Mária-napi menekültek

Az 1848-as forradalom és szabadságharc történetének kevésbé ismert része, hogy a nemzetiségek önállóságot követeltek, s mivel a bécsi udvarral szemben a saját önállóságát kiharcolt magyar kormánytól nem kapták meg, ellene fordultak. Így támadtak a Délvidéken osztrák–szerb csapatok előbb a magyar haderőre, majd a terület 1849. január 16-i kiürítése után a védtelenné vált falvak magyar lakosságára. A fosztogatást és gyilkolást inkább a szerb szabadcsapatok hajtották végre.

Bácsfeketehegy – szerb nevén Feketics – magyar lakossága a török kiűzése után betelepített protestáns kunokból állt. Megvoltak a kun kapcsolataik, és a veszélyt látva megegyeztek a menekülés célpontjáról. A teheneket, birkákat már jó előre elhajtották Kiskunhalasra, kisebb részben Soltvadkertre. Becsomagolva várták az indulás időpontját.

A szerb martalócok január 23- án, Mária menyegzőjének napján indították meg a támadást. A falut húsz helybeli nemzetőr védte. Ők riasztották a lakosságot, amely a nagy készülés ellenére fejvesztve menekült. Feljegyezték, hogy az egyik családból a szülők együtt vitték el a kocsit, rajta a személyes holmijukat, utánakötve a két tehenet. Mikor megindult a támadás, az otthon maradt 12 éves kislány lepedőbe kötötte a 3 éves öccsét, a nyakába akasztotta, úgy menekült vele.

Egy másik család lovas kocsin menekült: a szülők és a nagyobb gyerekek nagyon elővigyázatosan, az utakat és a lakott helyeket elkerülve siettek észak felé. Csak a második faluban jöttek rá, hogy a legkisebb gyereket otthonfelejtették a kuckóban. A támadók megölték a falu papját és valamennyi nemzetőrt. Tragikus történet, hogy az egyik védelmező fegyveres fiatalember helyett a 17 éves öccse vette fel az egyenruhát, mivel a bátyjának családja volt.

A Mária-napi – más hagyomány szerint Mári-napi – szaladás után a kiskunhalasiak 1068 menekültet fogadtak be. Élelmezni kellett őket, a téli hidegben fűteni rájuk, elhelyezni a jószágaikat. A korábbi katonai beszállásolások is nagy terhet jelentettek. Kértek ugyan állami támogatást, de a bürokrácia malmai már akkor is lassan őröltek: a Szegedi Fősóhivatalban csak sokára került sorra a kérelmük elbírálása.

A rendkívüli helyzetben rendkívüli szabályokat kellett hozni. Heti egyszeri pluszfagyűjtést engedélyeztek a kijelölt erdőben. Amelyik menekültnek volt pénze, annak a helyiekhez hasonlóan az állatai legeltetése után ki kellett fizetnie a „szájpénzt”. Akinek közülük fegyvere volt, felszólították, hogy álljon be a nemzetőrségbe. Akinek nem volt fegyvere, de harcolni akart, csatlakozhatott a magyar szabadcsapatokhoz.

Bácsfeketehegyen a szerb szabadcsapatok kifosztottak, amit lehetett. A megmaradó értékeket a magyarokkal nem szimpatizáló helyi svábok hordták át a saját házaikba. Ahogyan a történelemben nem ritkán előfordul, úgy vélték, hogy a magyarok már úgysem jönnek vissza, de ha visszajönnének is, addigra úgyis elvinné más a holmijukat.

Végül csak 1849 őszén térhettek haza. Egy részük állást kapott, végleg Halason telepedett le. A Makay gyógyszerészfamília ősei például Bácsfeketehegyről érkeztek. Házasságok, komaságok jöttek létre menekültek és befogadók között. A híres református prédikátor, az egyik halasi gimnázium névadója, Szilády Áron öccse viszont Bács feketehegyen lett pap, iskolaépítő és helytörténész.

Az emlékek fölelevenítésére január 23-án megemlékezést tartottak a kiskunhalasi városi könyvtárban. A helyiekkel együtt szinte tátott szájjal hallgattuk Horváth Etelka könyvtáros visszaemlékezését. Az ötletgazda, Mester Sándor történelemtanár azt mondta: szeretné, ha évről évre megemlékeznének erről a napról, mint az emberségből példát adó, befogadó halasi szolidaritás ünnepéről. A megemlékezést követően mécsest gyújtottak a könyvtár melletti parkban, a Lány madárral elnevezésű szobornál.

FOTÓ: JUHÁSZ GÉZA