Vak véletlen vagy üzenet a magasból?

Egyszerre szórakoztató és szomorú gondolat, hogy Amerika felfedezője, Cristoforo Colombo (1451–1506) – magyarítva Kolumbusz Kristóf – úgy halt meg, hogy azt hitte, bárkái Indiában kötöttek ki. Sokan mondják, micsoda véletlen, hogy 1492-ben belebotlott egy addig nem ismert kontinensbe, de a helyzet az, hogy ez nem lehet véletlen. Hiszen a kontinens már akkor is ott volt, amikor még erről senki nem tudott, így inkább szükségszerűnek mondható, hogy a hajósok nyugat felé vitorlázva kikötőre találtak.

Az viszont igaz, hogy véletlenül rátalálni csak arra lehet, amit az ember nem is keres, például egy új világra. Sokan a véletlennek tulajdonítják, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a Hoover-gát építésekor George Tierney földmérő volt az első, aki 1922. december 20-án meghalt. A helyszín kiválasztása közben belefulladt a Colorado folyóba. Tizenhárom évvel később, utolsóként George fia, Patrick Tierney halt meg a gát építése közben, éppen december 20-án. S hogy ez véletlen volna? Mindenesetre tragikus.

MEGREPEDT A TARTÁLY. Alfred Nobel (1833–1896) svéd kémikus a véletlennek, pontosabban egy megrepedt nitroglicerin-tartálynak, valamint a mellette lévő kovaföldnek köszönhette, hogy feltalálta a dinamitot. Megfigyelte ugyanis, hogy a kovaföld felszívja és stabilizálja az amúgy folyékony állapotában robbanékony nitroglicerint. Kicsit továbbgondolta ezt, és találmányából mérhetetlenül gazdag lett – a világ pedig ennek köszönhetően jutalmazza Nobel-díjjal a legkiválóbb tudósokat.

Hét évvel ezelőtt a lapok arról írtak, köztük a The Sun is, hogy Mark Evans üzletember családtörténeti kutatásai során 2012-ben az üknagyi receptjei között – véletlenül – rátalált a Jack Daniel’s whiskey titkos összetevőit tartalmazó leírásra. Ha onnan nézzük, hogy nem a receptet kereste, ez simán tűnhet véletlennek, de végül is a múlt emlékeit kereste, a recept pedig ott lapult közöttük.

Szintén a véletlennek tulajdonítják Machu Picchu, a perui romváros felfedezését, mondván, Hiram Bingham (1875– 1956) amerikai egyetemi történelemtanár az elveszett város, Vilcabamba nyomát kutatta 1911-ben, amikor egy napon, szakadó esőben rátalált a tengerszint felett 2430 méterre fekvő romokra. Az csak később lett kutatás tárgya, hogy 1860-ban egy német expedíció már járhatott az Andokban rejtőzködő városban, mert bár Bingham is számos leletet elhozott onnan, amit később Peru visszakapott, de a romvárost már jóval 1911 előtt kifoszthatták. És erről, véletlenül, persze, senki nem tudott.

És ismét csak a véletlent emlegetik annál az esetnél, amikor egy tizenegy éves kisfiú, bizonyos Francis William Epperson (1894–1983) „feltalálta” a jégkrémet. Történt ugyanis, hogy a srác 1905-ben éjszakára a házuk teraszán felejtette szirupos italát, benne a keverőpálcával. A folyadék reggelre a pálcika köré fagyott, így azt csak nyalogatni lehetett. Epperson a felfedezését tizenkét évvel később szabadalmaztatta. Az kérdéses, hogy a feledékenységet és az annak következtében lejátszódó logikus eseménysort lehet-e véletlennek nevezni, jövedelmezőnek azonban bizonyosan.

MEGFIGYELÉS ÉS FELISMERÉS. Van egy mese – Three Princes of Serendip (Serendip három hercege) –, 1557-ben adták ki, de sokkal ősibb történetet rejt magában. Szereplői olyan dolgokra találnak rá, fedeznek fel, amiket nem is kerestek. Ebből született meg a serendipity fogalma, vagyis a véletlenszerű felfedezés, ami azt jelenti, hogy akaratunktól és szándékunktól függetlenül is felfedezhetünk valami újat. Lényege a megfigyelésen és felismerésen alapul. Még az sem elképzelhetetlen, hogy Albert Einstein (1879–1955) ebből kiindulva fogalmazta meg frappánsan azt, hogy az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.

Számos olyan esetet lehetne még sorolni, amikor a véletlenről kiderül, hogy az csupán az események nem várt következménye. Mert a majonéz létrejötte is inkább kényszerűség, semmint véletlen, ahogyan annak mondják, hiszen amikor a XVIII. század közepén egy francia séf tojásból és tejszínből akart krémet készíteni, de tejszín hiányában olívaolajjal dolgozott, nem várt finomság született.

És így járt Thomas Sullivan New York-i teakereskedő is, aki 1908-ban kis selyemtasakokba porciózta a teát, majd miután a vevők mondták neki, hogy jó a tasak, de forró vízben szétázik, az üzletember rájött, hogy akaratán kívül feltalált valamit, amit tökéletesíthetne. Aztán kiderült, hogy 1901-ben Roberta C. Lawson és Mary Mclaren már beadott egy szabadalmat szövetből készült teazsákra, amely működésének lényege ugyanaz, amire Sullivan véletlenül rájött.

Az események ilyen összefüggésrendszeréből a neves pszichiáter, Carl Gustav Jung (1875–1961) vezette le az úgynevezett szinkronicitás fogalmát. Analitikus elméje éppen a látszólag össze nem függő, és mégis kapcsolódó történésekben, életeseményekben látta meg a világmindenség működési elvét, amiről úgy tartotta, hogy elfogadása és megértése egy magasabb tudatossági szint/állapot felé mozdítja el az emberiséget.

A magasabb tudatosság pedig éppen annak felismerésében segít, hogy soha semmi nem történik véletlenül. Legfeljebb nem úgy, ahogyan azt vártuk. Vagyis: amiről azt gondoljuk, hogy véletlen, az nem más, mint törvényszerű folyamatok beteljesedése. Csak mi, halandók hisszük, mert olykor jó hinni azt, nemde, hogy az élet dolgait az emberi elménél jóval nagyobb rendezők irányítják. Talán nem véletlenül.