Életben tartja az alkotó hagyományt

Megnyugtató és felemelő érzés gyönyörű kerámiák között időzni. Az egyik csillogóan mázas, a másik különleges rátétes, a harmadik égetése puritán. Formájuk, technikájuk, festésük alapján messziről fel lehet ismerni, hogy ki alkotta őket. Kovács László fazekas birodalmában órákig leskelődhet a vendég, bármerre nyit ajtót, mindenhol rátalál valamilyen csodára: műhelyre, kiállítótérre, közösségi teremre. A népi iparművész tavaly lett Kalocsa díszpolgára.

– Bár évtizedek óta a városban élek, ide kötnek a feladataim, itt születtek a lányaim, rengeteg barátom van, de valószínűleg sosem leszek igazán kalocsai – árulja el a Népművészet Mestere.

– Karcagon laknak a szüleim, a testvéreim, ők nagyon hiányoznak, ha pedig elhagynám az érsekek városát, az itteni barátaimat tudnám nehezen nélkülözni. Valóságos lelki libikóka ez a kettősség. Pörgessük vissza az idő kerekét 1980 elejére. Akkoriban határozta el a kalocsai városvezetés, hogy népművészeti stúdiót hoz létre, ahol különböző mesterségeket tanulhatnak a hagyományok iránt érdeklődő fiatalok.

A fazekasmesterség titkainak továbbadására Kovács Lászlót hívták, aki csak hosszas töprengés után mondott igent a felkérésre. Tizenkét évnyi karcagi gyakorlattal, 1983 májusában érkezett az ismeretlenbe, az önkormányzattól kapott régi házban rendezett be egy kis műhelyt. Nagy tervekkel kezdte új életét, mígnem kiderült, hogy a népművészeti stúdióból nem lesz semmi. Nem volt mit tennie, itt ragadt. Egy ideig még „visszadolgozott” a karcagi szövetkezetnek, miközben tudta, minél hamarabb el kell szakadnia a miskakancsók sorozatgyártásától.

Hihetetlen vehemenciával, szinte éjt nappallá téve alkotott. Felkutatta a helyi fazekasság múltját, járta a környéket is. A kalocsai népművészet kapcsán szinte mindenkinek a pingálás, a hímzés vagy a tánc jut eszébe, pedig a népi kerámia is legalább 150200 éves múlttal rendelkezik. Az edények, köztük aratótálak, kulacsok egyszerű technológiával készültek, visszafogott színvilág (fehér, kék, zöld, barna, vörös) jellemezte őket.

Midőn Kovács László felélesztette, újraalkotta és továbbadta a régi kalocsai fazekashagyományokat, azt is megfogalmazta, miért is fontos számára a múltat életben tartó mesterség:

– A hagyományok ápolása lehetővé teszi a gyökerekből való állandó táplálkozást, a tiszta forrást, miképpen messziről a falu tornya mutatja az utat a helyes irányba, ahol az otthonát találja meg az ember. Függetlenül attól, hogy ma már nem létezik az a paraszti közösség, amely egykoron létrehozta e művészetet, mégis úgy gondolom, az egyetemes kultúrában éppoly fontos helye van, mint bármely más művészetnek. Egyszerűen azért, mert azt egy közösség lelke érlelte széppé, őszintévé és igazzá. Azzal, hogy fölvállaltam a népi kultúra gyakorlását, őrzését, egyben felelős is vagyok annak továbbadásáért.

Kovács László már gyerekfejjel megtapasztalta a kézműves hagyományok tiszteletét. Családjában apai és anyai ágon is több iparos embert tartanak számon, nagyapja a szűcs-, keresztapja a bognármesterséget gyakorolta, édesapja pedig gépszerelőként, sofőrként már egy modernebb világ részese lehetett. Az asszonyok (nagymama, édesanya, nagynéni) a csipkeverésben jeleskedtek. A szorgos kezű família legkisebb tagja mégsem elődei példáját akarta követni, inkább arról álmodozott, hogy pilóta lesz – ugyanis a tanyájuk fölött fordultak meg a közeli kunmadarasi orosz repülőbázis gépmadarai.

Nyaranta Kántor Sándor Kossuth-díjas karcagi fazekasnál segédkezett, ám a műhelybe sokáig be sem tehette a lábát. Eleinte tüzelőt hordott a kemencéhez, agyagot cipelt, legközelebb már samott-téglát is törhetett a mázba, de hosszú időnek kellett eltelnie, mire a mester megengedte neki, hogy leüljön a korong mellé. Kovács Lászlót hamar „megfertőzte” a kerámia, de mielőtt végleg elkötelezte magát mellette, tett egy kitérőt. Mivel a tanárai biztatására énekkarba járt és ismerkedett a vadászkürttel, tizenöt évesen jó döntésnek gondolta, ha katonazenész pályára megy.

De hamar rájött, hogy az uniformis nem neki való, a fegyelemről nem is beszélve. Karcagra visszatérve felkereste Kántor Sándort, befogadná-e tanulónak. Nem eszik olyan forrón a kását, a híres népművész előbb kisegítőmunkásnak vette fel, végigjáratta vele a ranglétrát. Elsőre húsz darab söröskupát kellett elkészítenie, a mester azonban csak egyet tartott közülük elfogadhatónak. Legközelebb már kettőt, de csak sokára javult jelentősebben az arány. A fazekastanonc számára az is emlékezetes feladat volt, amikor egy tányérra 650 pöttyöt kellett festenie.

Ezután nyolc évig idősebb és ifjabb F. Szabó Mihály műhelyében inaskodott, tulajdonképpen innen indult az önállósulás útjára.

– Kalocsán mindig kitaláltam valami újat, hogy bejöjjenek az alkotóházba az emberek – meséli a 62 esztendős Kovács László, aki pályája során számos elismerést kapott már, az ezredfordulón például az év mesterének választották, és munkássága bekerült a megyei értéktárba is.

– Számos csoportos és önálló kiállítást rendeztünk, több mint húsz évig foglalkoztam tanulók képzésével. Az első szakmai találkozót 1987-ben szerveztük meg, és 1992-től rendszeresek a nyári táboraink is. Annyian lettünk, hogy szükség volt új terekre. Sikerült megvásárolnunk a szomszédos épületet, mára azt is belaktuk. Összetartó baráti csapat jött létre. Ennek azért is örülök, mert hiszek a közösségben és annak értékteremtő erejében. Mindannyiunk számára egyértelmű, hogy minden közösség annyit ér, amenynyit múltjából felvállalni és megőrizni képes, mert értelmes jelent megélni és jövőt építeni másképpen nem lehet.

Mindig töri a fejét valamin. Szívügyének tekinti az idős fazekasok sorsát. Amikor a szakma nagy öregjei végleg leteszik a szerszámokat, magára hagyják a műhelyüket, sok esetben „lenullázódik” az életük. Aki egész életében iparos ember volt, annak megszakad a szíve, ha pusztulni látja az életművét. Viszont ha lenne az országban valahol egy falucska, ahová elköltözhetnének, ahol befogadnák őket felújított kis házakba, újra lenne értelme az életüknek. Ebbe a kolóniába vihetnék magukkal a felszereléseiket, és foglalkozhatnának érdeklődő fiatalokkal, átadhatnák nekik a tudásukat.

Akár látványosság is lehetne egy így szerveződő fazekasfalu, fazekasközösség. Szép gondolat. Miért ne valósulhatna meg?!