ELÉRTE AZ ÁLMAIT, de újabb kihívásokra vágyik. Származása miatt neki sokszorosan kellett bizonyítania, de amit fel tud mutatni, az mások számára is példaértékű. Sztojka Edina gyulai ápolónő lett az év hétköznapi roma hőse, ő kapta a Roma Sajtóközpont által alapított Aranypánt-díjat.
Egyik napról a másikra felborult az élete. Tíz jelölt között dőlt el, hogy az idén kit nevezzenek a hétköznapok roma hősének. Mintegy harmincezer voks érkezett rájuk, közülük Sztojka Edina gyulai ápolónő kiemelkedő szavazati aránnyal nyert. Napokig azt sem fogta fel, hogy díjazott lett, azt hitte, az egészet csak álmodja. Ahogy telik az idő, kezdi megérteni, hogy ami vele történt, az nagyon is a valóság része.
– Sokan gratulálnak, érzem az emberek szeretetét – meséli Sztojka Edina. – Nem vagyok különleges, főleg nem hős. Azt az utat járom, amit választottam, és élem a saját életem. Ha adódtak is közben nehézségek, azokat sikerült leküzdenem. Sokszor erőn felül kellett helytállnom anyaként és ápolónőként. Hogy ezt most elismerték, az számomra egyfajta visszaigazolás. Sokáig a negatív történések éltettek, mindig a dacos ellenállás vitt előbbre. A cigányokkal a környezetük megpróbálja elhitetni, hogy annyit érnek, amennyire mások tartják őket. „Úgyse tudod megcsinálni!” – mindenfelől ezt hallják, s egy idő után nem tudnak szabadulni ettől a gondolattól. Én is megkaptam a magamét, a fejemhez vágták, hogy tizenhat évesen szültem, egyedül neveltem fel a fiamat, ráadásul még diplomát is szereztem. Nem akartam úgy leélni az életemet, hogy napszámba járjak, ennél többre tartottam magam.
Edina mindig ápolónő szeretett volna lenni, noha az iskolában a fizikatanára felvetette, hogy kiugró képességei alapján akár az orvosi egyetemre is mehetne. Elengedte a füle mellett, jólesett neki a biztatás, de nem hitt magában. Sosem volt gondja a tanulással, az első osztályt úgy kezdte, hogy már tudott írni és olvasni, így aztán unatkozott az órákon. Fekete báránynak tartották, szerinte inkább lázadó volt. Származása miatt is kilógott a sorból, amit kirekesztésként élt meg. Hogy álmait valóra váltsa, elkezdte az egészségügyi szakközepiskolát, amit akkor hagyott abba, amikor gyereke apjával megismerkedett. Megszületett a fia, Márkó, attól kezdve neki élt. Edina huszonegy évesen gondolt egyet, s félve jelentkezett a Békés Megyei Központi Kórház gyulai hospice osztályán.
– Ha nem vesz fel a főnővér, és a kórházigazgatás nem ad esélyt, egészen másként alakult volna az életem – gondolkodik el Sztojka Edina. – Először adminisztrátori munkát kaptam, de nem tettem le arról, hogy kiszolgáltatott embereknek segíthessek életük utolsó szakaszában. Elvégeztem egy OKJ-s ápolónői asszisztensi képzést, leérettségiztem a dolgozók gimnáziumában, és felvételiztem a Szent István Egyetem ápolás és betegellátás szakára. Harmincnégy évesen vettem át a diplomámat. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy feladjam. Elsősorban a fiamnak akartam bizonyítani, hogy a nehéz körülmények és az előítéletek ellenére is meg lehet valósítani a céljainkat, ha van bennünk elég kitartás és szorgalom. Szerencse nem feltétlenül kell hozzá, hiszen mindenki számára adott a lehetőség, „csak” fel kell ismerni és tudni kell élni vele. Edina szülei elváltak. Apja abban a faluban lakik, ahol a mai napig élnek a rokonaik, édesanyja viszont két lányával a városban maradt, ahol tartaniuk kellett az előítéletektől, annak dacára, hogy elenyésző a cigány lakosok száma. Állandó bizonyítás az életük még ma is. Amikor Edina sok-sok albérlet után nemrég a saját lakásába költözött, a szomszédjai gyanúsan méregették. Aztán, ahogy szóba elegyedtek vele és jobban megismerték, változott a véleményük. Meddig kell még ezzel a fajta általánosítással (lesajnálással) együtt élnie egy cigánynak? – tesszük fel együtt a költői kérdést.
– Ápolónőként a híd szerepét töltöm be a betegek és a hozzátartozóik között, segítek abban, hogy a lehető legjobb legyen köztük a kommunikáció. Sokan nem tudnak mit kezdeni a halál tényével. Ezért is írtam a szakdolgozatomat a hozzátartozók gyászáról – említi végül Sztojka Edina. – Persze minden eset más. Nem tudok annál nagyobb fájdalmat elképzelni, mint amikor egy édesanya elveszíti a gyermekét. Ez visel meg a legjobban. Mindent megteszek a betegekért. Ahogyan otthon a családomért. Megtanultam értékelni az életet. Néha annak is elég örülni, ha süt a nap. A megbocsátás nagy erény. Elégedett vagyok, hiszen elértem a céljaimat, de folyton újabb kihívásokra vágyom. Hospice osztályunk alapítványán keresztül szeretnék a nálunk megforduló betegeknek és a hozzátartozóiknak segíteni. Békés megye számos falujában élnek nehéz körülmények között cigánygyerekek, keresem a lehetőséget, hogyan tudnék változtatni a helyzetükön.
FOTÓ: DÉRI MIKLÓS, ROMA SAJTÓKÖZPONT