Örökös ráébredések

– Szabad föld vagy melegház?

– Mind a kettőt jól ismerem, de sajnos többet dolgoztam az üvegházban, mint a szabadban. Nem tudom, hogyha bemennénk a sarki boltba, meg tudnám-e még szemre mondani, melyik paprika a 3,6-os, 4,7-es vagy az 5,8- as méret. A rendszerváltás után a szüleim is csak ott boldogultak, fóliában, üvegházban paprikát, paradicsomot termesztettek. Nagyon kemény munka.

– És kemény világ. Szegvár és a környező tanyavilág kimeríthetetlen élményanyaga regényeinek, ám sokszor mondják önről, hogy kegyetlenül ír a paraszti világról.

– Nem írok róla kegyetlenül, de azt látni kell, hogy az szigorú világ volt. A végletes idealizálása azért veszélyes, mert azt sugallja, hogy ott csak tisztaság és jóság létezett. Az már kevéssé árnyalt a megszépített képen, hogy mennyire kemény volt az az élet, munkával, folytonos robotolással, pici örömmel. Én láttam ennek a világrendnek a szépségét, egységét, rendezettségét. Helye volt benne mindennek, az elmúlásnak is. Másfelől azt is láttam, hogyan szenvednek benne, a ridegségétől, a korlátaitól, hiszen tele voltak önkifejezési vággyal, álmokkal, szárnyalással.

– A családtörténeteiben az emlékezés alapvető kötőelem. Az írásban, a történetmesélésben volt egy nagy családi elődje is, a nagyapja, akihez közel állt.

– Gyerekkoromban rengeteget nyaggattam a négy elemit végzett nagyapámat, miért nem ír naplót. Ugyanis nagyon szeretett írni, harminc éven át viszont nem jegyzett fel egyebet, mint az időjárást. Egyetlenegy mondat azonban mégis kiszaladt belőle, amit nem tudott visszatartani, ez pedig így hangzott: „A mamának titkai vannak.” Akkor értettem meg, amikor ezt a mondatot olvastam, hogy micsoda fájdalmat okoztam ezzel a nyaggatással. Mert valószínűleg ő is vágyott rá, hogy naplót vezessen, de azt az ő neveltetése nem engedte meg, az írás az ő értékrendje szerint úri hóbort, valami erkölcstelen, szemérmetlen dolog volt az ő szemében. Sokat gúnyoltam azzal is, amikről mesélt. „Jaj, tata, hát ezeket már biztos kitalálod, úgy beszélsz, mintha skanzenben lennél.” Tanyavilágban nőtt fel, amikről mesélt, gyerekként úgy tűnt, mintha háborús filmet néztem volna. De visszakaptam mindezt, mert az ember előbb-utóbb mindent visszakap. Már az Isten hozott című regényemnél, tizenöt éve azt kérdezték, honnan ismerem én ezt a letűnt világot ilyen jól. Majd azt kérte a szerkesztőm: tegyem a történetet legalább tíz évvel korábbra, mert a pesti olvasónak talán úgy hihető lesz.

– Az kiderült, hogy a mamának mi volt a titka?

– Én tudom, de hadd maradjon meg annak.

– Az elmúlt bő fél év fordulópont volt az életében. Leküzdött egy súlyos betegséget, és megjelent új regénye, a Vera. A kötet elején két idézet olvasható, az egyik Szabó Magdától származik: „A változás, ami életében bekövetkezett, annyi mindentől megfosztotta, mintha bomba pusztított volna az otthonában.” Miért éppen az Abigél nyitómondatát választotta?

– Szabó Magda ikonikus példaképem, kiváló írónak tartom. Büszke vagyok arra, amit éppen egy, a Szabad Földnek adott interjúban mondott – azóta is őrzöm, pedig magamról nem szoktam eltenni semmit. Megkérdezték tőle, milyen fiatal írókat szeret olvasni. Azt válaszolta rá, hogy Esterházy Pétert szereti, de kinevette az újságíró. Mert Magda nézőpontjából ő valóban fiatal, és ugyan Péter örökifjú volt, de mégis, az ifjak közül tudna-e sorolni? És akkor engem megemlített. Visszatérve a Verához: ennek az új regényemnek a lelki muníciója valami hasonló, mint az Abigél főhősnőjéé. Az Abigélnél egy történelmi helyzet hozza, hogy jóval nehezebb kihívásban kell lennie embernek, felnőttnek – egy gyereklánynak is. A Verában is nagyobb súly nehezedik egy kislány vállára, mint amit koránál fogva kellene elviselnie. Itt egy korán jött szerelemmel borult fel az élete, és olyan családi titkok szakadnak a nyakába, amikkel még a szülőknek sem sikerült megbirkózniuk. A regénybeli kislány tele van szeretettel és vággyal, hogy megtudja, honnan jött. Ez azzal jár, hogy egy nagy barátságot és a bizonyosságot elveszíti. Nemcsak identitáskereső regény, de beavatódás is, hogy milyen áldozatai vannak a felnőtté válásnak.

– A közelmúltban, a könyv megjelenése előtt nem sokkal súlyos rákbetegségből gyógyult ki. Egyik interjújában azt nyilatkozta, a betegsége óta őszintébb tud lenni. Ezt értsük úgy, hogy van különbség őszinteség és őszinteség között?

– Én egészen kamaszkoromig jó fiú voltam, konfliktuskerülő. Valamilyen módon mindig harmóniára törekedtem abban a rengeteg szorongásban, amit az Úrtól valamiért kaptam. Ha ebben a szeretetfüggésben élsz, ösztönösen nem hazudsz. Ám ha hazudni nem is, de elhallgatni tudni kell dolgokat. Az őszintébbnek levést inkább úgy értem, hogy magammal, a megalkuvásaimmal, a hibáimmal, a lehetetlenségeimmel vagyok őszintébb. Hogy ez az őszinteség javulást eredményez-e? Nem tudok beszámolni erről. De hajlamos vagyok azt hinni, hogy a szembenézés gesztusa azzal kezdődik, ha kimondatik a probléma. Hogy az alázatosabb szembenézés mégiscsak visz engem valahová, még ha lassan is.

– Az olvasók az Élet és Irodalomban megjelent verseiből tudhatták meg februárban, mi is a legszebb szó: negatív. A bomba, a betegség Abigéléhez, vagy ha úgy tetszik, Veráéhoz hasonlóan dúlta szét addigi életét. Hogyan változtatta meg, milyen új dolgokat hozott?

– Jelentősen átalakítja az embert, ha tartósan kikerül az életből, s hosszan van ideje s kényszere saját magával törődni. Egyfajta mély, lelki túra, amit az erős fizikai fájdalom a maga módján mégis segít, ha szabad ezt így mondani. Fizikálisan és lelkileg is átformált. Igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni. Könnyebben nyitom ki a szívem, látom meg a jó dolgokat, és a szeretetet könnyebben fogadom – be és meg. Kell ide egy igekötő, előbb-utóbb meglesz. Azokban a tevékenységekben, miket korábban letudandó feladatként éltem meg, most felfedezem, hogy azokból én is kapok energiát és szeretetet. Remélem, hogy ez így is marad. Tudja, örökös ráébredések sorozatából áll az életünk. Ugyanazt tízszer-tizenötször felismerjük, megpróbálunk tenni ellene, majd újra és újra visszaesünk.

– A betegség alatt felerősödött a lírai énje, hosszú idő után újból versekkel jelentkezett. Összefüggött az állapotával, a gyengeséggel, a fájdalommal, netán azzal, hogy hosszabb lélegzetű műre nem volt ereje?

– A versírás utáni vágy már hamarabb feltámadott, hála az égnek. Kétségtelen, hogy a legnagyobb termés a Balázsolás-ciklus, amit Babits Mihály hasonló helyzete után vettem kölcsön. Különös hagyaték az övé. Ő az első költőnk, akinek – miközben időről időre megnémult – megmaradt a hangja a rádióból. A '30-as évek második felében készítettek vele felvételt, rendkívül rossz minőségben ma is hallható az a gazdátlan hang. Izgalmas véletlen, hogy egyszerre maradt meg a hangja és a némasága, s ezek okán azok az imádságokká nemesedő versek, amiket a betegség közben írt. De nemcsak a hangja és némasága maradt gazdátlanul, hanem a betegsége is, amiről az utókor hosszú ideig nem tudta, mi is volt valójában. Babitsot Svédországban kezelték, s 1938-ban svéd orvosok félretették a szövettani mintáját. Ezt 1981-ben derítette ki egy magyar orvos, s ebből tudtuk meg, hogy gégerákban szenvedett.

– Az élet megy tovább, ugye?

– Persze. Versek következnek, huszonéves kihagyás után meg fogok engedni magamnak egy verseskötetet; legutóbb 1998-ban jelent meg. Ez ügyben azért is izgatott vagyok, mert az olvasók sokszor találkozhattak már énekelt verseimmel zenés műsorokban, lemezeken. Most már hiányzik, hogy a könyv, mint médium hordozzon verset. Biztosan kevesebb emberhez jut el, mert verseskötetet kevesebben vesznek. De különös látlelet lesz erről a hosszú időszakról.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE