Mit rejt a ládika?

Tökéletesen megértem Ken Follettet! A világhírű walesi író sokáig hallani sem akart arról, hogy monumentális művét, a 970 oldalas A katedrálist megfilmesítsék – tudta, a szövevényes történetet nem lehet két órába sűríteni. A 8 részes tévésorozatra végül rábólintott. Amikor a Pest megyei településre, Ócsára érkezett, a több mint 800 éves, egykori premontrei kolostor láttán neki is elállt a lélegzete. Azt mondta: itt áll az a katedrális, amelyet a könyvében megálmodott.

A Duna–Tisza közének egyetlen, kőből épített, Europa Nostra-díjas (ma református) templomát körülöleli az Öregfalu és az Ócsai Tájház. Egyenesen a történelmi múltba csöppentünk a tájházak napján, a népviseletbe öltözött férfiak és asszonyok közé szép számmal vegyültek katonai egyenruhások is: ugyanis a paraszti hagyományok őrzése mellett ezúttal a II. világháború helyi vonatkozásai kerültek fókuszba. Mit rejt a katonaláda? címmel kiállítás nyílt besorozási tárgyi emlékekből, ezenkívül dalokkal, mesékkel, sorstörténetekkel idézték meg a világégés idejét.

„Kedves Katóka! Talán meg fog ezért a merészségemért rám haragudni. Amiért még az előző levelemre se kaptam választ és mégis írok” – türelmetlenkedett anno a Hajmáskéren postára adott levélke besorozott írója, máskor pedig Józsi „valahol Lengyelországból” gondolt szerelmére. Az egyik tábori levelezőlap tanúsága szerint 1944 májusában elvesztette a bizakodását: „Vidd el szívem vágyát / hozd vissza az álmát / rózsalevél, felkap a szél / talán sose látlak.”

1944 végén folyamatos harcok dúltak Ócsa környékén, az Attila-vonal mentén. A német hadműveleteknek ezt a pesti hídfőt védő, önálló támpontokból álló rendszerét szeptember 22-től kezdték kiépíteni. Szárnyaival a Dunára támaszkodott, összekötötte a Karola-vonalat a Margittal. Ám az oltalmazás nem valósult meg teljesen katona, idő, technikai eszköz és felszerelés hiányában. Az Attila-vonal védelmét magyar és német csapatok közösen látták el.

A szovjet hadsereg vezetése Budapestet délkeleti irányból kívánta elfoglalni; különösen megerősödött ez az elhatározás, amikor Kecskemétet súlyos utcai harcok árán sikerült birtokba venniük november 1-jén. A magyar és német csapatok ekkorra megerősítették, illetve lezárták Kecskeméttől Budapest felé az irányt. Malinovszkij marsall a védelem erősödését észlelve újabb csapatait vetette harcba. Ezek november 2-a estére elérték a Rákócziliget–Dunavarsány–Alsónémedi terepszakaszt, Ócsa is a szovjet hadsereg kezére került. Másnap hat kilométerre megközelítették keletről Soroksárt.

„Délután a páncélelhárító osztag irányából heves ágyúszó hallatszott, majd rövidesen a műutat a rendezetlenül visszavonuló kecskeméti erők lóvontatású oszlopai Soroksár és a védőállás között eltorlaszolták. A tengelytöréses kocsikat az árokba fordítottuk. Az utat felszabadítottuk. Rövidesen beérkezett néhány katona a páncéltörő állásból, jelentve, hogy az orosz harckocsik az állást lerohanták – az egyik visszaemlékező idézi fel a november 2-i eseményeket. Laza István helytörténeti gyűjtésének köszönhetően olvashatók az üllői és az ócsai lakosok memoárjai Háborús szilánkok címmel. – Az élen haladó öt darab T–34-es hamarosan elérte a harckocsiárok hídját. Élénken emlékszem erre a jelenetre. Halálos csend volt, csak a szovjet harckocsik morgása és a hernyótalpak csikorgása hallatszott. Már erősen szürkült, de láttuk, hogy a szovjet gyalogság a műút menti árokban lehajolva követi a harckocsikat...”

Ezt követően az Attila-vonal legkülső védőrendszerébe napokon belül jelentős német és magyar erők érkeztek. A szovjet támadás hamarosan kifulladt, a 46. szovjet hadsereg offenzíváját november elején sikerült visszaverni, a 22. SS lovas hadosztály visszafoglalta a térséget. A szovjet csapatok novemberdecember folyamán csak lépésről lépésre tudták magukat átküzdeni a magyar–német csapatok által oltalmazott védelmi vonalon.

Fekete-fehér fotográfiák őrzik többek között a huszárok eskütételét, a Szent László-hadosztály ejtőernyőseit úton az Attila-vonal felé, a szovjet katonák támadását. Meg az indulásra kész Nagy Boldizsár honvédet, aki a megsárgult igazolványok tanúsága alapján a Tűzkereszt első fokozatának és „a magyar Délvidék visszafoglalása emlékére alapított Délvidéki Emlékérem viselésére jogosult”. A családi fényképeken, leveleken és a személyes tárgyakon (borotva, szappan, evőeszközök, váltás ruha stb.) kívül Alapkiképzési, Szolgálati, Harcászati szabályzatokat és különböző felekezeti imakönyveket is rejtenek a sokat látott katonaládák.

A legtöbb régi ládikót Farsang Flóris kölcsönözte a kiállításra. Nem háborús veterán ő, hanem egy 15 éves gimnazista, akit nemcsak megszállottan érdekel a történelem, hanem két éve tárgyi emlékek gyűjtésébe fogott: a nyári munkával megkeresett forintjaival járja a vásárokat, piacokat, és keres, kutat. A katonaládákon túl („Kiss István 1940”) nem ritkán sorsokat is talál.

Az Ócsán eltemetett szovjet katonák száma meghaladta az ezret. Darázsi János helytörténész tanár 1989 tavaszán a község polgárainak segítségével összeállította azok névsorát, akik 1939-től 1945 tavaszáig háborús cselekmények következtében a fronton, lágerekben vagy itthon elhunytak. A listán 89 név szerepel.

Tiszteletükre Kormos Rebeka, a tájház vezetője a kiállításmegnyitón ócsai szokás szerint „félgyászt” viselt: a pöttyös ruhát fekete lüszterköténnyel a nemzeti gyásznapokon, március 15-én és október 6-án hordták a helyi asszonyok. Az utódok okulására Máté evangéliumából választottak mottót: „Harc közben sem válhatunk önmagunkról megfeledkezett vérengző vadakká.”