Nem a jövőben élek

– A Dal zsűrije négy teljesen eltérő személyiségből áll. Ön milyen szempontok szerint mérlegel?

– Én kifejezetten értékelem az egyediséget. Például gyakran előfordul a népi motívumok alkalmazása, de ezzel óvatosan, jó érzékkel kell bánni: bizonyos dalokba szépen beilleszthető egy hegedű, míg más esetekben azonnal kihallatszik, ha a népi hangszerek erőltetetten szólalnak meg.

– A zene-szöveg-személyiség hármasából melyik mennyit nyom a latban?

– A kulcs: a megfelelő arány. Az sem jó, ha a zene elnyomja a szöveget és az előadó személyiségét, de az sem szerencsés, ha a szöveg elveszi a figyelmet a zenéről és háttérbe kényszeríti az előadót. De mindezek mellett talán a legfontosabb, hogy saját karaktere legyen a dalnak. Ennek megítélése teljesen szubjektív, a zsűritagok véleményével nem kell egyetérteni, sok esetben nekünk mást jelent az értékes dal, mint az otthon ülőknek. Nincs egyszerű helyzetben a zsűri, ezt nyugodtan kijelenthetjük.

– Az évek során több televíziós zenei tehetségkutató műsorban zsűrizett. Szakmabeliként követi a sorsukat, a versenyzők tudtak élni a tévé adta ismertség lehetőségével?

– A jelentkezők egy része és szimpatizánsaik azt hitték, hogy ha minden hétvégén lehetőséget kaptak a tévécsatornáktól, akkor az már egyenes utat jelent a sikerhez. Ez óriási tévedés, erre még nem akadt példa, mióta tehetségkutató műsor zajlik kicsiny országunkban. Évek alatt láttunk nem egy bukást, és szembesültünk olyannal is, hogy egy ilyen műsorból kikerült előadó kapott egy újabb esélyt, köszönhetően egy új menedzsernek vagy egy új koncepciónak. Ebben a szakmában nincs két egyforma eset, sors. Adott „recept” működik az egyik zenekarnál, de nem biztos, hogy ugyanaz a másiknál is alkalmazható.

– Milyen erényekkel megáldott énekesek képesek hosszú távon érvényesülni ezen a pályán?

– Saját hang, karakter, zeneiség, tehetség – ez az alap a sikerhez. És még akkor sem garantált, hogy befut egy csapat vagy előadó. A szerencsefaktor is nagymértékben szerepet játszik ebben a képletben.

– Február 15-én a fővárosi Arénában jubileumi koncertet ad a Magna Cum Laude. Hogyan emlékszik a közös húsz évre?

– Nehéz ennyi történés, élmény közül kiemelni bármit; egy-egy jól sikerült lemezen és koncerten túl még inkább épített bennünket lelkileg, hogy színpadra léphettünk olyan, számunkra ikonikus előadókkal, akik példaképként álltak-állnak előttünk. De ha beismeri valaki, ha nem, egy zenekar életében akadnak hullámvölgyek is – pontosan úgy, ahogy mondjuk egy párkapcsolatban. Éltünk meg nagyon komoly mélypontokat, amelyek majdnem a zenekar feloszlásához vezettek, de valahogy mindig is fontosabbnak bizonyult az együtt boldogulás, mint a külön utakon járás. A dalaink mindig helyre tették bennünk, melyik úton kell járnunk, és ezen csak egymásra számíthatunk. Ezek a közösön megélt élmények vagy tragédiák oly mértékben kovácsolták össze a bandát, hogy húsz év múltán most a legegységesebb a zenekar.

– Kevesebben tudják önről, hogy mélyen hívő ember, aki a Baptista Teológiai Akadémián tavaly végzett teológus szakon. Mi motiválta, amikor beült az iskolapadba?

– Logisztikai bravúrnak számított a tanulást összeegyeztetni a családi életünkkel – három gyermek édesapja vagyok – és a sokféle elfoglaltságommal, de a nehézségek ellenére az emlékeimben a felemelő pillanatok, szép emlékek és értékes kapcsolatok maradtak meg. Saját magam miatt kezdtem el foglalkozni a teológiával, nem egy külső kényszer vagy egy jövőbeli terv miatt iratkoztam be az akadémiára. Szerettem volna minél többet megtudni Istenről, az evangéliumról. Az etikától a dogmatikáig rengeteg tantárgyat hallgattam, élvezettel szívtam magamba azt a tudást, ami véleményem szerint mindenkinek a birtokába kellene, hogy kerüljön. Azt a tudást, ami elrendezi az emberben a rendezetlen, érthetetlen, megmagyarázhatatlan kérdéseket. Segít abban, hogy az egyén még jobban megismerje önmagát, az erősségeit és a gyengeségeit egyaránt. Sokkal türelmesebb és kiegyensúlyozottabb lettem. A négy év közelebb vezetett Istenhez, ahhoz az Istenhez, aki képes megváltoztatni bárkinek az életét.

– A Magna Cum Laude zenekar Békés megyéből indult, időközben ön felköltözött Budapestre. Érdekel, hogyan élte meg ezt a váltást; volt-e önben a vidékről származó emberekre gyakran jellemző túlfűtött bizonyítási vágy, „csak azért is” dac?

– Bennem nem munkált ilyen túlfűtöttség. Tisztában voltam azzal, milyen képességekkel bírok, és ez adott egy egészséges önbizalmat. Talán a nagyvárosi lét megszokása, tudomásul vétele okozott kis zavartságot bennem. A legtöbb vidéki ember számára, aki felkerül a fővárosba, nagyon magával ragadó tud lenni a nagyváros, amely képes beszippantani az újonnan érkezőt – engem igazából nem sikerült, mert nem az érdekelt Budapestből, mint sok mást. A munkám, a zenekar munkájának megkönnyebbítését és a lehetőségeket láttam a fővárosi létben, sok minden könnyebbé, gyorsabbá, rugalmasabbá vált.

– A roma származása jelentett valaha problémát?

– Volt idő, amikor problémát okozott a származásom, sőt még atrocitás is ért emiatt. De már nem foglalkozom ezzel. Hiszek abban, hogy minden embert a cselekedetei által kell megítélni, és nem a származása, vallási identitása alapján. Én a szeretetben hiszek, nem a háborúban.

– Mekkora a különbség a mostani élete és a dobozi indulása között?

– Teljesen más életet élek természetesen, mint húsz éve. Örök változás minden, ami körülöttünk van. Minden! Mi is változunk, az értékeink is változnak – ami eddig fontos volt, lehet, hogy azon mint buta dolgon mosolygunk majd néhány év múlva. Ez így van rendjén. A változás mindig kimozdítja az embert a komfortzónájából, és ez nekünk, művészlelkeknek hasznos, inspiráló.

– Milyen leckét tanult az út során?

– Az egyik tanulság, hogy ne a jövőben éljek, ne azt tervezzem görcsösen. Én bizony sokáig így éltem az életem, a jelen igazi megélése valahogy elmaradt. Most már fontos az adott, múló pillanat, amiben épp vagyok. A másik üzenet, amit közvetíteni szeretnék: lehetőségeinkhez mérten minél többet segítsünk embertársainkon. Nemcsak anyagi támogatásra gondolok, a lelki segítségnyújtás legalább ennyire hasznos kapaszkodó lehet sok embernek. Hadd kölcsönözzek mottót ehhez a gondolathoz egy másik előadóművész, Ákos egyik dalából: „A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz.”

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE