Majd a célnál megtudod

Azok, akik indultak valaha Spartan Race versenyen, tudják, a sár és a víz, évszaktól függetlenül, megkerülhetetlen akadály a hegyes-dombos, festői szépségű, ám e festői szépségbe porszemként vegyülő mintegy 400-500 méteres szintkülönbséget rejtő extrém akadályokkal turbózott futópályán. Így volt ez az idei első magyarországi futamon is, Nagykanizsán, ahol a latyaktól, kimerültségtől és diadaltól ittas versenyzők többségben célba léptek. A lépés persze elhibázott szó jelen esetben, dagonya, sárfürdő, csúszás-mászás, vizes felkapaszkodás és halálugrás talán találóbb a cipőnyűvő terepfutó- és akadályverseny esetében. Apropó, cipő: a nem megfelelő viselet kiváló ürügy az ürügykeresőknek, hogy miért volt lassú vagy még lassúbb. Burpee – ez a teljesítetlen akadályok miatt kirótt büntető, azaz a hatütemű fekvőtámasz –, kitiltás, kend a cipődre vagy a fájós térdre, netán a feleségre, akire sokat kellett várni. Ennek ellenére a Spartan nem csak egyéni sport és teljesítmény, a törzsi szellem rendkívüli erővel bír egy-egy ilyen futamon, többet ad, mint a meglehetősen gyér kínálattal, a sűrű erdő közepén ritkásan felállított frissítőpontok bármelyike. Az összetartozás élménye manapság kurrens árucikk, s itt, a keresve talált nehézségek közepette szerencsére könnyen nyújtanak a sporttársak egymásnak segítő kezet, kötelet, épp azt, mit a terep elébük dob. Mert amire a víz- és sártengerhez érnek a flúgos futam résztvevői, az, ami a Csónakázótóhoz sereglett bámészkodókban, a kívülről érkezettekben iszonyatot kelt, a versenybe szívét, lelkét, jártányi erejét beleadó modern korunk spártaiainak a tavaszi hőségben már-már felüdülésnek számít a langyos dagonya, homokzsákcipelés, gerelyhajítás, kötélmászás vagy földön kúszás után, hogy csak néhányat említsünk a 20-25 akadályból.

A Spartan Race előfutára egy 3 napos brutális állóképességi verseny volt, amely a Death Race, azaz Halálfutam néven híresült el. Joe De Sena amerikai extrém sportoló és Andy Weinberg találta ki, egyetlen céljuk saját bevallásuk szerint is a versenyzők megtörése mind szellemi, mind fizikai szinten. A verseny akkor ér véget, amikor az indulók nyolcvan százaléka már kiesett. És hogy ezért mi a nyeremény? Egy műanyag koponya. A Halálfutamot annyira kegyetlennek és keménynek találták az indulók, hogy az ötletgazdák kénytelenek voltak enyhíteni a szigoron: széles körben elérhető változataként jött létre 2010-ben a Spartan Race, ahol már az átlagember is megtapasztalhatta az extrém küzdelem élményét, ami egyszerre nyújtja egy rockkoncert és egy katonai kiképzés hangulatát. A legrövidebb, Sprint névre keresztelt táv is azért lett 5 km, hogy mindenki érezze, ezt tényleg bárki le tudja futni 1-2 hónapos edzés után.

A Spartan Race Magyarországon 2014-ben indult, azóta egyre több embert vonz. Jól mutatja ezt a kanizsai verseny is. Tavaly nyolcezren neveztek a kanizsaiak által csak Csótónak nevezett, a zalai dombok lábánál húzódó horgásztó partjának közelében felállított 6 és 15 kilométeres pályán. Idén már 22 ország versenyzői, azaz több mint 10 ezer ember állt rajthoz – a nagykanizsai verseny egyúttal a közép-európai regionális bajnokság része is, magyarokon kívül főképp szlovákok, csehek és lengyelek álltak rajthoz a Sprint, a Super és a négyéves kortól nevezhető Kids, azaz gyerektávokon – ez utóbbin több mint 1600 kiskorú indult, minden korábbi magyar gyerekrekordot megdöntve.

Az extrém jellegből joggal adódik a kérdés: miért áll be valaki egy jelentős szintkülönbséget rejtő pályára zsákot cipelni, falat mászni, sarat taposni? Tévedés lenne azt hinni, hogy az eredmény, a jobb idő, a győzelem a fontos. Ez csak keveseket izgat – ők azok, akik az Elit futamban indulnak, ők azok, akik „főállásban” futnak, eveznek, kerékpároznak vagy épp erősportot űznek, s szemmel jól látható eredményeket is képesek felmutatni e téren. Az Elit futamban a pálya még egyben van, nem sáros, és persze nincs előttük szinte senki, aki hátráltatna, mindenki halad a saját gyors tempójában. A 11–14 éves Kids futamot is egy ilyen bajnokcsemete lány nyerte: az ifjú nagykanizsai amazon kajakozik, versenyszerűen, a Spartan neki is, akár a többi profi sportolónak, csak érdekesség, újdonság, kaland és buli, mely a bakancslistán kipipálva. A nyolcéves Ezra úgy ért a maga egy kilométerének a végére – ahol műtüzet ugrottak át, Nerf puskával lőttek célba vagy épp kötélpiramist másztak át –, hogy szinte föl se tűnt a gyereknek, itt a vége. A japán kisfiú focizik és kendózik, két nappal korábban még azt sem tudta, mi a Spartan – mégis elsőként ért célba a gyerekfutam korosztályos versenyszámában.

Egyedül nem megy? Mint a Spartan versenyekre általában, a kanizsai dombokhoz is rengetegen érkeztek csapatokba verődve. Róbert és Kriszta, a nyíregyházi házaspár 14 fős társasággal érkezett, s béreltek egy hatalmas házat Nagykanizsán a verseny idejére. Közülük mindenki lefutotta a Super távot. A társaság zöme 40 fölötti, fél-egy éve kezdtek el rendszeresen sportolni: heti egy futás, úszás és konditerem. Ennyiből már összejön az az állóképesség, amivel akár a középtávot is képesek teljesíteni, még ha az akadályok időnként ki is fognak rajtuk – ilyenkor a Burpee lehet a megoldás, kiváltandó a teljesíthetetlent. Mint az ország nagyobb városaiban, Nyíregyházán is működik Spartan Training Group, ahol hetente, változó harcosszámmal, de ingyen készülhetnek a versenyekre a spartanok. Akárcsak Győrben, ahonnan Horváth Hajni érkezett. Nem kispályás, két Trifecta-éremmel a háta mögött, párját segítette a kanizsai célba. Hajni nem kevés nemzetközi tapasztalattal is rendelkezik: három évvel ezelőtt Szlovákiában látott egy versenyt, ahol főképp az összetartozás érzése spanolta föl őt is. Nem telt el fél év, s Visegrádon futotta az első spartanját, a Sprintet. Az első évben még bátortalan volt a harmadik, leghosszabb futamhoz, a Beasthez, de a következő évben Ausztriában, majd Magyarországon is teljesítette a három távot – így jött össze egy-egy Trifecta, azaz hármas érem. Indult Szlovákia és Csehország pályáin is a kétgyermekes, sportos anyuka. A téli Spartan Csehországban meglepően kellemes volt, három vékony réteg ruhában föl sem tűnt a –10 fok, még szerencse, hogy a hóban ugyanúgy vannak akadályok. Tapasztalata szerint Ausztriában a legbarátságosabbak a versenyzők, a szabályok kevésbé szigorúak, egyedül ott tapasztalta azt, hogy a lányokat a pasik nyakában vitték át a karikákon. A sógoroknál nem a versenyhangulat dominál, inkább buli, parti, fesztivál. Magasabb színvonalú a kiszolgálás, banán, csoki, energiaital, a verseny végére szépen föltáplálják a harcosokat – Magyarországon csak víz jár, így érdemes előző nap pizzázni, tésztázni bőséggel. Ennyi érem után nagy újdonságot már nem okoz neki. Vallja: a legtöbb akadályt nem erővel, hanem ésszel kell megcsinálni – ezzel sok sérülés megúszható.

De mi is az a Spartan? Kilencféle futam közül választhatnak a versenyzők, így mindenkinek lehetősége van a kondíciójának megfelelőt kiválasztani és egymást után teljesíteni az egyre nehezebb versenyeket. A rendszer különlegességét az adja, hogy előre nem tudni, mekkora távot fut a versenyző, és azon mennyi akadály fogja nehezíteni az utat. Minden versenytípusnak megvan a minimum hossza és akadályszáma, hogy ez az adott eseményen ténylegesen mennyi lesz, az a szervezőkön múlik, de 2-3 kilométerrel biztosan több, mint amire számítanak. Ez is a célja az egész versenysorozatnak: kialakítani az akadályimmunitást, hogy ha váratlan helyzet adódik, akkor is meg tudjon vele küzdeni a versenyző. Így már érthetőbb a Spartan-mottó: Majd a célnál megtudod.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI