Lehetetlen vállalkozás

De hogyan kerültek Mátészalkára, egyáltalán Szatmárba, majd Szabolcsba a székely katonák, hiszen akkorra már vége lett a nagy háborúnak, s a harcterekről hazatértek a katonák? Már ahol... Mert a románok például épp akkor kezdtek fegyverkezni, amikor a nagyhatalmak aláírták a fegyverszünetet. A románok az I. világháború kitörésekor még a központi hatalmak, így az Osztrák–Magyar Monarchia szövetségesei voltak, de titokban már akkor az antant képviselőivel tárgyaltak, mert ki tudja, mit hoz a háború...

Céljuk természetesen Erdély megszerzése volt. De egyedül s nyíltan nem mertek támadni, meglapultak hát, és lesték a prédát, amit az antant fel is ajánlott nekik, ha ők hadba lépnek annak az oldalán. Ezt meg is tették a románok, s 1916-ban megtámadták Erdélyt. Már csak azért is, mert tudták, hogy könnyű dolguk lesz, hiszen a hadra fogható magyar férfiak a messzi Orosz- meg Olaszországban harcolnak. Az Erdélyben állomásozó csekély létszámú osztrák–magyar haderő igyekezett lassítani az ellenséges csapatok mozgását, de győzött a sokszoros túlerő. A románok elől mintegy kétszázezer székely nő, gyerek, idős ember volt kénytelen elmenekülni. Teljes falvak ürültek ki, a menekülőket főleg az alföldi magyar családok fogadták be. Volt olyan település, például az akkor alig több mint tízezres lélekszámú Hajdúnánás, amely csaknem négyezer székelynek adott otthont majdnem két éven át. Hihetetlen ez a ma emberének, de akkor ez volt a természetes – magyar a magyarnak testvére, s kötelessége segíteni a bajbajutottat.

Ellenállás híján a románok egészen a Marosig elértek, ám akkor megérkeztek a frontról hazavezényelt magyar és osztrák–német csapatok, s rövid idő alatt egészen Bukarestig zavarták őket, mire Románia – ezúttal az antanttal kötött szerződést megszegve – le is tette a fegyvert. Ez azonban egyáltalán nem zavarta meg abban, hogy a háború befejeztével ismételten bejelentse igényét Erdélyre, amit az antant hallgatólagosan, majd hivatalosan is tudomásul vett, és a románok meg is kezdték Erdély megszállását. Volt azonban egy kis gond. Ó-Romániában parasztlázadás fenyegetett, a besorozott katonák pedig nem nagyon akartak Erdélyért meghalni. A feltüzelt erdélyi románok körében azonban nagy volt a lelkesedés. Ne feledjük, 1918. december 1-jén a magyar államvasút jóvoltából ingyen Gyulafehérvárra szállított románok elhatározták, hogy Erdély egyesül Romániával, s igaz, hogy három héttel később Kolozsváron a magyarok több tízezres nagygyűlése arról határozott, hogy Erdély marad Magyarországgal, ez nem gátolta meg a bukaresti urakat, hogy Magyarország keleti részeire rászabadítsák a seregeiket.

Furcsa egy hadsereg volt! A visszaemlékezők szerint a szedett-vedett katonaság meg a hozzájuk csatlakozott, hiányos öltözetű román nemzetőrök hada láttán a városba érkező Berthelot francia tábornok gúnyosan meg is jegyezte: ezek az alakok építették fel ezt a gyönyörű várost!? (Kolozsvár 60 808 fős lakosságának nemzetiségi összetétele az 1910-es népszámlálás adatai szerint így alakult: 83,4% magyar, 12,4% román, 2,8% német, 1,4% egyéb.) Most azonban – okulva a két évvel korábbi orvtámadásból – a székelyek és az erdélyi magyarok fegyverrel akartak szembeszállni a megszállókkal. Csakhogy nem volt kivel s mivel! Magyarországon ugyanis kitört az úgynevezett őszirózsás forradalom, s többek között az akkori hírhedt hadügyminiszter, Linder Béla utasítására a hazafelé tartó legénységet leszerelték, így a hazatért erdélyi katonák kezében nem volt fegyver, amivel felvehették volna a harcot a betörő ellenséggel. A székelyföldi önkéntesek azonban nem ültek ölbe tett kézzel. Kapcsolatba léptek Erdély nemrég kinevezett katonai parancsnokával, Kratochvil Károllyal, aki mozgósította egykori tisztjeit, katonáit is, és vezetésével megalakították a Székely Hadosztályt. Ám kevesen voltak, létszámuk éppen csak elérte a 10 ezer főt, fegyverrel, lőszerrel pedig alig bírtak. Szemben a jól felfegyverzett, pihent, Erdélyben fokozatosan megerősödő román reguláris és önkéntesekkel kiegészített támadókkal, akik már 1918 karácsonyán bevonultak Kolozsvárra, majd nyomultak nyugatra, hogy megvalósítsák a soha nem létező Nagy-Románia álmát – a Moldvából és Havasalföldből összeragasztott Románia csupán 1862 óta létezett –, melynek keleti határa a Tisza.

– Szinérváraljától Belényesig húzódott az a vonal, amit a tízezer embernek védenie kellett – mondja Gottfried Barna, Szabolcs megye főlevéltárosa, aki Nagy Szabolccsal közösen megírta a hiánypótló könyvet, A Székely Hadosztály történetét. – Lehetetlen vállalkozás volt, ráadásul a budapesti kormány is cserbenhagyta őket. Pedig Károlyi Mihály meg később Kun Béla segítséget ígért, katonákat, fegyvereket. De katonák nem mentek, a küldött fegyverek, ágyúk irányzékát pedig szándékosan megrongálták, hogy ne lehessen eredményesen használni őket. Az 1919 tavaszán már többszörös túlerőben lévő ellenség előrenyomulását a hadosztály sokáig így is eredményesen lassította. A Szilágyságban és Máramarosban több győztes összecsapást is megvívó székelyek végül a Kraszna vonalán még egyszer visszaverték a támadást, de aztán 1919. április derekán nagy erejű román támadás kezdődött a teljes fronton. Még így is, hiányos fegyverzettel, lőszerutánpótlás nélkül a hadosztály majdnem két hétig kitartott. Tovább azonban értelmetlen lett volna az ellenállás, április végén Nyírbaktán, a mai Baktalórántházán aláírták a fegyverletételről szóló egyezményt.

A hadosztály néhány, a fő seregtesttől elszakított része azonban tovább folytatta a magányos harcot. Az Erdélyt elözönlő románok szörnyű bosszút álltak ezért. Számtalan településen a védtelen civileken torolták meg a honvédő székelyek, magyarok harcát. A mátészalkaikocsordi emlékmű a Székely Hadosztály hősei mellett nekik is emléket állít.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER REPRODUKCIÓI