, a traumák feldolgozása, a gyerekek iskolai problémái, biztonság, függőségek, családtervezés. Muszáj. Az állampolgárokat közvetlenül segítő, alulról jövő kezdeményezések nélkül nem valósulhat meg az ország fejlődése. Ruanda lakosságának mintegy hatvan százaléka nem jut áramhoz és tiszta vízhez, az olcsó előállítási költségű italok (például banánsör, gin) miatt extrém módon magas az alkoholizmus, és mindehhez a népességnövekedés kiemelkedő üteme társul. A legszegényebbek sorsa egyelőre itt is tipikus afrikai sors: a vízhordás és az élelem megszerzése, a napi rutin emészti fel az idejük és az energiájuk nagy részét. Ilyen feltételek mellett kevés idő jut a tanulásra, nincs jövedelem, ezek hiányában pedig a jövő tervezésére sincs lehetőség.

Észre kell azonban vennünk az apró, de jelentőségteljes változásokat is. Ruandában van már, ha nem is magas színvonalú, de kötelező és ingyenes oktatás. Az egészségügyi ellátások egy része, például a HIV-gyógyszer is térítésmentes, és telefonhívásra az ország utolsó szegletébe is kimegy a mentő egy maláriagyanús beteg hívására.

FÉNY ÉS ÁRNYÉK

Hazafelé tartva elhagyunk néhány települést, és elhaladunk az út két oldalán fekvő, a Latin-Amerikából jól ismert favellák világát idéző, több ezer burundi és kongói menekült otthonát adó táborok mellett. Az elénk táruló kép más megvilágításba helyezi még a legszegényebb ruandai falvak helyzetét is. A helyi házaknál is apróbb, ingatag viskók lakói között rendszeresen tombolnak a járványok. Ezek az emberek azért választották a menekülttábor kiszolgáltatott körülményeit, mert még ez is jobb annál, mint ahonnan jönnek, ahol gyakran családjukkal együtt életveszélyben vannak. Ruandában két dologban bízhatnak: a nemzetközi szervezetek segítségnyújtásában és abban, hogy nem támadnak rájuk fegyveresek – hiszen Ruanda magáénak tudhatja Afrika egyik legnagyobb értékét, a biztonságot.

Az ország sok szempontból ellentmondásos. Miközben szeret hírt adni a saját, már-már mesébe illő fejlődéséről, képeket közöl a makulátlan Kigaliról, addig a vidék gyakran szegénységet és kilátástalanságot mutat. Ruanda kritikusait pedig ezek mellett elsősorban az emberi jogok megsértése foglalkoztatja. A Janus-arcú országot a súlyos társadalmi problémák éppúgy meghatározzák, mint a főváros modern környezete, és csak remélhetjük, hogy a hatalmas különbségek idővel csökkennek. Legfontosabb jellemzője azonban mégiscsak az, hogy a helyiek úgy érzik, mind ugyanazért dolgoznak. Egy olyan Ruandáért, ahol nincsenek etnikai konfliktusok, és lehetőség van a fejlődésre. Ebben pedig nagy szerepük van a Ma thiashoz hasonló vállalkozóknak, akik a megélhetésen túl a ruandaiak jövőjéért is dolgoznak, reményt adnak a legszegényebbeknek is. Nem csak gazdaságilag támogatják, de szemléletükkel is hozzájárulnak ahhoz, hogy Ruandának mindezt esélye legyen megvalósítani.

A SZERZŐ FELVETELE, FOTÓ: STEVE TERRILL, AFP, FOTÓ: PHIL MOORE, AFP