Zene, tánc, mozgásművészet és színészmesterség egyben

Miénk ez a cirkusz, mindenkire szerep vár – dúdolgatom az LGT slágerét, miközben a Recirquel Újcirkusz Társulat próbájára tartok. Legutóbb két éve, a róluk készült film, a Mi ez a cirkusz? premierjén találkoztam velük. Azóta nemzetközileg is sikeresek, világhírűek lettek.

Sorompó zárja utamat. Nem állom meg, hogy ne kérdezzem meg a portás bácsit, tudja-e, kik ezek a fiatalok, akikhez igyekszem, látta-e már a műsorukat. Még nem, hangzik a válasz, de nagyon izmosak, jó testük van. Igaza van. Odabent szembejön velem egy kidolgozott izomzatú fiú, felül semmi, alul tűsarkú platformcipő.

– Úristen, te tudsz ebben járni? – szakad ki belőlem.

– Nem, de úgyis többet vagyok a levegőben – jön a nem éppen szokványos válasz. Már zajlik a próba: Hét, nyolc, és na, még egyszer! Mutatom, így! – instruálja a szereplőket a próbavezető. Pazar a látvány: van, aki már a párizsi éjszakák fülledt erotikáját idéző jelmezben van, mások meg kisgatyában, csokornyakkendőben. Fekete tollakkal a kezében átsuhan a színen egy hölgy, gyorsan utánaeredek.

Utolérem a jelmezekről gondoskodó Muladi Klárát, aki szinte a kezdetektől – csak a legelső produkcióban nem dogozott – van együtt a társulattal.

– A szemem láttára nőttek fel. Kicsit olyan vagyok, mint az anyukájuk. Egy jó varrónő egyben pszichológus is – mondja, és sugárzik a szeméből a szeretet. Félszemmel a próbát figyeli.

– Nagyon fontos, hogy a jelmez ne korlátozza őket a mozgásban, ugyanakkor illeszkedjen az igényes látványtervekhez. Nézem a próbát, és tudom, hogy milyen kéréssel fognak jönni. A ruhák kialakítása során sokat kísérletezem, addig készülnek, amíg nem passzolnak tökéletesen. Itt kötelező a kreativitás – mondja nevetve, és az érkező Horányi Juli felé fordul. A Párizs éjjel dívájaként debütáló énekesnő megtiszteltetésnek érzi, hogy az Újcirkusz-társulattal dolgozhat.

– Csodálom őket. Fantasztikus, ahogy uralják a testüket. Nem riasztott el, sőt nagyon vonzónak találom ezt a más fajta, nehéz munkát. Új terület számomra, másképp kell figyelni. A hangomnak azt kell szolgálnia, hogy megerősítse a történetet. Nagyon jó a rendezés, és nagyszerűek a dalok – mondja, és már szalad is vissza a próbára.

– Juli beilleszkedett a társulatba, amit nem csodálok, hiszen olyan kedves és bájos – közli Klári, miközben a harisnyák közt kutat, mert lehet, hogy jobb lenne egy testszínű necc, mint az art deco mintás. Nem is zavarom tovább, visszamegyek a próbaterembe, és letelepszem Vági Bence mellé.

Az Újcirkusz-társulat megálmodója és létrehozója a próbát figyeli, miközben visszaemlékezik a kezdetekre.

– Engem már gyerekkoromban is a színház érdekelt. Színre vittem a meséket, kellékeket, de még jegyeket is gyártottam. Hétévesen kezdtem táncolni. A cirkusz azért vonzott, mert erősen hat az érzelmekre, a kör alakú manézsban az artisták a hősök, akik az életüket kockáztatják. Mindezt mosolyogva, könnyedén teszik. Itt aztán tényleg igaz, hogy tanulj meg fiacskám komédiázni.

Olyan társulatot szerettem volna, amelyben a testükkel tökéletesen bánó fiatalok a tánc és a színészmesterség segítségével történeteket mesélnek a közönségnek. Olyan fiatalokat kerestem, akik nyitottak voltak erre, akikben élt a közlésvágy. Jó magot sikerült elültetni, kreatív alkotóközösség jött létre. Mindenki komolyan veszi a dolgát, és lehetőségük van fejlődésre, kiteljesedésre. Nincsenek korlátok, de vannak elvárások – osztja meg ars poeticáját a rendező-koreográfus alapító.

Közben látom, hogy mindenki egy kötélre felpattanó fiatalemberre figyel. Bence megjegyzi:

– Áron bordatörés miatt egy hónapot kihagyott, és ma próbál először.

Pintér Árontól később megtudom, hogy egyéni adottság, ki mennyit bír. – Egy hónapig törött bordával dolgoztam, igaz, nem a színpadon, hanem rendezőasszisztensként. Sokat kibír a test, de kódolva van, hogy harminc-negyven évesen csípőprotézisre lehet szükségem, egy másik kollégám meg reumával küszködik. Ez nem nyugdíjas szakma – mondja, miközben mosolyogva nyugtázza kolléganője elismerését, akivel félszavakból értik egymást.

De ez nem csoda, hiszen az életük függ egymástól, ráadásul hat éve sülve-főve együtt vannak. Bencéhez fordulok, hogy mihez kezd a társulat tagjai között óhatatlanul felbukkanó indulatokkal, érzelmekkel.

– Eleinte nagyon bevonódtam, de a munka során rájöttem, hogy felül kell kerekedni az érzelmeimen. Nekik is meg kellett tanulni uralkodni magukon, hiszen az artistamunka olyan, mint az élsport, rengeteg múlik a pszichikai felkészültségen is. El kell hinniük, hogy képesek megcsinálni az adott mozdulatsort. Mindenféle szempontból megterhelő ez a munka: napi négy-öt órát próbálunk, évi száz-százharminc napot utazunk, együtt vagyunk jóban-rosszban, felelősséggel tartozunk egymásért.

Minden előadás előtt körbeállunk, és tartunk egy koncentrációs gyakorlatot, meditációt, hogy összpontosítsuk az energiát és az egymás iránti figyelmet.

– Olyanok vagyunk, mint egy zajos olasz család. Összeveszünk, kibékülünk, hiszen itt mindenki szólista, de tűzbe mennénk egymásért. Figyelünk a másikra, szurkolunk egymásnak – teszi hozzá Veress Zsanett, a társulat artistája. Rögtön odatelepszem mellé, nem minden érdek nélkül, hiszen palacsintával kínál. Rácsodálkozom, hogy mennyit eszik.

– Oh, én még előadás közben is eszem. A Párizs éjjelben cukorkával kínáljuk a nézőket, és mindig elfogyasztok egyet. Ez a kabalám – osztja meg velem Zsani, akit hiába féltettek a szülei, nem tudták lebeszélni az artistapályáról.

– Artistának születtem, meg se fordult a fejemben más szakma. A Recirquel mindnyájunknak ajándék, együtt vagyunk jók, együtt jutottunk el idáig. Egymást fejlesztjük, ettől tud a mi produkciónk különleges lenni – összegzi eddigi útjukat, de a jövőre nézve is megvannak az elképzelései:

– Harmincéves koromig szeretném ezt csinálni, utána családot alapítanék, és rekreációs mozgással szeretnék foglalkozni, hogy segíteni tudjak magamon és másokon is.

– Összerakom Párizst – mondja Zsaninak egy hölgy. Utána kell járnom ennek a furcsa mondatnak. Ócsai Erzsébet artistacoach azonban – korábban a Baross Imre Artistaképző igazgatóhelyettese volt – nem nagyon ér rá velem foglalkozni, mert éppen a produkciók kellékeit rakják ládába. Felelősségteljes munka ez, hiszen az artisták élete múlhat a kellékek állapotán.

Böbe mama – így szólítják a fiatalok – nagy figyelemmel és gondossággal pakol, de azt mégis elárulja, hogy azért nyugodt, mert szerencséjükre olyan műszaki vezetőjük van, aki nemcsak lelkiismeretesen ellenőriz mindent, hanem le is gyártja azt, ami kell. Itt tényleg mindenki kreatív, állapítom meg. Illés Renátó éppen a tűsarkú platformcipőjétől szabadul meg. Ő is alapító tag.

– Ötéves koromban határoztam el, hogy artista leszek. Anyukám támogatott ebben, bár mindkettőnknek fájt, hogy kiszakadok a családból, otthagytam Békéscsabát. Ritkán tudok hazamenni, legközelebb jövő januárban lesz erre időm. A Recirquel a második otthonom. Össze vagyunk huzalozva, annyira összeszoktunk, hogy érzem a társaim energiáját.

A Non Solus című produkcióban Gáborral ketten négy méter magasban – biztosítókötél nélkül – dolgozunk a trapézon. Muszáj, hogy bízzak benne. Egyszer ért csak baleset, de az is az én hibám volt, én vétettem el egy mozdulatot. Végszóra érkezik Zsíros Gábor, aki idáig a próbát vezette. Ő táncművészként került a társulatba, de a Meztelen bohóc produkcióban már koreográfusasszisztensként is közreműködött.

Megkérdezték, elvállalna-e egy trapézszámot. Elvállalta.

– Jó döntés volt – állítja –, s bár először ijesztőnek tűnt, elvarázsolt. Egyszer leestem négy méterről, és eltört a csuklóm, de az is csak arra ébresztett rá, hogy nem szabad elszállni, figyelni kell és összpontosítani. Amikor Renátóval kezdtem együtt dolgozni, az motivált, hogy a produkciónk alapján ne tudják megmondani, melyikünk a táncos és melyikünk az artista.

Koreográfusként is a test fejlesztésére koncentrálok. Aki a testével dolgozik, fontos, hogy pontosan tudja használni azt. Boldog vagyok, hogy a társulat tagja lehetek. Úgy élek, ahogy mindig is akartam: sokat utazom és sokszínű, kreatív művészi munkát végezhetek. A taps, az már csak ráadás.

Elbúcsúzom a társulattól. A portás bácsi „jó a testük” mondatát kiegészítem magamban azzal, hogy a lelkük is szép. Igen, változtak a két év alatt: tehetséges, lelkes fiatalokból érett művészekké váltak.

ÖSSZEÁLL A KÉP A társulat Vági Bence rendező-koreográfus vezetésével magyar artistákból alakult 2012-ben Budapesten. Produkcióikban a klasszikus artistatechnika mellett fontos szerepet kap a tánc- és a színészmesterség, valamint a látványvilág és az egyedileg komponált zene. A társulat öt egész estés nagyszínpadi produkciója – Cirkusz az éjszakában, Meztelen bohóc, Párizs éjjel, Non Solus, illetve a My Land – telt házzal fut a budapesti Müpában. Nemzetközi karrierjük 2014-ben vette kezdetét, a társulat mára az európai és tengerentúli színházak rendszeres fellépője Franciaországtól Hollandián és Kolumbián át Chiléig.

A Recirquel fennállása óta csaknem hatszáz előadást tartott, amelyeket több mint 260 ezren láttak világszerte. Vági Bence és a Recirquel Társulat 2017-ben felkérést kapott a 17. FINA Világbajnokság záróünnepségén látható monumentális produkció, a Csodaszarvas legendája megrendezésére, amelyben több mint 200 artista és táncos lépett színpadra a világ 18 országából. A világ legnagyobb utazócirkusza, a német Circus Krone új, Mandana című előadásának rendezését Vági Bencére bízta, áprilisban volt a világpremier.