Megroppant boldogság

Venezuelának több olaja van, mint a gazdag Szaúd-Arábiának, lakói mégis nagyobb szegénységben élnek, mint Kolumbia polgárai. Latin-Amerika egykor leggazdagabb országa mára elszegényedett, a vécépapírtól kezdve a gyógyszereken át az ennivalóig mindenből általános a hiány. Fővárosa, Caracas egyre mélyülő válságba zuhant azt követően, hogy a nép rajongására támaszkodó Hugo Chávez elnök 2013-ban meghalt, egy évvel azelőtt, hogy az olajárak drasztikusan esni kezdtek. Utódja, Nicolás Maduro a politikai elnyomás és a gigantikus méreteket öltő korrupció – a 40 millió lakosú ország tavaly a 18. helyen állt a Transparency International korrupciós listáján – ellen tiltakozó ellenzéket kijátszva bebetonozta magát a hatalomba. Jelenleg azt sem tudni pontosan, ki az elnök: Maduro, aki mögött a hadsereg áll a jól tartott katonai vezérkarral, vagy a nyugati világ által támogatott Juan Guaidó ellenzéki vezető, aki január 23-án ideiglenes kormányfővé nyilvánította magát.

A hatalmi harc a gazdasági krízis kellős közepén bontakozott ki. Venezuela gazdasági mutatói öt éve folyamatosan zuhannak; az átlagos napi olajtermelés például mintegy egymillió hordóval kevesebb – pedig 2016-ban még napi 2,3 millió volt. Az infláció évről évre rémisztő méreteket ölt, csak 2018-ban 1,7 millió százalékos volt. A válság hatására mintegy hárommillió venezuelai hagyta el az országot; 2017-ben pedig az 5 év alatti gyermekek több mint 11 százaléka közepesen vagy súlyosan alultáplált volt – mindezek ellenére Maduro elnök elutasította a nemzetközi humanitárius segítséget. A hitelezők több mint kilencmilliárd dollárt követelnek késedelmes kötvényfizetésekből, az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió szankciókat szabott ki az ország ellen az emberi jogok megsértése és a politikai elnyomás miatt.

A válság okai között gyakran szerepel a „szocializmus megölte Venezuelát” tézise, ám az elemzők három fontos tényt nem vesznek figyelembe – állítja Gabriel Hetland, a New York-i Állami Egyetem Latin-Amerika-szakértője. Először is azt, hogy Venezuelában nincs diktatúra. A kormányzó Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV), korábban az Ötödik Köztársaság Mozgalom (MVR) többször is bizalmat kapott az urnáknál, és az 1998 és 2015 között tartott tizenöt nagyobb választásból tizenkettőt megnyert. Másodszor, bár Venezuela eltávolodott a szabadpiaci kapitalizmustól, gazdasága aligha tekinthető szocialistának: 1999 és 2011 között 65-ről 71 százalékra nőtt a magánszektor részesedése a gazdasági életben. Végül, de nem utolsósorban az is fontos szempont, hogy a kormány huszonegy éves regnálása alatt végig rosszul kezelte volna a gazdaságot. Hugo Chávez tizennégy éves elnöksége idején Venezuela jelentős, évente átlagosan 3,2 százalékos gazdasági növekedést produkált – 2004-től ez a növekedés átlag 4,1 százalékra nőtt, miután Chávez átvette a venezuelai állami olajvállalat, a PDVSA feletti ellenőrzést. A szocializmus építése közben az ország vezetői egy dologról egészen biztosan megfeledkeztek: a szociális kiadásokról, valamint a befogadó, mindenkinek esélyt teremtő állam helyett egy kizsákmányoló, politikai és gazdasági intézményeket támogató rendszert betonoztak be. Ha szocializmus alatt olyan rendszert értünk, amelyben a dolgozók és a közösségek – nem pedig a bürokraták, politikusok és a jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozók – gyakorolnak hatékony demokratikus kontrollt a gazdasági és politikai döntéshozás felett, akkor úgy tűnik, hogy Venezuela nem a túl sok, hanem a túl kevés szocializmustól szenved.

A visszaeső olajárak és a főbb szereplők korrupciója ellenére a venezuelai válság legfőbb oka mégis az, hogy a kormány rosszul kezelte a valutáját – írja tanulmányában Hetland. A probléma onnan ered, hogy egymás mellett három különböző valutaváltási árfolyam létezik, és tátongó szakadék van az alacsonyabb két hivatalos árfolyam és a feketepiaci, más néven párhuzamos árfolyam között, ami a katonaság és a kormánytisztviselők korrupciós hajlandóságát jelentősen felfelé lendíti.

„Az olaj az ördög ürüléke. (…) Tíz-húsz éven belül meglátják. Az olaj fog minket romlásba dönteni” – állította Juan Pablo Pérez Alfonzo venezuelai politikus, az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) társalapítója évtizedekkel korábban. És lám, nem lőtt mellé. Venezuela a világon a legnagyobb olajkészletekkel rendelkezik. Miután az olaj ára az 1990-es évek végén történelmi mélységekbe zuhant, 2003-tól kezdve ismét emelkedni kezdett: 2005 és 2008 között, valamint 2009 közepétől 2014-ig különösen magas volt – előfordult, hogy elérte a hordónkénti 152 dollárt is. Ezekben az években Venezuela hatalmas olajvagyont halmozott fel, amelyet Chávez idején a társadalmi fejlődésbe csatornáztak be. A magas olajár elfedte Venezuela extrém olajfüggőségének veszélyeit – az olaj az ország exportjövedelmeinek 96 százalékát és a kormányzati bevételek mintegy felét teszi ki. Így miután 2014 júniusa és 2016 januárja között az olajár több mint kétharmadával esett vissza, hordónként több mint száz dollárról harminc dollár alá, mindez különösen pusztítóan hatott a valutaválság által okozott károk tükrében. Mindez annak ismeretében világít rá igazán a venezuelai összeomlás hatásaira, hogy Chávez fő társadalmi pillérét a városi szegények és a korábbi megszorító politikák munkás- és középosztálybeli vesztesei adták, ők jóval Chávez felemelkedése előtt kölcsönös szolidaritáson és a legalapvetőbb anyagi szükségletek megvédésén alapuló közösségekbe szerveződtek. Az 1999-es, széles társadalmi egyeztetések nyomán életre hívott bolivári alkotmány ezeket a kommunákat közjogi rangra emelte. Az ellenzék folyamatos támadásai hatására Chávez ezekre a közösségekre támaszkodva őrizte meg a hatalmát. Fokozatosan kiépült, majd 2006-ra a Venezuela Egyesült Szocialista Pártja (PSUV) formájában kicsúcsosodott egy olyan bürokratikus struktúra, amely ezeket a helyi döntéshozó szerveket és közösségeket egy függőleges, felülről irányított rendszerbe integrálta, és ezzel lépésről lépésre kiiktatta a belső vitákat, a kritikát, vagyis az egyetlen alulról érkező kontrollt a kormányzat politikája fölött. Ezzel párhuzamosan garantálta a struktúrába integráltak körének lojalitását, a kőolajexportból befolyó dollárok révén gigantikus klientúrahálózatokat épített ki. Ahelyett, hogy a fölös profitot a gazdaság átalakításába fordította volna, a bolivári rezsim a korrupciót és a politikai patronázst tette meg a társadalmi viszonyok szervezőelvévé. Miközben a teljes rendszer egyetlen, alapvetően kontrollálhatatlan tényezőtől, a kőolaj világpiaci árától függött.

Chávez utódja pedig, Nicolás Maduro főleg az olajárak 2015-ös mélyrepülése óta elsődlegesen saját hatalmának megőrzésére fókuszál, és azokat a csoportokat részesíti előnyben, amelyektől aktuális túlélése függ. A 2018-as májusi elnökválasztásokon minden jel szerint komoly választási csalásokat hajtott végre. Pedig 2004 óta a venezuelai választási rendszer kiemelkedően biztonságosnak mondható: a választók egyszerre elektronikus szavazógépeken és papíron is szavaznak, személyazonosságukat elektronikus ujjlenyomat-olvasókkal ellenőrzik (elkerülve a kettős szavazás lehetőségét), a papíralapú voksoláshoz pedig kitörölhetetlen vegytintát alkalmaznak. A tavalyi elnökválasztáson nyoma nem volt egyik biztonsági intézkedésnek sem.

FOTÓ: JUAN BARRETO, AFP