A véget nem érő utazás

A Mamma erélyes, de aggódó hangú asszonyság. Ahogy kopogására résnyire nyitjuk az ajtót, szeme lézerszkennerként tapogatja végig szobánkat, az ágyat, a szekrényt, kinyitott bőröndjeinket vizslatja. Szimatolja, hogy minden rendben van-e, nincs-e eltévedt porszem a kőlapokon, nem égett-e ki az égő az éjjeliszekrényre tett lámpákban, fülét hegyezve próbálja megállapítani, nem csepeg-e a csap.

Turi igen kicsi település Baritól délre, az olasz csizma sarkának híres városaiba igyekvő turisták nemigen állnak meg itt. A város központjához közeli családi ház alsó szintjén alakítottak ki két külön bejáratú lakrészt az arra tévedő utazók elszállásolására.

A folyosón elhelyezett kávégéphez szükséges kávépárnák a szoba fésülködőasztalán várják, hogy olyan ristretto készüljön belőlük, amelyben szinte függőlegesen megáll a kiskanál.

A Mamma most csak azért kopogott be, hogy átadja a kuponokat a szálláshoz járó reggelihez, amelyet a város másik részén található Cafe Clandestinóban fogyaszthatunk el. A Google Maps szerint nyolcszáz métert szükséges gyalogolnunk odáig.

Először kiteregetett ruhafélékkel tarkított lakóövezetben sétálunk, majd ránk köszön Antonio, az autószerelő, és a pékségbe igyekvő öregúr is biccent. Van, aki már e korai napszakban egy, a háza elé kitett széken ücsörögve várja, hogy szóba elegyedjenek vele.

Turi koronás címerében fekete bivaly legel egy olajfa előtt – ebből úgy sejthető, hogy a városban nagy attrakcióra nem számíthatunk. Gondolhatják, mekkora meglepetéssel fedezzük fel a normannok által a XI. században épített Palazzo Marchesale nevű hatalmas középületet, s a városka XI. és XVII. század között épült templomait, a San Roccót, a Santa Chiarát és a San-Domenicót.

A főtéren középkori, amolyan bevehetetlen erőd áll, ma börtönként üzemel. Közben megérkezünk a piactéri kávézóba, és amíg kapucsínónkat isszuk, töltött süteményeinket esszük, a trécselő emberek között betekintést nyerünk egy délolasz kisváros reggeli eszmélésébe. Akár tudatos, akár nem, hogy reggelinket a település másik részén kapjuk, idejutva megismerjük a helyi szépségeket.

Este ugyanígy (valódi) körmenettel tarkított séta vár ránk a belvárosig, a házak elé kiülő nénik a buona serára ciaóval köszönnek, gyermekhad deszkázik, a parkokban, szökőkutak mellett legalább három generáció vitatja meg a maga életkori normája szerint a világ fontos témáit éjfélig, hajnalig. Az éttermek csurig telve helyiekkel, hárman harminc euróból megvacsorázunk, a King Stone-ban és az Al Setaccióban is úgy, hogy abban benne van egy liter igencsak zamatos helyi vörösbor ára is.

Nappal meg nyomjuk az autóban a pedált. Mivel repülővel érkeztünk Bariba, már korábban, otthonról béreltünk autót egy helyi kölcsönzőnél, és nem csalódunk. Polignano a Mare, Alberobello, Locorotondo, Ostuni, Monopoli, Matera, Altamura, Martina Franca, Brindisi – összefut már szemünk előtt a sok csodálatos település és megannyi élethelyzet, esküvő, keresztelés, házi ünnep képe.

Négy nap után odébbállunk, lejjebb haladunk a csizma sarkában, Salento tájai felé. A közlekedés eltér az általunk megszokottól. Itt egyáltalán nem számít rend-kívülinek zebrán parkolni vagy az út egyik sávjában leállítani és otthagyni az autót. Ráadásul emiatt senki nem idegeskedik, nem kiabál, nem dudál a másikra – nyugalom van. Így hamarosan mi is rájövünk, hogy át kell lényegülni, meg kell próbálni úgy élni, mint a helybéliek. Olasz módra.

Kis édességet reggelizni, jó kávékat inni, délután árnyékban sziesztázni. Estefelé végignézni, ahogy a kedvenc éttermünk melletti borbély kikíséri kuncsaftját az utcára, kezet fognak, majd az öreg lekattintja a villanyt, lehúzza a rolót, fehér köpenyben elsétál a húsz méterre, ötszáz éves gránitköves utcán leparkolt Fiat 500-as kisautójához.

A negyvenéves csoda a kulcs elfordítására köhint egyet, kipufogójából slukknyi fekete korom száll ki, majd rekedten pöfögve elrobog a gazdájával. Csakúgy, mint évtizedek óta mindennap.

Késő este pedig beleolvadni a kisvárosi éjszakába, ahol az éttermekben tíz után indul be az élet. Porto Cesareo annyira népszerű tengerparti üdülőhely, hogy amilyen gyorsan csak lehet, távozunk onnét. Éttermei tömve vannak turistával, hívogatóemberek próbálnak az utcáról vacsoravendéget berántani. Innen menekülünk az alig tíz kilométerre fekvő Leveranóba, ahol egy háborítatlan, a helyiek édes életét mutató városkába botlunk.

A borbélyműhely is itt, ebben az egykor a szaracénok és normannok által uralt, nyugodalmas kisvárosban található. A műhely szomszédságában lévő étterembe ülünk be vacsorázni. Szíves a vendéglátás: az első este a megismerkedésé, második alkalommal már ismerősként üdvözöl Franco, a főpincér.

A harmadik alkalommal érkezéskor kezet fog velünk, majd a negyedik alkalommal már látható volt, hogy készültek érkezésünkre, hiszen szokásos asztalunkon három teríték vár, a kézfogás jövetben-menetben jár. Franco barátságos – több nyelven is beszél, de angolul nem, így olaszul próbálunk szót érteni. Olyan ízesen, olyan hangsúllyal ejti ki az olasz szavakat, mondatokat, hogy az hangulatkeltésnek sem utolsó.

Amikor az ott szokásos előételként kihozza a sült krumplit, fennhangon kiáltja: „Patatíne!” (krumpli), aztán fordul és felkiált:„Insalata!” (saláta), majd csendesebben hozzáteszi: „Va bene!”, azaz jól van. A vacsorák során megtudjuk, hogy Franco több tíz évig élt külföldön, Németországban, Spanyolországban és Lengyelországban pincérkedett – majd válása után visszaköltözött a délolasz kisvárosba, idős szülei örömére.

Mutatja is a nyolcvan évet betöltött szülők fényképét a mobiltelefonjában. Már felnőtt, külföldön élő gyermekeivel évente többször találkozik.

Az étterem specialitása a pizza és a grillételek, tésztáik nincsenek. De van bombette, azaz húsba göngyölt sajtos étel, és tur ci nieddhri – amelyet rendelve kétszer is megkérdik, hogy valóban azt akarom-e, mivel a tölteléke darált báránybelsőségből áll. Kilenckor kezdve a vacsorát mi vagyunk az első vendégek, de tizenegyre már minden belső és utcai asztal körül is helybéliek ülnek.

Megállapítható, hogy az étterem működtetői nem akarnak „portocesareói” módon a vendégeikből hamar meggazdagodni, mert a boltokban 3,90 euróért kapható Leverano Rosato bort ebben az étteremben jégvödörben szervírozva 7 euróért adják. Franco amúgy kemény főnök, két tanulóját folyamatosan instruálja, kissé kiakad azon, hogy a leány nem tud egy dugót kihúzni a palackból, a fiúnak pedig a szusszanásnyi szabadidejében is tisztogatnia kell egy vizes ronggyal a bejárati Arcus pizza and grill feliratot.

Vacsoránkat elfogyasztva szállásunkra indulunk, amely Leverano és a tenger között, egy szervizutakon megközelíthető ültetvény közepén található. Százéves olajfákat, szőlőültetvényeket világít meg a reflektorunk. A reggelit készítő, mosolygós személyzet helyi fiatalasszonyokból áll, kérésre nem csak milliós kávéfőző-géppel, hanem kotyogóval is főznek kávét.

Ez a kávé dolog azért is fontos, mert a reggelizőkről, aztán a vendégkönyvből megtudjuk, hogy elsősorban jó kávékínálathoz szokott belföldi turisták járnak hozzájuk.

Nicola és Anna Bresciából, Alberto és Morena Cremából, Monica Bolognából és Marco Reggio Calabriából. Ez utóbbinál csodálkozom kicsit, hiszen az ültetvény a csizma sarkánál, míg Reggio Calabria a csizma orránál található, de kiderül, hogy így is félezer kilométer a távolság. Hiába, nagy ez a csizmatalp.

Az olajfaültetvény egyébként a Valentino család tulajdonában van, látni is az öregeket, ahogy a készülő úszómedence munkálatait megnézik. Ez a Mamma is odajön hozzám és a gyerekhez, amint hintaágyakban himbálózunk, és mosolygósan, gyöngysorosan mondja olaszul a magáét. A fiatalabb generáció tagjai korábban vendéglátásban, idegenforgalomban dolgoztak.

– A nagypapa mindig azt mondta, hogy a lábaidnak erősen kell, hogy gyökerezzenek a földben, mint az olajfák, de ahhoz, hogy előre tudj haladni, ne felejts el felnézni a csillagokra – meséli a paraszti bölcsesség gyöngyszeméből kiindulva a vállalkozás történetét Marina Monte üdülővezető, akinek bluetoothos Marshall hangszórójából folyamatosan olasz zene szól.

A L’Ulivo e la Stella (Olajfa és a csillag) üdülő a népszerű szállásfoglaló oldal, a booking.com 9,9-es pontszámot ért el. Az ültetvény tulajdonosai a bor és az olaj mellett virágokat termesztenek, amelyeket európai piacokon értékesítenek, illetve villák kertjeinek tervezésével is foglalkoznak Salento-szerte.

Ez tehát a délolasz valóság. A mi valóságunk. Illatos és kristálytiszta a tenger Gallipoli alatt a Spiaggia di Posto Vecchiónál, ahol akár egy olasz, hússal és sajttal töltött arancini és egy Nastro Azzurro sör mellett senki nem fog arra gondolni, hogy ez az utazás is véget érhet egyszer.