Őrzik Vujicsics örökségét a délszláv muzsikát játszó zenészek

– Zenéjük különlegességét a délies, szláv hangzás adja, díjaik bizonyára ennek az elismerését is jelentik.

– A mostani díj külön öröm számunkra, elismerésünk ugyanis nem csak a muzsikánknak szól, hanem jelzi a nemzetiségi kultúra megőrzésének fontosságát is. Mindig is hangsúlyozzuk, hogy bár elsősorban délszláv zenét játszunk, a dallamok közül nagyon sok már Magyarország területén keletkezett, vagy itt őrződött meg ősi formájában a századok során.

– Hogyan jutott eszébe a hetvenes években, hogy délszláv zenét játsszon?

– Számunkra ez természetes. Pomázon, ahol felnőttünk, a magyarok mellett szerb, szlovák, német, cigány nemzetiség élt és él együtt. S mivel már a hatvanas években, amikor cseperedtünk, rendkívül színvonalas volt itt a zeneiskolai oktatás, igyekeztünk továbbörökíteni az élő hagyományokat. Kellett ehhez persze a zseniális Vujicsics Tihamér is.

– Róla mit kell tudnunk?

– Tihamér a szerb pópa fiaként Pomázon született. Szenvedélyesen gyűjtötte és dolgozta fel népe zenéjét, muzsikánk elképzelhetetlen lenne munkássága nélkül. Együttesünk 1974-ben alakult, és 1975-ös, repülőgép-szerencsétlenségben bekövetkezett halála után egy évvel, a család engedélyével vettük fel nevét, hogy ezzel is tisztelegjünk emléke előtt, s továbbadjuk Vujicsics örökségét, amelyről egyébként éppen idén jelent meg egy kötet Jávorszky Béla Szilárd tollából.

– Zenéjüket hamar megkedvelték a táncházakban.

– Valóban, a táncház mozgalommal együtt indultunk. Sebőék és a Muzsikás a magyar népzenére alapozták repertoárjukat, mi pedig első nemzetiségi zenét játszó együttesként kapcsolódtunk be a fővárosi táncházi életbe. A különleges hangzás mellett volt még egy nagy vonzerőnk a fiatalok körében: míg a magyar népzenére többségében páros táncot járnak, addig a délszláv táncok kólók, vagyis kör- és lánctáncok, s ez bátorságot adott a lépéseket még nemigen ismerő kamaszoknak, egyetemistáknak, hogy beálljanak a táncosok közé.

– Táncházakból önmagában azonban még nehéz eljutni arra a hírnévre, amelyre a Vujicsics Együttes szert tett.

– A nagy áttörést számunkra az 1977-es Ki mit tud? hozta, ami által országszerte megismertek bennünket, majd kaptuk a meghívásokat a határon túlról is, egészen Ausztráliáig.

– Ön azonban nem csak ebben az együttesben muzsikál.

– Mivel a klarinét mellett egyebek között szaxofonozom is, csak idő kérdése volt, hogy megtaláljon a jazz, amelynek afrikai eredetű ritmikája, ötvözve az európai zene harmóniavilágával, hamar elvarázsolt. Saját zenémben én ezt fűszerezem a Kárpát-medence és a Balkán zenei világával. Több zenekarom is van, először a Quartet B-t alakítottam meg, ez ma már Balkán Jazz Projectté bővítve működik, majd a Borbély Műhelyt, amellyel csaknem két évtizede játszunk szentendrei klubunkban. Polygon trióm és a Borbély-Dresch Quartet is elég aktív.

– Beszélgetésünk előtti éjszaka érkezett éppen egy nagykanizsai fellépésről. Komoly energiát igényelhet ennyi zenekarban helytállni.

– Most, a nyári tanítási szünetben kicsit lazábbak a napjaim. Ősztől nyár elejéig a Zeneakadémia, vagyis a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docenseként tanítok a jazz tanszéken.

– Ezek szerint nem kell tartani az utánpótlás hiányától.

– Semmiképpen, s a délszláv zene hazai művelése terén sem. Követőink, az Eredics Kálmán kollégám gyermekei által alakított Söndörgő zenekar folytatja tovább hagyományainkat, az ő zenéjüket is ismerik már szerte a világban. Jó reménységünk van tehát arra, hogy előbb-utóbb a mienkéhez hasonló elismerésekben legyen részük.