Műkincsrongálás felsőfokon: akaratlan vétek vagy tudatos pusztítás?

Nemrég két és fél évi szabadságvesztésre ítélték Igor Podporint az orosz kulturális örökség egy darabjának megrongálása címén. A 37 éves férfi tavaly májusban, nem sokkal zárás előtt bement a moszkvai Tretyakov Képtárba, ahol a közönséget a műalkotásoktól távol tartó kordon fémoszlopával áttörte a védőüveget és szétszaggatta Ilja Repin egyik művét. A Rettegett Iván és fia 1581. november 16-án című olajfestmény (képünkön) a XIX. századi orosz festészet egyik legnagyobb becsben tartott darabja, amely azt a jelenetet örökíti meg, amikor Rettegett Iván egy vita hevében megöli trónörökös fiát, Iván herceget.

A voronyezsi rongáló azt mondja, azért rontott neki a hazug festménynek, hogy megvédje a cár hírnevét. Az utóbbi időben ugyanis viták tárgya, hogy a hirtelen haragú uralkodó valóban hibás-e utódja megölésében. Vezető kormányzati tisztviselők a közelmúltban azt nyilatkozták, hogy a XVI. században majdnem ötven évig uralkodó cár kegyetlenségét a Nyugat túlozza el, hogy ezzel is befeketítsék Oroszországot.

A festményt egyszer már érte vandál támadás: 1913-ban egy Avram Balasov nevű óhitű ortodox látogató késsel szabdalta fel több helyen a vásznat. A restaurálásban akkor maga Repin is részt vett. A képet ezt követően tették üveges keretbe – amelyről azonban most kiderült, hogy nem volt ütésálló...

Pszichésen beszámíthatatlan 1972. május 21-én a 33 éves Laszlo Toth, magyar származású ausztrál geológus – aki turistaként tartózkodott Rómában – „Én vagyok Jézus, feltámadtam!” kiáltással rontott rá Michelangelo legendás márványszobrára a Szent Péter-bazilikában. Az elmezavarban szenvedő férfi 15 kalapácsütést mért a Pietára (1499), több mint száz darabot törve le. Szűzanya arca súlyosan sérült az akció során; bal alkarja is a padlóra esett, ujjai széttörtek. A biztonsági személyzet ugyan összeszedte a széthullott darabok nagy részét, de többet a turisták vittek haza – például Szűz Mária orrát később a restaurálás során a szobor hátából származó márványdarabbal pótolták. A pszichésen beszámíthatatlan Tothot nem büntették meg, viszont két évig ápolták egy olaszországi pszichiátrián.

Andrew Shannon 2012 júniusában, Dublinban bement az írországi Nemzeti Múzeumba, odalépett Claude Monet tízmillió euró, vagyis akkori árfolyamon átszámítva mintegy hárommilliárd forint értékű festményéhez, ököllel nekiesett és átszakította a vásznat. A 49 éves szociopata állítólag haza akarta vinni az Argenteuil medence egy vitorlással című képet, s mivel nem tehette, úgy gondolta, ha nem lehet az övé, más se láthassa.

A bírósági tárgyalások során viszont már azzal védekezett, hogy csak megszédült (sőt szívinfarktusa volt), támaszt keresett, így esett véletlenül a festménynek. Pláne nehezen hittek neki azután, hogy a házkutatás során a lakásán a rendőrök számos lopott értékre, műtárgyakra és régiségekre bukkantak. A férfit öt év börtönbüntetésre ítélték, szabadulása után pedig még 15 hónapig nem tehette be a lábát egyetlen galériába sem Írországban.

Csak néhány szóban

-Steve Wynn kaszinómágnás 2005-ben belekönyökölt saját tulajdonába: Picasso 1932-ben készült mesterművébe, a Le Reve (Álom) című festménybe. – 2006-ban a Cambridge-i Fitz william Múzeumban egy cipőfűzőjében megbotló férfi összetört három 300 éves kínai vázát. – 2015-ben egy tajvani kiállításon egy 12 éves diák üdítőitallal a kezében megbotlott, nekiesett és ökölnyi lyukat vert Paolo Porpora olasz barokk festőművész Virágok című festményén, súlyosan megrongálva a majd’ 400 millió forint értékű műalkotást. Hogy kifizettetik-e ilyenkor a helyreállítás költségeit a rongálóval? Nem, a felbecsülhetetlen értékű műkincsek biztosítva vannak.

A „nagyágyúk” hírnevüknek megfelelően a rongálási listán is előkelő helyen állnak. Miként Rembrandt Éjjeli őrjárata (1642) is az amszterdami Rijksmuseumban.

1911-ben egy holland hajószakács próbálta késsel megrongálni, de nem tudta átvágni a vastag lakkréteget. 1975-ben egy munkanélküli középiskolai tanár támadta meg; neki már sikerült átvágnia a lakkot, mielőtt az őrök leteperték. (A férfit nem ítélték el, mivel mentális zavart állapítottak meg nála, később egy elmegyógy-intézetben öngyilkosságot követett el.)

1990-ben egy férfi savval öntötte le a képet: az őrök gyorsan vizet löttyintettek a vászonra, így hatástalanítva valamelyest a sav maró hatását, végül csak a lakkréteg sérült meg.

Retteg a kis hableány Koppenhága jelképe bizonyosan a XX. század legtöbben szenvedett műalkotása. Edvard Eriksen több mint százéves szobrának 1964 óta többször a fejét vették, 1984-ben jobb karját vágták le. 2003-ban felrobbantották, a több helyen megsérült szobrot búvárok emelték ki a tengerből. Többször leöntötték festékkel. Előfordult, hogy műpéniszt nyomtak a kezébe. És még sorolhatnánk...

Leonardo da Vinci 1503–06 között készült Mona Lisájára rájárt a rúd 1956-ban, kétszer is megtámadták: először savval öntötték le, majd egy férfi követ dobott rá, ekkor néhány pigmentdarab pergett le a bal könyökéről, de ezt hamarosan restaurálták. 1974-ben a Japán Nemzeti Múzeumba utazott, ahol egy nő piros festékkel fújta le, tiltakozásul, amiért nem teszik lehetővé a fogyatékkal élőknek a kiállítás megtekintését. 2009-ben egy orosz nő vágta a képhez az ajándékboltban vásárolt kerámiabögréjét. Ne csodálkozzunk hát, hogy napjainkban miért golyóálló plexi mögött látható a falba süllyesztett kép, fegyveres biztonsági őrök és kamerák tekintetével is védve…

Ki rajong érte, ki utálja Marcel Duchamp Forrás című műve kétségtelenül a modern művészettörténet egyik legtöbbet vitatott alkotása. A műtárgy történetéről Martos Gábor művészeti író korábban már beszélt lapunkban, emlékeztetésképpen: 1917-ben az amerikai Független Művészek Társaságának kiállítására Duchamp egy New York-i vasboltban vásárolt egy fali férfi vizeldecsészét, fekete festékkel R. Mutt névvel aláírta és dátumozta, majd inkognitóját őrizve beküldte a tárlatra. A szervezőbizottság – amelynek amúgy maga Duchamp is tagja volt – azért mégis tartott egy előzetes szemlét a beérkezett művek között, és ezen úgy döntöttek, hogy a Forrást eldugják egy függöny mögé. A művész ezen annyira megsértődött, hogy otthagyott csapot-papot. És a Forrás is szőrén-szálán eltűnt. Mégis, a műalkotás – bár a maga fizikai valójában nem is létezett, csak egy fényképfelvétel róla Alfred Stieglitz amerikai fotóművésztől – rendkívül híres lett. Olyannyira, hogy a művészt 1950-ben felkérték, egy New York-i kiállításra „rekonstruálja” azt; évekkel később ugyanezt megismételte egy párizsi, majd egy stockholmi bemutató számára, aztán 1964-ben több darabban „újraalkotta” a régi piszoár hasonmásait. Jelenleg 15 példány ismert a világban a Duchamp által összesen készített 17-ből. Egy-egy vizeldecsészével büszkélkedhet ma többek között a San Franciscó-i, a jeruzsálemi és a párizsi modern művészetek múzeuma is. Ez utóbbiban, más néven a Pompidou Központban esett neki kalapáccsal a mintegy hárommillió eurót érő másolatnak Pierre Pinoncelli francia művész 2004-ben, amiért a bíróság 214 ezer eurós bírság megfizetésére ítélte – mint visszaeső bajkeverőt. 1993-ban ugyanis a Forrás egy másik, szintén kiállított példányába belevizelt…