Híd helyett toporgó történelem?

Itt hamarosan híd épül. Akár ilyen feliratú tábla is állhatna Drégelypalánk határában, ott, ahol az út most nemhogy az Ipolynak nem fut, de egyenesen sehová. A folyó árterén az aszfalttal együtt toporog a történelem. Fák és bokrok, hosszú szálú füvek emésztik a múltat; indaként ölelik, befonják, gyökereik repesztik az idő szövetét. Ez is annak példája, hogy a természetnek nincsen szüksége az emberre: száz év sem kell ahhoz, hogy a nyomát eltüntesse. Merthogy itt akár olyan tábla is állhatna, amire azt írták: Itt egykor híd állt.

– Mi ebben a hír? – mereng Dombai Gábor. Eredetileg üzemgazdász, 1990 óta Drégelypalánk polgármestere. A rendszerváltást úgy élte meg, hogy akkor végre lendületet kap az ország. A község lakói egymás szeméből olvasták a jövőt, és összefogtak annak érdekében, hogy legalább a jelent rendbe tegyék. Kiépült a víz-, a telefon- és az úthálózat, 1992-ben megtartották az első várjátékokat, és emlékezve Szondi György várkapitányra, aki a mohácsi csatát ugyan túlélte, de életének fénye 1552-ben Drégely várának védelme közben kihunyt, szentmisével adóztak a község hársfasoránál, ahol egykor a Szondi-kápolna állt, amíg a második világháború magával nem vitte azt. Aztán, ahogyan az ország beleszokott a demokráciába, az Ipoly mentén egyre halványabbá és elmosódottabbá vált a jövőkép. Drégelypalánk magára maradt, éppen úgy, mint a török idején. A király anno azt még jóváhagyta, hogy Szondi felfogadjon negyven gyalogos katonát, és Selmecbánya is küldött bő két tucat zsoldost, de a kapitány a járandóságát már nem kapta meg.

Így amikor Hádim Ali budai pasa 12 ezer fős serege megállt Drégely várának tövében, odafent 146 katona gondolta úgy, hogy hamarosan egy boldogabb világban terítenek vacsorához. Mégis beleálltak a csatába, mert az errefelé élők úgy tartják, hogy abból kell kihozni a legtöbbet, amijük van. Bő 440 évvel később ez az elv vezérelte a palánkiakat is, amikor az önkormányzat úgy döntött – ha már elment innen téesz és ipar, amennyi kisüzem meg mégis maradt, abból állami segédlettel aligha lesz multi –, hogy magához emeli a múlt hőseit. Drégelypalánk így fordult rá a turizmusra.

Odafent a várromot rakták rendbe, odalent pedig pazar múzeuma lett múltnak és jövőnek. Talán ezért is van az, hogy Dombai Gábor évtizedek sóhajától edződött hanggal mondja, mi a hír abban, hogy megépül a híd az Ipolyon.

– Régóta tudom, hogy így lesz, csak úgy tűnik, most az idő is megérett erre.

Ha így nem, majd úgy

Mert híd, itt az Ipoly mentén, szinte mindig állt. Előbb pallóból, aztán fából, majd kő is lett hozzá. Itt ugyanis nemcsak a tájegység közös, hanem a kultúra, a gazdaság és a történelem is. A folyó mentén élők mindig is átjártak egymáshoz dolgozni és élni; a pillérek, még ha cölöpök voltak is, bírták a megrakott szekerek és szerelembe esett szívek súlyát. A jó gazdálkodásnak és virágzó kereskedelemnek köszönhetően a folyó északi oldalához tapadt település sem hiába kapta 1252-ben a Hydveg nevet, 1449-ben pedig az ország kormányzója, bizonyos Hunyadi János rendelte el új híd építését. Amit aztán a török lerombolt, a magyarok meg építettek helyette újat, és mindig újat, háborúk után ez szinte szokássá vált.

Ipolyhídvég és Drégelypalánk a második világháború után ugyan kicsit hosszú időre maradt híd nélkül, és ha az Európai Unió 2004-ben nem emelte volna tagjai sorába Magyarországot és Szlovákiát, a Duna-Ipoly Nemzeti Park Ipoly menti árterére most csak a víz járna és néhány kósza állat. Ám a híd megépüléséhez még az uniós tagság is kevés volna. Mert a Drégelypalánk és Ipolyhídvég közé tervezett, víz feletti átjáróra az unió ma már nem ad pénzt. Csak úgy, célzottan arra. Adott volna, amíg erre forrásokat írtak ki, de a lehetőségek ideje lejárt. A döntéshozók addig-addig döntögettek a híd sorsáról, mígnem kifutottak az időből. Magyarország és Szlovákia között ugyan 2012-ben kormányközi megállapodás született Duna és Ipoly menti hidak építéséről, de a politikai kézfogók gazdasági szempontból csak akkor hasznosak, ha a protokollt kapavágás követi.

A híd terve elkészült, a pályázati szakasz megvalósítása zajlik, vagyis a Nemzeti Infrastruktúrafejlesztő (NIF) Zrt. teszi a dolgát. Csakhogy uniós hídpénz hiányában újra kellett gombolni a forráselosztást. És itt kap jelentőséget a történelem és az, hogy a térségben a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok ma is jól működnek. Mert itt tényleg egymásra van utalva minden, főleg azok a települések és területek, amelyeket az 1920-as trianoni békediktátum kettévágott. A szétszakított családok tagjai alacsony vízálláskor persze akkor is átkeltek az Ipolyon, miután a folyó lett az országhatár. Amikor meg magas volt, csónakban állva, a két part között kifeszített kötélbe kapaszkodva húzták át magukat; kérgesedő történelmi évek hajnalain pedig csupán suttogtak egymásnak a túloldalról. Kereskedni, nagy tömegű áruval mozogni pedig csak úgy tudtak, hogy útlevéllel a zsebükben kerültek a kijelölt határátkelők felé.

Aztán változtak az idők, az Európai Unióban jelképessé váltak a belső határok. Errefelé ma már láthatóan nem őrzi semmi és senki az Ipoly partjait, híd hiányában azonban ma is csupán kerülővel lehet átkelni a folyón. Így aztán, köszönhetően a kényszerűségnek, de az is lehet, hogy a palóc észjárás csavaros, leültek a jó atyafiak és mestertervet alkottak. Mert ha a Drégelypalánkhoz közeli Nagyorosziban úgyis lakókocsit gyárt a Knaus Tabbert Kft., Ipolyhídvégen meg kazánok készülnek, Ipolyságon pedig minden adott ahhoz, hogy bővítsék és fejlesszék az oktatási kapacitásokat, akkor a térség településeinek nincs más dolguk, mint összefogni egy közös rendezőelv mentén. A kazánokat festhetnék Nagyorosziban, a logisztikát vihetné Ipolyhídvég (Ipeľské Predmostie), Ipolyságban (Šahy) mehetne az okítás, Balassagyarmaton pedig épülhetnének apartmanházak, hogy az érkező munkások és szakemberek lakhassanak is valahol. Ehhez, persze, többféle kapcsolatra, összeköttetésre van szükség. Például egy hídra Drégelypalánk és Ipolyhídvég között.

Kurta lesz az Ipolynál

Na, erre a tervre már az unióban sem tudnak olyan gombot varrni, ami ne indokolná a híd szükségességét; de az is igaz, kevesen gondolták volna, hogy az Ipolyhíd végül egy nemzetközi vállalkozás- és munkaerőfejlesztés farvizén épülhet meg.

– Erre várunk évek óta – mutatja Dombai Gábor a térképen, hol ível majd a híd az Ipoly felett. Az már meg sem érinti a lelkét, hogy ő is csak a hírekből értesült arról, Palkovics László innovációs és technológiai miniszter és Érsek Árpád szlovák építésügyi és közlekedési miniszter május végén kétoldalú megállapodást írt alá Révkomáromban, és a két politikus bejelentette, új Ipoly-híd épül a magyar Drégelypalánk és a szlovákiai Ipolyhídvég között. De amikor a polgármester már kint áll az esőtől átázott ártéri területen, és ott magyarázza, merre fut a nyomvonal, eltűnődik. Mert az talán jobb lett volna, ha a hidat úgy tervezik, hogy azon akkor is át lehessen kelni, amikor az Ipoly kilép a medréből. Folyóknál az áradás előfordul, ha nem is egész évben, de árvíz idején ez szokásuk.

S mivel a tervezett hídra vezető út az ártér szintjén futna, vagyis azt nem támasztanák alá ártéri pillérek, áradáskor ezt a hidat le kell zárni. Így a Szondi híd, merthogy errefelé ki másról is kapná a nevét, olyan lesz, mint a kurta kocsma. Időszakonként zárva tart. Újranyitás előtt meg kezdődhet az iszaptalanítás, a takarítás. S bár kétségtelen, ennek is van bája, és a polgármester örül is a hídnak, de ha már megépül, lehetne olyan, amit később nem kell újragondolni.

Tóth Jánosné Erzsi néni nem gondolna újra semmit. Drégelypalánkon negyvenegy éve lakik az Ipolyhoz vezető út mellett. Az aszfalt errefelé megfáradt, az árok partján izmos törzsű fák sorakoznak, a réten elárvult focipálya kapuin keresztülfúj a szél. Erzsi néni örömmel a szívében beszél, de közben azt mondja: sajnos. Merthogy örül a hídnak, a község felemelkedését látja benne, de ez egyben a csöndje végét is jelenti. A csöndét, amely a házát körülvette. Mert eddig ugyan miféle forgalom lett volna a háza előtt futó repedezett úton, ami nem vezet sehová? Ám az idillnek most vége. Erzsi néni tudja, mert utánajárt, hogy az új híd nem Európa főútjait köti össze, és nem bír el negyventonnás kamionokat, de neki már a 3,5 tonnások is zörögnek. És sajnálja a fasort is, merthogy a hídra vezető útnak, hogy azon két jármű elférjen egymás mellett, kell a hely.

A mostani látképből pedig alighanem az ő háza tűnik el, és vele együtt még három épület a rövidke utcából. Erzsi néninek nem a változással van gondja, azt megszokta már. Utcája egykor a közeli állomás miatt Vasút néven futott, most a Honti nevet viseli, de nem Honti Hanna, hanem a szomszédos település neve után. Igaz, Hont innen nyugatra esik, a róla elnevezett utca pedig északra fut, ám Derégelypalánkon nem ez az egyetlen kuriózum, amiről a helyiek beszélnek. Mert ha valaki például dél felől érkezik vonattal, úti célja pedig Balassagyarmat, és menetiránynak háttal ül, Drégelypalánk megálló után bizton menetiránynak szembe utazik majd anélkül, hogy megmozdult volna. Ez a furcsaság történelmi hagyaték.

A második világháborúban a németek felrobbantották a vasútvonal Drégelypalánk és Ipolyság közé eső szakaszát, amit aztán senki nem épített újjá. A helyiek most azt remélik, hogy az új híd miatt ez a hét-nyolc kilométernyi szakasz is rekonstruálható lesz, elvégre egy Ipoly-hídnak vasútra hordó szerepe is van. A tervezőknek lesz dolga bőven, szlovák és magyar oldalon egyaránt. Egy hidat ugyanis könnyű az Ipolyra építeni, ám a híd nélküli évtizedek jelentősen megváltoztatták a települések arculatát: amit Drégelypalánk felől a természet vett magához, azt Ipolyhídvégen az ember. De ez is csak azért van, mert a táj arculatát a felszínformáló erők úgy alakították, hogy ha az Ipoly vize megduzzad, az áradat dél felé indul. Az ottani ártér felvesz annyi vizet, hogy Drégelypalánk ne kerüljön veszélybe. Ipolyhídvégen viszont a folyó partjára épültek a házak.

Az ott élők ugyanakkor, talán mert arrafelé is jó atyafiak élnek, meghagyták az utat, pontosabban a nyomvonalát annak, ami a régi hídról egykor lefutott. A néhai út végének közepén most garázs áll, de az könnyen elbontható. Pásztor Adorján ipolyhídvégi lakos izgatottan mutatja a garázs mögött rejtőző egykori híd megmaradt pillérét: alig látni, tetejére vastag talajtakaró hízott, fű és bokor kapaszkodik rajta. De Adorján várja már a pillanatot, amikor az új hídon át jöhet Magyarországra. Most is átjár munkába, operátorként dolgozik egy gyárban, de alighanem pezsgőt bont, ha már nem kell Ipolyság felé kerülnie. Mert az itt élőknek olyan lesz ez a híd, mint a Holdra szállás, csak éppen fordítva: kis lépés az emberiségnek, de nagy ugrás a helyieknek.

Így lesz tehát újra hídja Ipolyhídvégnek és Drégelypalánknak. A palánkiak bizakodva néznek a jövőbe, mert a változás csak akkor ér bármit is, ha az egyben fejlődés. Már csak azzal a kőszarkofággal kezdenének valamit, amely a község központjában található. Oldalára az írták, hogy Szondi György, Kő Pál alkotása, de a helyiek között nem kevesen vannak azok, aki kételkednek abban, hogy a páncélos vitéz fektében hirdeti legjobban az 1552-es várostrom kapitányának hősiességét. Kápolnában lenne a helye, mondogatják, a téren pedig kijárna neki egy másik szobor, dicső ábrázolással: büszkén állva, kivont karddal, a halál felé menetelve is reményt adó tekintettel. Ismerve a palánkiakat, előbb-utóbb méltó szobrot kap a kapitány is, kinek vitézségét Ali pasa is elismerte, s bár katonáival együtt lemészároltatta és fejét vette, lelkét hősnek járó temetéssel engedte a túlvilágra.