A Föld belefullad a műanyagba

Bár a műanyagok nélkül ma már „mozdulni sem tudunk”, alig kétszáz éve még nem ismerte az emberiség. Sőt pontosabb, ha csak bő száz évet írok. Mert bár igaz, hogy a francia Victor Regnault 1838-ban állította elő az első PVC-t, egy évre rá Charles Goodyear pedig a gumit, az ipar gyakorlatilag csak a múlt század elején feküdt neki igazából, s kezdte el hatalmas ütemben gyártani a műanyagot. Ma már ott van minden háztartásban, a ruházatunkban, a járművekben, az elektronikában, az informatikában. Pedig közülük számos nem nélkülözhetetlen. Mert ugyanúgy készíthető ruhanemű természetes anyagokból, mint ahogyan háztartási eszközök – még ha drágábban is. Legyünk óvatosak a műanyagokkal – halljuk egyre többször és többektől, ám mi, európaiak ellentmondásosan állunk a kérdéshez. Bár a figyelmeztetések hatására az elmúlt évben a kontinensünkön már némileg csökkent a termelése, viszont növekedett a felhasználása.

Világszinten az előző évinél több mint három százalékkal, immár 329 millió tonnára bővült a termelése, ami a három évtizeddel ezelőttihez képest háromszoros növekedést jelent. Az pedig már senkit sem lep meg, hogy ebből Kínára tavaly 100 millió tonna jutott. A baj a műanyaggal egyrészt éppen az előnyéből fakad: mivel jó részük más anyagokhoz képest könnyen és olcsón előállítható, az ember nem is becsüli kellőképpen. Talán még emlékszünk arra az időszakra, amikor az ásványvizes palackok egy része visszaváltható volt. Az előállításuk azonban annyira olcsóvá vált, hogy nem érdemes a begyűjtésével, szállításával, újbóli alapanyaggá alakításával vesződni. Feltéve persze, ha az ember csak a pillanatnyi hasznát tartja szem előtt. Mert a haszonelvű szemlélet érvényesülésének következményét hosszabb távon valamennyien szenvedjük: a fel nem használt palackok eldobálva nemcsak a környezetünket rondítják, hanem a természetben egyre inkább elaprózódva mindenhová eljutnak, sőt táplálékainkkal a testünk részévé válnak. Kissé patetikusan: ha nem vigyázunk, magunk is azzá válunk…

MŰANYAGFOLYÓK. A természetes vizek műanyag-fertőzöttsége nem egyforma mértékű. A különösen iparosodott Egyesült Államokban vagy a környezet megóvására kevéssé érzékeny Indiában (képünkön) a legszennyezettebbek a folyók. Magyarországon a Duna a rekorder, a folyamban köbméterenként átlagosan 50 műanyagdarabkát sodor az ár, a főváros feletti szakaszon ennél kevesebbet, alatta többet. A Tisza ehhez képest tisztának mondható, benne a dunai műanyagmennyiség egytizede található, de a Rábában az egynegyede. Az Ipoly viszonylag érintetlen, az ipari létesítményektől jórészt mentes, a nemzeti parkok óvta folyó köbméterjében átlagosan „mindössze” egy-két műanyagrészecskét hordoz a víz. A nagyobb, látványosabb szennyeződést a Tiszán évről évre a PET-kupa keretében halászszák ki az önkéntesek, megakadályozva a tengerbe jutásukat. Van abból ott elég: a számítások szerint összességében 150 millió tonna. A Föld egyik legszennyezettebb területe ilyen szempontból a Földközi-tenger, ahol az összes tengeri műanyagszemcsék 7 százaléka lebeg. A folyók ide évente félmillió tonnányi műanyagot szállítanak.

A nagyobb műanyagdarabok döntő részben az állatvilágot veszélyeztetik. A világsajtót időnként bejárják a fényképek, amelyeken tengeri teknősök műanyag zacskóba gabalyodva küzdenek az életükért, vagy az adatok arról, hogy egy-egy elpusztult madár begyében, cet gyomrában milyen mennyiségű műanyagot találtak. A WWF természetvédelmi világszervezet és az ausztrál Newcastle Egyetem közös kutatásának eredménye szerint viszont az ember is hetente átlagosan egy bankkártyányi, vagyis ötgrammnyi – évente negyedkilónyi – műanyagot nyel be, ami heti 2000 – vagyis napi csaknem 300 – műanyagrészecskét jelent.

Mindez ételeinkkel, italainkkal kerül a szervezetünkbe.

A műanyagok egy része ugyanis a természetben nem lebomlik, hanem elaprózódik, mégpedig szemmel nem láthatóan kicsi méretűre. Ez bemosódik a vizeinkbe, s nem akad fenn a szűrőkön. Nem kivétel ez alól az amúgy különösen tisztának tartott palackos vizünk sem. De szintén a szervezetünkbe kerülhet a műanyag a haszonállatok elfogyasztása révén, s már átlag feletti mennyiségben található a sörben, az amúgy egészségesnek tartott tengeri élőlényekben, de még a sóban is. A műanyagoknak az egészségünkre gyakorolt hatása ma még jórészt ismeretlen.

MIT TEHETÜNK? Lehetőség szerint kerüljük a használatát. Van, amit könnyű nélkülöznünk, mást szinte lehetetlen. Kezdhetjük a legegyszerűbbel. A műanyagok használata elleni kampányoknak lassan a jelképévé válik a szívószálak mellőzése. Ez valóban csupán jelkép, hiszen a szennyezés mértékéhez viszonyítva képest elenyésző a mennyisége. Továbblépve következhet az egyéb egyszer használatos műanyagok kiiktatása az életünkből. Ilyenek az eldobható poharak, tányérok, evőeszközök. Azzal már nagy jót teszünk a környezetünknek, ha műanyagba palackozott víz helyett indulás előtt otthonról vételezünk folyadékot, lehetőleg üvegbe. Az igazi nagy ugrás azonban a csomagolóanyagok mellőzése lenne – akár műanyagból készül, akár nem. Utódaink minden bizonnyal elrettentő példaként fogják emlegetni, hogy volt olyan korszak az emberiség történetében, amikor még az uborkát is darabonként műanyagba csomagolták. Ma ugyanis a szállítás mellett a világ egyik legnagyobb üzlete a csomagolás. A csapdát nemcsak azzal kerülhetjük el, ha az áruház polcáról lehetőleg a csomagolatlan árut vesszük le – bár kevés ilyet találunk –, hanem úgy is, ha a piacról, magától a termelőtől szerezzük be a szükségletünket. A legtöbbet azonban azzal tehetjük a műanyagszenny ellen, ha alaposan átgondoljuk, szükségünk van-e egyáltalán valamely termék megvásárlására. Mert a legbiztosabban abból nem válik előbb-utóbb a természetet szennyező hulladék, amit meg sem veszünk. Ne feledjük: a műanyagok fele már a gyártást követő évben a kukában landol.