A botrányosan különc festőzseni titkos élete

Salvador Dalí (teljes nevén: Salvador Domingo Felipe Jacinto Dalí i Domènech) hatévesen szakács akart lenni, hétévesen pedig Napóleon. Az első vágya még csak érthető, de a második magyarázatra szorul. Házuk második emeletén lakott egy argentin család, amely irigylésre méltó nagyvilági életet élt. Este hatkor körülülték a nappali közepén álló asztalt, amelyen egy kitömött hattyú is trónolt. A matéteát nagy ezüstpipában szolgálták fel, ami szájról szájra járt.

Egyszer a kis Dalí is szívott belőle, az italt a méznél édesebbnek érezte. Velük volt Napóleon is, méghozzá annak a kis fahordónak az oldalán lévő színes képen, amelyben a teát tartották. A francia hadvezér portréja azonnal megragadta a képzeletét, szinte kísértette. Az „iható császár” mindennél fontosabb lett számára, maga is azzá akart válni, nyilvánvalóan hírnévért.

Dalí saját maga is igen hamar rájött, hogy zseninek született. Mindig mást akart, mint a többiek. Álomképekben, víziókban gondolkodott, mítoszok bűvöletében élt. Pár évesen barna szarvú zöld dámszarvasokat, papagájszemű nyulat, szöcskeszájú halat látott, felnőttkorában pedig mankók és szuperpuhaságú órák váltak képei szimbólumaivá. Gyerekkorában előszeretettel gyártott „hamis emlékképeket”, melyek később „valódiakká” váltak számára, de ő határtalan fantáziájával mégis inkább a hamisakat tartotta igazabbnak, ragyogóbbnak. Dalí középiskolásként egyre bátrabban és ellenállóbban viselkedett tanáraival, kortársaival szemben. Hóbortos szokásai elhatalmasodtak, különcsége miatt sokat csúfolták.

Önmagát így próbálta jellemezni: „Bolond vagy sem? Rendkívüli ember, csak éppen abnormális?” Irtózott a szöcskéktől, társai élvezkedtek a félelmén, kezükben a gyűlöletes rovarral kergették, ahol csak tudták. Erre Dalí elterjesztette magáról, hogy nem is a szöcskéket, hanem a fehér papírgalacsinokat nem bírja elviselni. Nos, ettől kezdve ezt az „álfóbiáját” használták ki a többiek, s végre megszabadult a rovaroktól. A színlelés viszont meghozta a bajt, a galacsinok ellepték az osztálytermet, a tanár megelégelte a felfordulást, Dalí lett az áldozat – kirúgták az iskolából.

Később ugyanez történt vele, hiszen a madridi képzőművészeti akadémiáról is kizárták egy évre, amire az előbbinél komolyabb okot szolgáltatott: a festészettanári kinevezés ellenzése miatt keveredett botrányba, a végén letartóztatták és börtönbe zárták. Azután 1926 őszén másodszor is eltanácsolták az akadémiáról, immáron végleges hatállyal. Ha már az akadémia került szóba, ide kívánkozik egy Dalíra igazán jellemző történet. Természetesen itt is mindig épp az ellenkezőjét csinálta, mint amit elvártak volna tőle. De ő ezt élvezte, hiszen ez a fajta mássága, különcsége nemcsak a diákság, hanem a művészek körében is fölöttébb népszerűvé tette.

Egyszer a növendékeknek festészeti órán egy gótikus Szűz Mária-szobrocskát kellett természet után lefesteniük. A tanár azzal hagyta ott őket, hogy mindenki azt fesse, amit lát. Dalí rápillantott a közelében elszórt árukatalógusra, megakadt a szeme egy mérlegen, s azt kezdte el megörökíteni. A többiek azt gondolták, megőrült. Amikor a tanár sorra értékelte a munkákat, a csodabogár tanítványéhoz érve megdermedt. „Lehet, hogy maga olyan Szüzet lát, mint mindenki más, én azonban egy mérleget látok” – szólalt meg halkan a sarokból Dalí.

MEGHÖKKENTŐ MŰCÍMEK EGY ZSENITŐL - Lírai nyúlványával éjjeliszekrényen nyugvó koponya, a bútornak egyforma hőmérsékletűnek kell lennie a piros magvájó fészkével – Három cipőből hiába patakzó szökőkút – Napóleon orra állapotos nővé átalakulva mélabúsan sétáltatja árnyékát az eredeti romok között – Álom, melyet a gránátalma körül repkedő méh váltott ki egy pillanattal az ébredés előtt – Négyfenekű folytonosság – Jómagam hatéves koromban, amikor kislánynak hittem magam, éppen felemelem a tenger bőrét, hogy megfigyeljek egy alvó kutyát a víz árnyékában

A festőzseni már Párizsban élt, amikor kezdődtek a nevetőgörcsei, egyre gyakoribbak és hosszabbak voltak. A legváratlanabb pillanatban tört ki belőle a roham, néha olyan erősen, hogy utána le kellett pihennie. Festőtársaival, barátaival beszélgetve sem tudta magát türtőztetni. Mindenen nevetett, amit csak elképzelt: kispapokat látott szamárháton közlekedni, egy ember fején bagoly üldögél, homár alakú telefonon beszél.

Múzsája, menedzsere, felesége, az orosz származású Gala gyógyította ki. Szorította a kezét és a fülébe súgta: „Kicsim, többé nem válunk el.” Ez igaz is volt, hiszen a nehéz időkben, a pénztelenségben sem hagyták el egymást, sőt együtt találtak ki projekteket, például teljesen haszontalan tárgyakat fedeztek fel, köztük a tükrös műkörmöt, a rugós cipőt, a háton viselhető műmellet és a tapintható mozit.

IZGALMAS ÉVET ÍRTAK 1929-BEN A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig (Válság és újjászületés 1929-ben) címmel nagyszabású kiállítás látható a budapesti Magyar Nemzeti Galériában október 20-ig. A párizsi Pompidou Központtal közösen megrendezett tárlaton több mint 120 festmény, grafika, szobor, fotó, film és dokumentum révén ismerheti meg a látogató a mozgalom legaktívabb időszakát, az 1929-es esztendőt, a szürrealizmus főbb tendenciáit, a csoport vezéralakjait, kiemelkedő alkotóit. Ekkor tűnt fel a párizsi művészvilágban Salvador Dalí, aki egyik pillanatról a másikra vívott ki magának kulcsszerepet. Ekkor született meg az első szürrealista film, Dalí és Luis Buñuel közös műve, Az andalúziai kutya, amely rendhagyó látásmódot, új alkotói felfogást és meghökkentő jelenetsorokat mutatott fel. És ekkor következett be az első szakadás a szürrealista művészek között. A galéria kiállításán hét nagyobb szekcióban követhetjük nyomon a mozgalom történetét Dalí megjelenésétől kezdve a művészcsoportokon keresztül a nagy egyéniségek (Giorgio de Chirico, Max Ernst, Joan Miró, Yves Tanguy, René Magritte, Pablo Picasso, Alberto Giacometti, André Kertész és Brassai) munkásságáig.

Ha nehezen is, de Amerikába is sikerült berobbannia Dalínak. Ugyan a későbbiekben beárnyékolta híres szerelmüket egy kis kitérő, amikor a kackiás bajszú festőóriás lecserélte imádott asszonyát Amanda Lear diszkóénekesnőre. A búgó hangú díva lett az új múzsája, tanítványa és szeretője, ennek dacára szívesen időztek hármasban.

„Megöltem a múltam” – jelenti ki a XX. század egyik legnagyobb festőművésze memoárjának végén, amelyet 36 évesen, 1941-ben fejezett be, és amely a következő évben jelent meg. A zavarba ejtően őszinte vallomást azóta számtalanszor kinyomtatták, nálunk most a Helikon Kiadó gondozásában másodszor. A művészek általában életük vége felé szokták papírra vetni emlékeiket. Dalí ebben is kivétel volt: értelmesebbnek tartotta, ha először megírja, s azután megéli az emlékeit. De nem tudta letenni a tollat, hiszen később írt egy regényt, és kiadta naplóját is.