Tisztelet a muzsika mestereinek

Zenét zenével ünnepelni. Ehhez nincs szükség különösebb fantáziára, mégis működik. Talán mert zenéről van szó. És mikor lehet a legtovább zenélni? A nyári napforduló idején. A nyugati civilizáció lakói már az ókorban is külön figyelmet szenteltek a leghosszabb földi napnak, így a legrövidebb éjszakának is: idejüket élettel és halállal kapcsolatos merengéssel töltötték, a napfordulót mulatsággal, tűzugrással köszöntötték. Közben pedig énekeltek, szólt a zene.

Ma már mások a zenehallgatási szokások, mint kétszáz vagy ezer évvel ezelőtt. A technika fejlődésének köszönhetően az ember akár a mobiltelefonján is tárolhat annyi zeneművet, amennyihez még ötven évvel ezelőtt is zenei könyvtárra volt szükség. Nem is olyan sok évszázaddal korábban pedig – lejátszó hiányában – komplett zenekart kellett szerződtetnie annak, aki zenei élményre vágyott.

Liszt Ferenc (1811–1886) az első olyan komponisták közé tartozott, aki tudatosan koncertkörúton népszerűsítette zeneműveit, előadásait pedig úgy építette fel, hogy olyan darabokat is előadott, melyekért az akkori közönség rajongott. Ma sok esetben hakninak is mondanák ezt, de a romantikus zene egyik legjelentősebb komponistáját mindez nem zavarta.

Örömmel rótta le tiszteletét a zeneművészet oltárán, igaz, ebben nagy szerepet játszott az is, hogy koncertjeit ájulásig rajongani képes hölgytábor látogatta. Vagyis, ha Liszt Ferenc korában lett volna kamera, minden bizonnyal olyan felvételeket is rögzített volna, amilyeneket például az Egy nehéz nap éjszakája című dokumentarista filmben láthatunk: az angol Beatles zenekar gombafrizurájú sztárjaiért a nők olyannyira megőrültek, hogy még az alsóneműjüktől is képesek voltak megszabadulni csak azért, hogy a bugyikat és melltartókat a színpad felé dobálhassák.

Lisztnek tehát sok kalandja akadt, az egyik éppen Lola Montezzel (1821–1861), aki – miután Drezdában a zeneköltő a hajnallal angolosan távozott az ír származású táncos- és színésznő hotelszobájából – dühében minden tárgyat szétvert maga körül.

De a zene már csak olyan, hogy érzelmeket vált ki. Erre szép példa Frédérick Chopin (1810–1849) lengyel zeneszerző szerelmi története, akibe Amandine Aurore Lucile Dupin (1804–1876), a férfi írói álnéven – George Sand – publikáló francia írónő szeretett bele. Chopint jobban vonzották a dallamok, mint a testiség élménye, ez utóbbit a francia írónő nem hanyagolta el. Egy anekdota szerint így született az a levél is, amit Sand írt a távollévő Chopinnek, s melynek lényege ebben áll: „Drága Barátom, mifelénk az idő rossz, és tudja, az ember ilyenkor mindössze két dolgot tehet. Nézze el nekem, hogy nem szeretek kártyázni.”

S ha már Liszt Ferenc imádta a rivaldafényt, akadt olyan zeneszerző, aki a legszívesebben elbújt volna a világ elől. Ilyen volt a franciák különce, Erik Satie (1866–1925), akinek életét olyannyira körüllengte a magány, hogy soha senkit nem engedett be az otthonába. A világtörténelem talán legszomorúbb zenéit komponáló Satie azonban zseni volt, halála után szobájában számos addig publikálatlan kottájára bukkantak.

De akad másfajta zenetörténeti érdekesség is. Ilyen Antonio Vivaldi (1678–1741) és Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) élete: mindkettőjüket szegénységben, Bécsben temették el. Életük betegesen telt: a barokk zene mesterét, Vivaldit nehézlégzés, asztma kínozta, míg Mozartnak, a bécsi klasszikus zene mesterének egész életét gyulladások, fertőzések kísérték. Életük végén mindketten folyamatos anyagi nehézségtől szenvedtek, amiből jól látszik, hogy a zsenik kezéből, akik oly mívesen bánnak a hangjegyekkel, olykor kirepülnek a bankjegyek.

HIMNUSZOK SZERZŐJE. Uruguay és Paraguay himnuszát Debály Ferenc József (1791–1859) komponálta. Debály 1820-ig az osztrák seregben zenészként szolgált, majd 1838-ban a polgárháború előtt álló Uruguayba emigrált. Ott a tábori zenekar vezetőjeként felkérték a „Keletiek, a haza vagy a sír!” kezdetű uruguayi himnusz zenéjének megkomponálására. Majd 1846-ban a paraguayiak szintén őt kérték fel a „Köztársaság vagy halál!” kezdetű vers megzenésítésére, ami ma az ország nemzeti himnusza. Paraguay himnuszánál ma többnyire Remberto Giménez szerepel komponistaként, aki a zeneművet átdolgozta. Uruguay himnuszánál azonban a magyar zeneszerző neve áll, spanyolosan: Francisco José Deballi.

A zene világa azonban nem csak az úgynevezett szomorú zenészeké. Sőt arányaiban a világ ma már sokkal inkább a könnyűzene felé mozdult el, s nincs ez másként Magyarországon sem. A Pro Art megbízásából a Hétfa Kutatóintézet és Elemző Központ felmérést tett közzé 2018-ban. Ebből a többi között az derül ki, hogy a 2016–2017-es adatokat nézve az összes magyarországi koncert mindössze hét százaléka volt komolyzenei. Vagyis a könnyűzene itthon is tarol, amit az is mutat, hogy a magyarok kétharmada mindennap hallgat zenét. Vagy a rádión, vagy a telefonján, vagy a számítógépen és egyéb kommunikációs csatornákon. Ebből csak annyi következik, hogy ha Vivaldi korában lett volna, mondjuk, rádió, vagy ha Mozart videoklipeket forgathatott volna, még az is lehet, másként alakul az életük. De a régi nagy komponisták példája is csak azt mutatja, hogy az ember, éljen bármilyen korban, legyen bármekkora zseni is, mégiscsak esendő.